„A magyar nyelvű zenefogyasztás új aranykorát éljük” – Interjú Borsi Bálinttal, a Hallunk titeket kortárs versantológia szerkesztőjével

Mi történik, ha a dalokból kihúzzuk a zenét, és csak a szövegeket hagyjuk meg? Egészen más dolgokat vehetünk észre bennük: eldugott utalásokat, belső rímeket, generációs szorongásokat, politikai reflexiókat vagy éppen olyan jelentéseket, amelyeket talán maga a szerző sem vett észre eddig. Hogyan született meg az ötlet, hogy ismert magyar dalszövegeket új formában kínáljon fel a közönségnek?

Az ötlet nem az enyém volt, a Trend Kiadó és Edinger Katalin kerestek meg a koncepcióval, és rögtön nagyon izgalmasnak találtam. Tanárként, költőként, olvasóként a munkám és a személyes érdeklődésem is szorosan a szövegekhez köt, így viszonylag rutinosan és nagy élvezettel boncolgatom őket. Érdekel, mitől működnek, most pedig, hogy a magyar nyelvű zenefogyasztás új aranykorát éljük, időszerűnek tűnt komolyabban is foglalkozni a témával.

A kötetben azt írja, hogy a jegyzetei nem szeretnének „megoldókulcsot” adni a szövegekhez. Úgy látom, fontos volt, hogy az értelmezés lehetőségét meghagyja az olvasónak.

Nagyon ellenszenves hozzáállásnak tartom a műelemzésben az autoriter megmondást. Szerintem ugyanolyan érvényes és izgalmas megfejtések születhetnek egy-egy mű kapcsán egy laikustól, mint egy diplomás esztétától, a művészet ugyanis bárkit képes megszólítani, aki nyitott figyelemmel fordulni felé. Véletlenül sem szerettem volna valamilyen autoritás benyomását kelteni csak azért, mert a munkám során is szövegekkel dolgozom, inkább kedvet akartam csinálni az önkéntes búvárkodáshoz. Szerintem egy szöveg akkor él, ha az olvasónak kedve támad egy időre beköltözni a világába. Ehhez próbáltam ajtókat nyitni, figyelembe véve, hogy egy-egy fiatalabb hallgató számára nem feltétlenül egyértelmű minden klasszikus irodalmi kánonra tett utalás, ahogy az sem garantált, hogy az idősebbek tudják, mit jelent a „catfish” [olyan hamis profil vagy személy, aki valótlan identitást használ a közösségi oldalakon – a szerk.] vagy a „patyizás”. Sokszor megijedünk azoktól a művészeti alkotásoktól, amiket nem értünk, pedig minden generációnak köze van minden generáció kultúrájához.

Sok dalszöveg versként is megállja a helyét. Lehet egy írás egyszerre jó dalszöveg és önmagában is jó vers, vagy inkább válasszuk ketté a két műfajt?

Keresztesi Józsefnek nagyon találó ellentétpárja van a dalszövegek és a versek közti különbség leírására, miszerint, ha egy dalszövegben van egy jó sor, akkor az jó dalszöveg, míg ha egy versben van egy rossz sor, akkor az rossz vers. Szerintem a szerzők legtöbbje sem definiálná a dalszövegeit versként, de a látszat ellenére ez szerintem nem hierarchikus, hanem egyszerű funkcionális megkülönböztetés. Egy dalszövegnek azonnali hatást kell kifejtenie, míg a vers egy sokkal tépelődőbb, töprengőbb műfaj. Én még a versmondásnak sem vagyok nagy rajongója, mert bár sokan mondanak nagyon szépen verseket, jobban szeretem őket a saját tempómban olvasni, mint hallgatni, ahogy valaki elszavalja őket. Versolvasás közben az olvasó magában interpretál, zenehallgatás közben többnyire már interpretált szöveget fogad be.

Amikor egy dalszöveget zene nélkül, önálló szövegként olvasunk, megváltozik az értelmezésünk ahhoz képest, amit ugyanarról a dalról hallgatóként gondoltunk?

Zene nélkül a dalszöveg magára marad, bizonyos értelemben lelepleződik. Az amerikai rapzene például nagy szabadságot biztosít egyes szavak kiejtési módjának terén, amivel az előadók sokszor előszeretettel élnek is: egy-egy szövegben bizonyos rímpárokat kizárólag a nyakatekert kiejtés tesz rímpárokká, leírva észre sem vennénk őket. Ugyanez előfordul magyar szövegekben is, de ennek ellenkezőjére is van példa. Azt hiszem, az olvasott szöveg értelmezése a legtöbbeknél, így nálam is, fókuszáltabb, aktívabb figyelmet idéz elő a passzívabb hallgatásnál, így néhány eldugottabb belső rím vagy finomabb utalás könnyebben felfedi magát olvasva, mint a zene sodrásával haladva.

Egy-egy szöveg hangvétele vagy akár műfaja is egészen megváltozik, ha megfosztjuk a zene eszköztárától.

Például egy papíron sekélyes öntömjénezésnek ható sor nagyon máshogy tud hangzani, ha az előadásmód beledolgozza a megtörtség, az önámítás rétegeit, a pózolásból lehet önirónia, de egy szerelmes sor is válhat cinikussá. Albert Mehrabian pszichológus híres, úgynevezett 7-38-55-ös szabálya szerint az információk 93 százaléka metakommunikációs úton adódik át, míg a verbális tartalom csupán 7 százalékot tesz ki. A kötetbe azért igyekeztünk olyan szövegeket válogatni, amik érzésünk szerint olvasva is hasonló arcukat mutatják.

Mi alapján választotta ki azt az ötvenöt szöveget, amely bekerült a kötetbe?

A szövegek nagy részét Edinger Katalin, a kötet társszerkesztője válogatta össze, én már a kész listával találkoztam, csak pár esetben tettem javaslatokat cserére vagy kiegészítésre. Nagyon örültem, hogy nem rám jutott a válogatás oroszlánrésze, mert nem szerettem volna, hogy a kötet az én szubjektív „best of”-om legyen. Így viszont kifejezetten olyan előadók is bekerültek a válogatásba, akiket én személy szerint azelőtt csak felszínesen ismertem, és sokszor az ő szövegviláguk, az ő univerzumaik feltérképezése volt a legizgalmasabb feladat. A válogatás során szempont volt a műfaji, a témabeli és az életkori változatosság, a nemek megoszlásának viszonylagos kiegyensúlyozottsága. A szövegek minősége persze fontos volt, de hangsúlyosan nem az általunk legjobbnak ítélt szövegeket akartuk kötetbe rendezni, inkább reprezentatív merítést próbáltunk mutatni a ma népszerű, fiatal magyar dalszövegírók munkásságából.

A kötet praktikusan öt ciklusba – Gyökerek, Sötét, Magam, Érintés és Közeg – rendezi a szövegeket. Mi volt a legmeglepőbb, amikor ennyi különböző előadó szövegét egymás mellé helyezte?

Eredetileg sokkal több ciklussal dolgoztunk. Hosszas csoportosítgatás után úgy éreztük, a kategóriáink közül sok összevonható, végül pedig ezek tűntek a legnagyobb elkülöníthető egységeknek. Persze a beosztás itt is erősen szubjektív, sok dal kerülhetett volna ugyanolyan megalapozottan egy másik ciklusba is.

Izgalmas volt látni, hogy egy-egy központi jelenséget hányféleképpen járnak körbe a különböző karakterű előadók.

Mindig szerettem a variációk egy témára jellegű antológiákat, mi is ilyesmi szemlélettel dolgoztunk. A legjobban talán az sokkolt, hogy bár kevés a kötetben a direkt politikai témájú szöveg, a politikai légkör a szövegek nagy részében felbukkan valamilyen formában. A NER közvetve vagy közvetlenül minden fiatalban nyomot hagyott, a vizsgált szövegek pedig mind ezen a rendszeren belül születtek, így a mindenkori húszas-harmincas generációk tipikusnak mondható témái mellett rengeteg szöveg érinti a magyarsághoz való viszony kérdését.

Mégis miért lett ennyire erőteljes a közélet és a politika jelenléte a kortárs magyar dalszövegekben?

Ez valószínűleg máshogy lenne, ha a Fidesz-kormány nem csinált volna bűnbakot a fiatalokból, a számukra fontos, szimbolikus kérdéseket pedig nem próbálta volna társadalmi törésvonalak gerjesztésére használni. A kilencvenes vagy a kétezres évek magyar zenei mainstreamjéből sokkal kevesebb politizáló szöveget tudnék felidézni. A NER épülésével a „nem foglalkozom politikával” álláspont egyre kevésbé volt vállalható, bizonyos kérdésekben nem állást foglalni pedig egy ponton túl már inkább cinkosságot jelentett, mintsem semlegességet. A népszerű fiatal előadók egyre kevésbé próbáltak mindenkinek megfelelni, és mivel az államilag leuralt felületekről kiszorultak, a korábbiaknál jóval nagyobb autonómiát engedhettek meg maguknak. A szövegeket olvasva és rajtuk keresztül felidézve a NER tizenhat évének számos sarokpontját kifejezetten büszke voltam azokra a fiatalokra, akik nem hagyták magukat megfélemlíteni. Tudom, hogy a cinikus hangok szerint pont a kormánykritikusság volt a legjobb üzlet a zeneiparban, de akik ezt mondják, szerintem megfeledkeznek a szorongató levegőről és arról, hogy a propaganda támadásait viselni nem kis mentális teher.

A kötetben olyan témák jelennek meg egymás mellett, mint a családi örökség, a transzgenerációs traumák, a mentális nehézségek, az identitáskeresés, a szerelem és a társadalmi-közéleti tapasztalatok. Ez sokat elárul arról, hogy milyen ma fiatalnak lenni Magyarországon.

Ezeknek a témáknak a nagy része szerintem inkább generációs, mint lokális sajátosság. A kései Y és a Z generáció tagjai általánosságban sokkal önreflektívebbek az őket megelőző nemzedékeknél, többet foglalkoznak azzal, hogy mit miért csinálnak, kevésbé könnyen illesztik be magukat előre kidolgozott struktúrákba. Ennek fő oka szerintem az, hogy a világ is sokkal gyorsabban és radikálisabban változik, mint régebben.

A fiatalok előtt álló kihívások és az azokkal való megbirkózáshoz szükséges képességek szinte követhetetlen gyorsasággal változnak, ez pedig nyilván nagyon ijesztő állapot.

Fiatalnak lenni szerintem sosem volt könnyű, de azt hiszem, értem, miért ennyire hajlamos a szorongásra a mostani húszas-harmincas generáció.

A könyv egyik fontos kérdése, hogy vajon egy reményvesztett, beletörődő nemzedék hangját halljuk ezekben a szövegekben, vagy egy olyan generációét, amely a szorongásai ellenére még hisz a változásban.

A klímaszorongás, a közösségi média és a mesterséges intelligencia fékezhetetlennek tűnő térhódítása és az ezzel járó, elviselhetetlenné váló politikai megosztottság természetesen sokakat taszít a reményvesztettség állapotába. Reményre talán az adhat okot, hogy a korábbi generációra jellemző cinizmus, ami a status quo megdönthetetlenségének érzéséből fakadt, az érzésem szerint sokkal kevésbé jellemző a mostani fiatalokra. A radikalizmus, amivel egy-egy kérdéshez az Y vagy a Z generáció tagjai viszonyulnak, ellenszenvet vált ki azokból a nemzedékekből, akik azt tanulták, hogy a fiatalok ne okoskodjanak bele a nagyok dolgába. A világ jelenlegi állapotáért azonban éppen a nagyok generációi felelősek, így számomra érthető, hogy az apadó folyókat és fasizálódó rendszereket látva a fiatalok hangosak és radikálisak. Ezért tartom fontosnak, hogy figyeljünk rájuk, és velük együtt merjünk hinni a rendszereink újragondolásában.

Magyar–angol szakos tanár. Elképzelhető, hogy egy Krúbi-, Beton.Hofi- vagy Co Lee-szöveg egy irodalomórán is valódi beszélgetést indítson el?

Teljes mértékben. Szerintem a szövegértelmezés létjogosultságát csak olyan szövegeken keresztül demonstrálhatjuk, amik eleve érdeklik azokat, akikhez beszélünk. Azt hiszem, egy tanárnak nem lehet fontosabb képessége annál, mint hogy értse a fiatalokat és az őket körülvevő világot. Ebben óriási segítség az általuk írt és hallgatott, autentikus és őszinte szövegekkel való foglalkozás. Ez diplomáciai szempontból is hasznos: a megértés megértést szül, tehát egy-egy ilyen beszélgetés során a generációk oda-vissza nyithatnak egymás felé. Azzal, ha egy Pogány Induló-szöveget előveszünk egy irodalomórán, nem követünk el szentségtörést, nem állítjuk, hogy kultúrtörténeti szempontból azonos jelentőségű egy József Attila-verssel, egyszerűen dolgozunk azzal az érdeklődéssel, ami a diákokban ezek felé a szövegek felé eleve adott. Azt hiszem, az egyre lesújtóbb szövegértelmezési kompetenciaeredményeink árnyékában nem is tehetjük meg, hogy egy ekkora lehetőséget kihagyjunk.

A jegyzeteiben számos irodalmi, kulturális és popkulturális utalást bont ki. Volt olyan szöveg vagy konkrét sor, amelynek a feltárása új felismerést adott?

Igen, sőt, a munka előrehaladtával egyre biztosabb voltam benne, hogy sok esetben olyan húsvéti tojásokat is találok egy-egy szövegben, amiket a szerző nem feltétlenül szándékosan rejtett el bennük. Ez azonban szerintem nem baj, sőt, azt gondolom, hogy az intertextuális utalások tudattalanul is tudnak működni, hiszen minden magyar nyelven alkotó ember egy tág értelemben vett kulturális kánonból táplálkozik. Minden alkotás egy kicsit remixelés, mert egy alkotó észrevétlenül is felveheti egy általa olvasott vers ritmusát, újrahasznosíthat egy-egy szóösszetételt vagy versszerkezetet. Örülök, ha lesz előadó, aki a saját szövegeiben is talál újdonságokat a jegyzeteim mentén, de szerintem lukra futni ebben a műfajban pont olyan érdekes és érvényes, mint helyes megfejtést adni.

Másképpen hallgatja ma ezeket a zenéket, mint a könyv elkészítése előtt?

Abszolút. Sok előadónak előtte is rajongója voltam, de az általam korábban kevésbé ismert szövegírókhoz érezhetően közelebb hozott a világaikban való alámerülés. Összességében a munka megerősítette a hipotézisemet, miszerint a megértés őszinte szándéka bárkit bárkihez közelebb tud hozni.

Költőként és műfordítóként is dolgozik, miközben ebben a kötetben elsősorban mások szövegeinek értelmezőjeként van jelen. Nehéz háttérbe lépnie alkotóként, és kizárólag olvasói szemmel közelíteni a munkához?

Hazudnék, ha azt mondanám, sose jutott eszembe, hogy egy-egy szót milyen szinonimára kellene lecserélni, vagy hogy lehetne kicsit tisztább egy-egy rímpár, de ilyenkor eszembe jutott, hogy hányan kiabálják együtt ezeket a szövegeket az előadóikkal, és a szakmai okoskodás rögtön komikus lett. Őszintén lenyűgöz, ami ma a magyar könnyűzenében történik, úgyhogy jó volt kiteljesedni a szemlélődésben is.

Mit szeretne, mi történjen az olvasóval, miután becsukja a Hallunk titeket című könyvet?

Az én értelmezésemben a kötet címe egyformán szól egy nemzedékhez, a konkrét előadókhoz és az általuk képviselt tág értelemben vett műfajhoz, tehát a magyar nyelvű dalszövegíráshoz. A fiatalabb generációk lenézése évezredes hagyományra tekint vissza, most is sokan vannak, akik előszeretettel mondanak ítéletet az Y, Z és alfa generációk fölött, miközben azok természetszerűen egyre nagyobb mértékben formálják a közös jövőnket. Boldog lennék, ha bárkit a nyitottság irányába mozdítana el a kötet, ha sikerülne kedvet csinálnom a szövegekben való mélybúvárkodáshoz, és örülnék, ha azt érezném, sikerült megüzennünk a jelen és a jövő szövegírói számára, hogy látjuk és értékeljük a munkát, amit egy-egy dalszöveg megformálásába fektetnek. De ha valaki jókat nevet a sok hülyeségen, amit összehordtam, azzal is megelégszem.