„Ha van számomra terápiás hatása, hogy elkészítettem ezt a filmet, akkor azt most kezdem érezni” – Interjú Mayer Bernadette filmrendezővel

Több interjúban is említetted, hogy a Mommy Blue-t a saját életed inspirálta: tizenhat éves voltál, amikor édesanyád a cukorbetegség szövődményeként fokozatosan elvesztette a látását, neked pedig traumát okozott, hogy nem tudtál mindig mellette lenni, mert közben próbáltad megélni a saját fiatalságodat. Egy beszélgetésben úgy fogalmaztál, hogy azóta is hordozod a bűntudatot. Édesanyád halála előtt megbeszéltétek, hogy hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

Nem igazán tudtuk megbeszélni. Miután elvesztette a látását, a következő tíz év még nehezebb volt, mert a cukorbetegség szövődményei miatt újabb egészségügyi problémákkal kellett szembenéznie. Nem adatott meg nekünk, hogy egyszer mindent kimondjunk egymásnak, és megbékéljünk azzal, ami történt. A Mommy Blue írása során rájöttem, hogy azért szeretném elkészíteni ezt a filmet, mert ha más emberek számára érzelmi segítséget jelenthet, akkor talán kevésbé érzem hiábavalónak azt a sorsot, amely édesanyámnak jutott. Leforgattuk a filmet, közben el is feledkeztem erről egészen addig, ameddig be nem mutattuk azt a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. A vetítés után többen odajöttek elmondani, mennyire megindító volt számukra a film. Ez nagyon meghatott. Ha van számomra terápiás hatása, hogy elkészítettem ezt a filmet, akkor azt most kezdem érezni.

Tizenévesként hogyan tudtál megküzdeni ezzel a traumatikus helyzettel? Volt a segítségetekre szakember?

Létezett akkoriban is valamiféle családsegítő rendszer, amelynek a feladatai között szerepeltek a szociális és mentálhigiénés problémák kezelései, de mi ebből akkor nem sokat érzékeltünk.

Jó lett volna, ha valaki leül velem, velünk, és segít megérteni, hogyan lehet lelkileg végigmenni egy ilyen helyzeten.

Nem tudom, hogy azóta mennyit változott ezen a téren a helyzet. Nekem akkoriban nagyon sokat jelentett a baráti társaságom. Rengeteget adott, hogy ennyire elfogadóak voltak velem, és a nehéz, sokszor nagyon intenzív érzéseimmel együtt is el tudtak fogadni. Empátiával fordultak felém, és mellettem voltak.

Tizenhat éves korod óta foglalkoztat ez a történet. Kisfilmet és rövid dokumentumfilmet is készítettél látásvesztett emberekről. Mikor döntötted el, hogy egy nagyjátékfilmet is szeretnél forgatni a témáról?

Már a diplomafilmemben is megjelent ez a téma: egy vak anyáról és a tinédzser lányáról szólt, megspékelve egy krimiszállal. Később többen is kapacitáltak, hogy készítsek a t
émából nagyjátékfilmet. Épp miután végeztem az egyetemen, akkor adódott a lehetőség, hogy pályázzak az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Programba, ám ez az első alkalommal nem sikerült. Végül 2019-ben nyertem támogatást a filmre közönségszavazatok alapján.

A Mommy Blue filmterve 2019-ben nyert a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában Szemem fénye munkacímmel, viszont a forgatást csak 2024-ben kezdtétek el. Mi az oka, hogy öt évet csúsztatok vele?

Két héttel azután, hogy nyertünk az Inkubátor Programon, kiderült, hogy terhes vagyok. 2019 őszén kellett volna papíron is benyújtani a pályázatot a gyártási támogatásért a Magyar Nemzeti Filmalaphoz, amely épp akkor szerveződött át Nemzeti Filmintézetté. A terhességemre hivatkozva kérvényeztem, hogy elhalaszthassuk a forgatást. Később kitört a koronavírus-járvány, és be kellett fejeznem a doktori disszertációmat is. Ezek miatt is csúszott a produkció megvalósítása, de úgy érzem, hogy ez csak a film előnyére vált. Megérett bennem a felismerés, hogy mindenképp Vilmányi Benett-tel szeretnék dolgozni. A forgatókönyv első verziójában a látását elvesztő nő fia, Máté egy tinédzser lett volna, és az elejétől kezdve ilyen korú karakterben gondolkodtam, viszont ehhez Benett túl idős volt. Egy ponton, amikor már nagyon közel voltunk a forgatáshoz, átírtam egy idősebb fiúra a főszereplő karakterét, hogy Benett játszhassa. Emiatt sok minden mást is át kellett írni a forgatókönyvben: kellett egy olyan súlypont Máté életében, amely jelöli azt, hogy ő már egy fiatal felnőtt. Így került be a történetbe, hogy gyermeke születik, ami közben velem is megtörtént. Úgy érzem, gyümölcsöző döntés volt, hogy ragaszkodtam Vilmányi Benetthez és Für Anikóhoz, mert fantasztikus nézni őket, és nagyon jól működtek együtt a kamera előtt. Végül a koronavírus is bekerült a történetbe, mint dramaturgiai szervezőelem. Jót tett a filmnek, hogy ilyen sok időnk volt dolgozni vele. Ennek is köszönhető, hogy el tudtuk kerülni az elsőfilmes „betegségeket”, és kikerültek olyan mozzanatok, amik csak nehezéket képeztek a filmen. Nagyon sokat köszönhet annak a Mommy Blue, hogy volt ideje érni és befogadni azt, amit az élet adott hozzá.

Nem volt benned türelmetlenség, hogy ilyen sokat csúszik az első egész estés filmed forgatása?

Amikor megszületett a gyermekem, átéltem az úgynevezett „kismama-elbutulást”. Nagy kihívás volt ebből visszatérni. Egészségügyileg is sokat kivett belőlem a szülés és az utána következő időszak. Inkább amiatt izgultam, hogy hogyan fogom bírni fizikailag a forgatást. Ebből a szempontból nagy segítséget jelentett, hogy a történet több évszakot ölel fel, ezért több etapban forgattunk. A szünetek alatt tudtunk pihenni. Nem éreztem, hogy minél előbb túl akarok lenni rajta. Inkább az mozgatott, hogy visszataláltam önmagamhoz, és újult erővel tudtam nekivágni a forgatás újabb szakaszainak.

A filmben a látását elvesztő Krisztina művészettörténet-tanár. Miért ezt a hivatást találtad ki neki?

Csak évekkel később tudatosult bennem, hogy akkor kezdtem el aktívabban fotózni, amikor édesanyám elvesztette a látását. Először a Novus film szakán találtam magam, majd az operatőr képzésre nyertem felvételt. Utólag már látom a mintázatot, hogy miközben édesanyám kezdte elveszíteni a látását, én egyre elszántabban húztam a vizualitás felé. Miután ezt felismertem, mindenképp szerettem volna beleírni a történetbe, de nem voltam biztos benne, hogy melyik szereplő életébe és milyen módon.

Van egy nagyon kedves barátom, egy látássérült nő, akivel a diplomafilmemet forgattam, mielőtt elvesztette a látását, fotós volt: nagyon megrázó számomra, hogy valakinek a vizualitás a hivatása, aztán megvakul.

Talán innen is jött az ötlet, hogy Krisztina művészettörténet-tanár legyen.

Említetted, hogy mennyire szerettél volna Benett-tel dolgozni. A Krisztát játszó Für Anikót hogyan választottad ki?

Már a legelején ösztönösen beugrott Anikó neve és személyisége. Már láttam korábban színházban, de rájöttem, hogy nem volt igazán nagy filmszerepe. Mindannyiunkban él egy Für Anikó-kép, és sokan esküdni mernének, hogy látták már egy igazán nagy szerepben a moziban, de mégsem. Furcsa, hogy ő jutott eszembe a szerepre, mert habitusában és természetében is teljesen más, mint édesanyám volt. Anikó sokkal agilisabb, szenvedélyesebb, magas lángon izzó nő. Pont erre volt szükség, mert azt akartam bemutatni, hogy mekkora ívet jár be egy olyan személy, aki stabilnak tűnik, aztán az identitása a darabjaira hullik, amikor kiderül, hogy nem képes megállni a saját lábán. Édesanyám visszafogottabb személyiség volt, mégis Anikóban éreztem ezt a karaktert.

Anikó egy olyan karaktert játszik, akinek végig kell mennie egy gyászmunkán, és el kell fogadnia, hogy elveszti a látását. Hogyan készítetted fel a szerepre?

Úgy terveztem, hogy nyáron, amikor nincsenek színházi előadásai, meglátogatunk rehabilitációs központokat, sétálunk fehér bottal, és minél többet átadok neki abból, amit a látássérültek hétköznapi megéléseiről tudok. Amikor közöltem vele, hogy a forgatás előtt tartanék neki egy „tréninget” a látássérültségről, azt mondta, erre nem lesz szükség. Elmesélte, hogy van egy közeli látássérült barátja, úgyhogy közelről van miből merítenie. Azt hiszem, ebben megmutatkozott valamiféle ösztönös színészi adottsága: szinte öntudatlanul „letapogatta” a barátja, István rezdüléseit és működését – pedig akkor még nem sejthette, hogy egyszer éppen egy ilyen szerep talál rá –, majd ezt a tudást a forgatáson a legtermészetesebb módon hívta elő.

A filmben a két főszereplő sokszor humorral oldja fel a helyzet okozta traumát. A saját történetedben édesanyáddal mennyire működött ez a fajta megküzdési stratégia?

Fel tudok idézni néhány pillanatot, amikor tudtunk nevetni a helyzet abszurditásán, de ez korántsem volt jellemző. Tizenhat évesen még egy szentimentális lány voltam, aki nagy amplitúdóval élte meg az érzelmeit. Nem voltam még elég érett ahhoz, hogy a humor segítségével oldjam a feszültséget. A Mommy Blue elkészítésének egyik fontos motivációja éppen az volt, hogy a történet főszereplői képesek legyenek megugrani ezt a helyzetet, és a humor segítségével oldani a köztük lévő feszültséget.

A film a nézők számára is felkínálja annak lehetőségét, hogy amikor nehéz élethelyzetbe kerülnek, merjenek a humorhoz nyúlni.

Apróságnak tűnhet, de valójában nagyon fontos érzelmi mentőöv lehet.

Mennyire volt nehéz megtalálni az egyensúlyt a humor és a dráma között?

Fontos volt számomra, hogy legyen humora a filmnek, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy nem szeretnék olcsó poénokhoz nyúlni. Mivel nagyon közelről érintett a látássérültség témája, volt tapasztalatom arról, milyen helyzetekben működhet a humor, és hol lép át egy határt. Emellett már a film készítése előtt is sok látássérült emberrel találkoztam. A Gyulát alakító Znamenák Istvánnal is találkoztunk egy látássérült társasággal a forgatást megelőzően. Bár különböző korú és személyiségű emberek gyűltek össze, mindannyiukból áradt egyfajta pozitív önirónia és derű, ami Znamira is felszabadítóan hatott – ahogy rám is. A végső forgatókönyvet Nagy Zoltánnal közösen írtuk, és ahogy haladtunk előre a dramaturgiai ív mentén, a megérzéseinkre hagyatkozva, görcsmentesen születtek meg a jelenetek.

A filmben visszatérő történeti elem Farkas István Végzet (Séta a víztoronynál) című festménye. Miért pont erre a műalkotásra esett a választásod?

Az „estimese-jelenethez" kerestünk egy festményenciklopédiát. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretem Farkas Istvánt. Még a főiskolán, az SZFE-n hívta fel rá a figyelmünket Füri Katalin művészettörténet-tanárunk. A Végzet (Séta a víztoronynál) az egyik legismertebb képe. A festményen a sápadt női alak egy férfiba karol, és egy bot is van a férfi kezében: megképződött bennem egy távoli asszociáció egy vak asszonyról és támaszáról. Kitaláltuk, hogy a festmény legyen egy visszatérő motívum. Krisztina egyre görcsösebben „kapaszkodik” ebbe a képbe, és ezen keresztül válik egyre érzékelhetőbbé, hogy a fiú számára is mindinkább fojtogatóvá válik ez a kötődés.

A Mommy Blue világpremierje a 16. Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon (BJIFF) volt áprilisban, ahol három díjat is megnyert. Milyen visszajelzéseket kaptatok, és milyen élmény volt az ottani közönséggel látni a filmet?

Benett egyedül kísérte el a filmet a Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválra. A stábból csak egy alkotó utazhatott ki, neki pedig nagy vágya volt eljutni Ázsiába. A színészek rengeteget dolgoznak, és ritkán adatik meg nekik, hogy igazán megéljék a munkájuk sikerét. Úgy éreztem, hogy a Mommy Blue egyik legnagyobb értéke a két főszereplő, ezért úgy döntöttem, legyen ez az út Benetté. Azok alapján, amiket mesélt, óriási élmény lehetett számára a fesztivál. Az ázsiai közönséggel együtt látta először a film végső vágatát. Ő jókat kacagott a vicces jeleneteken, miközben, ahogy mesélte, a közönség szinte néma csendben ült végig. A vetítés után viszont rengeteg kérdést kapott, ráadásul egészen apró részletekre is kíváncsiak voltak. Benett felesége, Nelli, aki scriptesként dolgozott a filmben, egyszer csak felhívott, hogy Benett már harmadjára megy ki a színpadra díjat átvenni, és közben nem nagyon tudja követni, hogy éppen milyen elismerést kap. Úgy tűnik, a pekingi közönség szerette a filmet, mert nem spóroltak a díjakkal.

Van már újabb filmes terved?

Igen, több terv is van kilátásban. Az egyik egy gyászmunkával kapcsolatos történet, amelyben szintén keresem a keserédes humort. Az az érzésem, hogy a mesterséges intelligencia elterjedésével előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egyfajta paradigmaváltás abban, ahogyan a gyászhoz és a gyászmunkához viszonyulunk. Ez a gondolat indította el bennem a következő filmtervet.

A Mommy Blue október 8-tól látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.