„A gaming rávilágít, hogy soha nem volt ekkora szakadék a szülők és a gyerekek között” – Interjú Ecsédi Orsolyával

A Paralista egy megkerülhetetlen kérdésből indul ki: mi történik velünk, amikor az online világban egy tökéletesebb, bátrabb vagy éppen teljesen másik énünket építjük fel? A főhős egyszerre él a valóságban és egy videójáték világában, ahol hős lehet, miközben a hétköznapokban a legkisebb társas helyzetek is komoly próbatételt jelenthetnek számára. A két világ lassan összecsúszik, és vele együtt az is egyre bizonytalanabbá válik, hol végződik a játék, és hol kezdődik a valódi élet. Ecsédi Orsolyával, a Paralista szerzőjével arról beszélgettünk, miért lehet egy virtuális világ egyszerre menedék és akadály, hogyan találhatjuk meg önmagunkat egy avatár mögött, és miért lehet ez a regény fontos azoknak a kamaszoknak is, akik úgy érzik, sehol sem találják a helyüket.

Mi adta az ötletet a Paralistához?

Hogy mi a legaktuálisabb kérdés, ami a fiatalokat érinti. Szeretem a mai témákat, amik még nincsenek megírva és feldolgozva, és mivel a fiatalok számára természetes kettős világnál – a valódi és az online személyiség párhuzamánál – nincs érdekesebb kérdés, adta magát az ötlet. Mert bármikor létrehozhatod a saját virtuális változatodat, azt sugallhatsz magadról, amit csak akarsz, mind külsőleg, mind a személyiségedet illetően, így tulajdonképpen egy másik valóságban a saját magad tökéletesített avatárjává válhatsz. Ez történik minden platformon, képekben, fórumokon, üzenetekben vagy – mint a Paralista esetében – egy játékban.

És ha ezzel a másik, online énnel ugyanannyi időt töltesz, ugyanannyi élményt ad, ugyanúgy kifejez téged, akkor felmerül a kérdés, hogy melyik világ az igazi.

Erről szól ez a könyv.

Milyen igaz! A regény ezt jól szemlélteti azáltal, hogy a főhős (Szil) két, egymástól nagyon különböző valóságban létezik.

A könyv maga ebből a koncepcióból kezdett épülgetni, szóval előbb volt meg a szerkezete, mint a tartalma. Ez persze rém rosszul is elsülhetett volna, mert ha az ember elég erőszakosan próbálja belekényszeríteni a formába a tartalmat, előbb-utóbb belemegy, csak eltörik közben. Itt ezt nem éreztem, nem akadt fenn a történet a tükrös szerkezet és a kötött fejezetszám adta korlátokon. Kielégítő érzés volt, amikor összeállt, mintha valami mérnöki teljesítményt vittem volna végbe, vagy elhelyeztem volna benne egy belső poént.

Ecsédi Orsolya: „Paralista” – ajánló

A két világ közötti különbség a könyv formájában is megjelenik a két borítóval. Fontos volt, hogy az olvasó már a könyv kézbevételével megtapasztalja a kettősséget?

A borító Ölveti Szabolcs műve, ami önmagában is egy művészeti alkotás. A dupla borító utal a történetre, kicsit talán spoiler is, de azt mindenképpen jelzi, hogy nem klasszikus heroikus fantasytörténetről van szó. Ez persze nehéz feladat elé állította a kiadót, mert ahhoz, hogy a könyv érdekeljen bárkit, muszáj elárulni róla pár dolgot, ugyanakkor az olvasási élmény szempontjából az a jó, ha minél gyanútlanabbul kezd bele, akinek a kezébe kerül, és ebben a borító megtalálta az egyensúlyt.

Visszatérve az online világra, érdekes, ahogy Szil erősen hisz abban, hogy „hősnek született”, aztán a történet során egyre több olyan helyzettel találkozik, amely megkérdőjelezi ezt.

A hősiesség egészen mást jelent a két világban. A valódi világban a hagyományos értelemben jelenik meg, bátorságot, keménységet, vezéri képességeket jelent, míg az online világban az egészen hétköznapinak tűnő cselekedetek megtétele is idesorolható, mivel azok is aránytalan nehézséget jelentenek. Egy reggeli felöltözés vagy egy telefonhívás is lehet elit küldetés, én legalábbis szoktam annak érezni. Ugyanakkor közös a két világban, hogy mindegyikben akadnak olyan problémák, amelyekkel meg kell küzdeni. A történetben szereplő Otthon nem egy konkrét hely, hiszen azáltal változik, hogy mindig azt fedi, ahol a főszereplő többé-kevésbé önmagának érzi és érezheti magát. A Nihillel is ugyanez a helyzet, az sem egy fizikailag meghatározott tér, hanem az a terep, ahol fel kell adnia önmagát vagy egy részét. Egymás ellentéte a kettő, ahogy a főszereplő megfogalmazza: a Nihil az Otthon visszataszító hátsója, negatív lenyomata a térben. Így történhet meg az, hogy képesek helyet cserélni a történet egy pontján.

Ehhez kapcsolódik, hogy Szil és a csapata különböző személyiségek, mégis rendkívül erős kötelék van közöttük. Ez jól mutatja, hogy mit jelent olyan közösséghez tartozni, ahol valóban ismernek és elfogadnak bennünket. Csakhogy ezek virtuális kapcsolatok.

A saját csapat megtalálása a kamaszkor egyik nagy kihívása. Szil és a csapata között a kötődés véletlenszerűen jön létre, viszont meglepően erősnek bizonyul, akármennyire fura és össze nem illő társaságot alkotnak ők négyen. Azt mutatják meg, hogy barátság akkor is kialakulhat, ha nem nevezik így, és hogy a támogatás sokszor a legváratlanabb helyről érkezhet a legerősebb formában.

Ugyanakkor az online világban megélt kalandok mellett a kamaszkori vonzalom bizonytalansága és ügyetlensége is helyet kapott a történetben.

Ez is ennek az életkornak az egyik nagy feladata, vagyis az egyik alküldetése önmagunk megtalálásának. A bizonytalanság és az ügyetlenség pedig annyira alapeleme a történetnek, hogy a címét is innen kapta, hiszen a Paralista azokra az irracionális belső félelmekre utal, amik leállíthatatlanul pörögnek a főszereplő fejében, és a legrosszabb pillanatokban lebénítják. Szil elsősorban – mint nagyon sok kamasz – a társas helyzetektől tart, így a paralistája is eköré épül fel. Erre a vonzalom még ráerősít, így egyszerre ösztönzi a permanens szerencsétlenkedést és a belső korlátok átlépését.

Említsük meg, hogy a mindennapi környezethez nehezebben kapcsolódó fiatalok számára egy virtuális közeg biztonságosabb terep lehet. A könyvnek célja, hogy olyan kamaszok is magukra ismerhessenek a történetben, akik valamilyen szempontból kívülállónak érzik magukat?

Ez volt a cél. Minden tizenéves a helyét keresi a világban, és az, ami a főszereplővel történik, általános generációs élmény.

Viszont azokra gondoltam leginkább írás közben, akiknek ez, a saját hely megtalálása az átlagosnál is nehezebben megy. Ők azok, akik sokszor érzik magányosnak magukat, úgy érzik, hogy kilógnak mindenhonnan, és hogy őket nem érti meg senki. Azt remélem, hogy ez a könyv megérti. És bár nem segítő könyv, ez száz százalékban egy regény, bízom benne, hogy át tudja adni az érzést, hogy sikerülni fog. De egyébként az én generációmban is egyre gyakoribb, hogy valaki magára ismer, például egy könyv, film vagy sorozat hatására, ahogy a neurodivergenciát bemutató alkotások lassan teret nyernek.

A videójátékok világa végig természetesen kapcsolódik össze a mindennapokkal. De mit adhat egy virtuális világ egy kamasznak, amit a hétköznapi környezetében nehezebben talál meg?

Pont ezt, hogy online az lehet, aki lenni akar. Nem kell megmutatnia magát, választhat egy szerepet, ami eltakarja azokat az esendőségeit, amiket abban a korban még eltakarandónak hisz. Így jó gyakorlóterep arra, hogy fokozatosan engedje be a saját valóságába a többieket, rétegről rétegre haladva a kifelé mutatott képtől saját magáig. De nem csak játékokban történik ez, ugyanez a helyzet, ha az Instagramon egy önnön menőségünket alátámasztó, ezerféle paraméter mentén módosított kép mögött kialakul egy privát üzenetváltás. Egy ork berserkertől sem vezet hosszabb út a mögötte álló személyig, mint egy influenszerkaraktertől.

Nagyon izgalmas motívum az arctalanság, illetve az, ahogy a történet során az arctalan szereplők fokozatosan „arcot kapnak”.

Az arctalanoknak azért nincs arcuk, mert a főszereplőnk nem vesz tudomást róluk. Úgy is lehet mondani, hogy valamikor a múltban Szil megvonta tőlük a jogot, hogy arcuk legyen. Ahogy ő fogalmaz, a semmi masszájába száműzte őket, személy szerint, mert kiérdemelték, vagy járulékos veszteségként, mert nem érdemelték ki az ellenkezőjét. Ezekről az emberekről tehát lemondott. A valóság felé nyitásának része az is, amikor – saját maga szabta küldetésként – odafigyel rájuk, tudomást vesz róluk, és ezáltal visszanyerik az arcukat, azaz ismét elkezdenek létezni a számára.

Egy másik karakter, Slaver célja a szabadság elvétele és mások szolgává tétele, miközben Szilnek saját életében is szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy mennyire képes irányítani a döntéseit. Miért kapcsolta össze a történetben ilyen szorosan a külső elnyomás és a belső szabadság kérdését?

A külső elnyomás igazából egy pillanatig sem külső elnyomás. Végig belső elnyomás, csak idő kell hozzá, hogy a főszereplővel együtt rájöjjünk erre. Ez szerintem egy egyetemes élmény, amikor hosszú erőlködés után végül rájövünk, hogy az akadály igazából belül van, nem a körülményekben.

Meg kell jegyeznem, hogy a könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy a játék egyszerű időtöltés helyett inkább menedék és az önmagunk megélésének egyik helye lenne. Ez már-már függőségnek tűnik.

Nehéz megtalálni a határt. Ez a könyv nem ítélkezik, sem általában a függőségekkel, sem konkrétan a játékfüggéssel kapcsolatban. Ahogy a Hiperkarma-szám mondja: „mindenki függ valamitől”. Nekem saját élményem, hogy a WoW, a Guild Wars, a LOTRO, a Baldur’s Gate és az Elder Scrolls teljes sorozata aránytalanul sok időt foglalt el az életemben, és erre lehet úgy is tekinteni, hogy ha azt írással töltöttem volna, önálló polcom lenne a könyvtárakban, meg úgy is, hogy akkor arra volt szükség, hogy ne lépjen be a helyére valami rosszabb. Engem egyébként ezekbe a játékokba – kamaszként, és ha őszinte akarok lenni, most is – elsősorban a fejlődés érzése ránt be. Ami nem olyan esetleges, mint az életben, hanem száz százalékig mentes a random elemektől. A belefektetett munka mindig megtérül, az ok-okozati összefüggés mindig hibátlan, az eredmény mindig törvényszerű. Egy logikusan és igazságosan működő világ az összes játék, szemben az igazival. És ez hatalmas vonzerő.

A könyv tizenöt év feletti olvasóknak szól, ugyanakkor sok olyan kérdést vet fel – például az önazonosságról, a kapcsolódásról, a szabadságról és arról, hogy hol érezzük magunkat otthon –, amelyek felnőttként is ismerősek lehetnek. Kiknek szeretné leginkább odaadni ezt a történetet?

Azoknak a fiataloknak, akik magukra ismernek ezek közül bármelyikben: problémás, kritikus, céltalan, makacs, kételkedő, magányos, kezelhetetlen, szétszórt, elutasító, önfejű, visszahúzódó. Nem konjunktív feltételek, elég egy is. De a szüleiknek is szívesen odaadnám. Mert úgy tűnik, soha nem volt ekkora szakadék a szülők és a gyerekek között kommunikáció terén, és nem a szándék hiánya miatt. Ennek a megértésében szintén segíthet ez a könyv.