Aki mindent megnyert, mindent elveszített – Ambrus Zoltán: Midás király

Sokáig váratott magára Ambrus Zoltán első regénye, a Midás király. Az 1891–1892 között, folytatásos tárcákban közölt nagy mű végül csak tizennégy évvel később, 1906-ban jelent meg a Révai testvérek kiadásában. Már a hosszúra nyúlt közlési idő is rámutat arra az ismérvre, mely szerint a hosszú szöveg jócskán túllépte a szokványos terjedelmet: folytatásban összesen 144 lapszámban jelent meg.

Az aprólékos és részletes szerkesztésmód a szerző fáradhatatlan írói és kulturális ambícióit is tükrözi. Ifjúkori, párizsi tanulmányútját követően Ambrus Zoltán 1885-ben tért haza új, elegáns hangvételt hozva a modernség felé törekvő hazai irodalomba. Kiss József fel is kérte őt az induló A Hét című folyóirat szerkesztésére. Bródy Sándor és Gárdonyi Géza társaságában alakult meg írói hármasuk, amely alapjaiban határozta meg a lap nívóját. Mindeközben a kor meghatározó kritikusa, Gyulai Pál is invitálta Ambrust a konzervatív szellemiségű Budapesti Szemléhez, amelynek szintén elvállalta a szerkesztését. Esszéivel, novelláival és drámáival a Nyugat folyóirat hajnalán, 1908-tól vált állandó szerzővé. Az 1910-es évektől pedig más szellemiségű lapokban: így Az Ujságban, a Vasárnapi Ujságban, Az Estben, a Világban és a Magyar Figyelő hasábjain is olvashatók írásai. Regényeiben, novelláiban új, üde hangvétel jelenik meg: a Midás király művészregénye, az 1907-es megjelenésű Solus eris és a korábbi Giroflé és Girofla című elbeszélésgyűjtemény szerelmes témái vagy épp a Ninive pusztulása, A tóparti gyilkosság és A gyanú bravúros rövid történetei mind-mind ékes példái a szerző világlátottságának, kristálytiszta esztétikájának. Nem véletlen, hogy Németh László Kazinczy önfegyelméhez méri Ambrus művészetfelfogását, hozzátéve e tiszta gondolkodásmódhoz a következőket: „[…] Az üvegember, ez jut eszembe, ha olvasom: ember, akinek az a fő írói törekvése, hogy stílusa tiszta üveg legyen, minden szennyező, színező ólom- vagy kobaltsótól szabad…”

Mindezek ellenére, e tiszta elme egészen egyedül maradt.

Bár a szakmai precizitását senki sem vonta kétségbe, a fiatal szerzők is mind tőle akartak tanulni, minden író elismerően vélekedett róla, Ambrus mégis magányosan álldogált a Parnasszus csúcsán.

Távol maradt a populizmustól, könyvei nem éltek meg sok kiadást. A magára maradt mesterben, akárcsak első regényének hősében, Bíró Jenőben, folytonosan ott lappang az efölött érzett keserűség, a folyamatos önkeresés és önmarcangolás dilemmája. Ambrus halálának évében, 1932-ben Schöpflin Aladár a Nyugatban így írt a szerzőről: „[…] Visszhangtalan írónak lenni a legkeserűbb dolog. Soha nem érezni azt a golf-áramot, amely alulról, az olvasók sokasága felől jön, soha nem látni meg saját szelleme tükörképét mások tetszésében, mindig tudni, hogy amit ír, az jóformán csak monológ, mert nincs, aki meghallgassa. Látni mások, kisebbek és értéktelenebbek sikereit, a másfelé futó népszerűséget. Lassankint elveszteni a hitet az írói pálya értékében. Bebocsátani a szívbe a bénító kételkedést: hát érdemes? Nem volna okosabb örökre abbahagyni? […]”

Csillogás, fedezet nélkül

A feleslegesség fátyla ott lebeg a regény főszereplője feje fölött is. Minderről viszont kezdetben még szinte semmi nem derül ki. S minthogy a halkszavú emberek általában sok titkot rejtegetnek, Bíró Jenő is eleinte rejtélyes mellékszereplőként jelenik meg egy nagy esemény jelentéktelen részeként. Ez az esemény a fénylő, esti táncos bál és annak hosszas előkészületei, amelynek során egy teljes tablót kaphatunk a bérház lakóinak egzisztenciájáról.

A történet elején, a külső csillogásra nagyon áhítozó Grunovszky család tagjaival ismerkedhetünk meg: a habókos, feleségét sírba kergető apa, az önmagát cselédsorsban feláldozó nagyobbik lány, Vanda, s a kis család ékköveként kezelt naiv leány, Margit körül forognak az események. Látszólag minden ennek van alárendelve. Ám a narratív kamera hamar elfordul, amint az elsőre szürke, közönyös, mégis kifogásolhatatlan stílusú úriembert, Bíró Jenőt felkérik Margit alkalmi kísérőjének.

Ebből a pompázó, fodros-mintás meséből kitűnik a kőbányai rajztanár nagyon is realista alakja, aki egy csapásra átszínezi az addig hamiskásan fénylő vásznat.

Mint mikor egy körképhez közelebb lépünk, és a csillogó összhatás után elkezdjük vizsgálni annak perifériára szorult alakjait, így rajzolódik ki előttünk Bíró Jenő személyisége is.

Ő az örök kétkedő, az életből kiábrándult, modern spleen megtestesítője. Egy szempillantás alatt világossá válik: amit eddig láttunk, káprázat csupán, a hiúság vására. Grunovszkyék törtető látszódni akarása mögött valójában nincs fedezet. A figyelem a titokzatosságra terelődik.

Ebből következik, hogy Bíró Jenő méltó partnere nem a nőiességében még éretlen, naiv természetű Margit, hanem a szomszédos bérházból invitált, dívaként viselkedő Bella lesz. Erre a polgári bálon eljátszott szerepjátékra később utal is Margit, beismerve „vetélytársnőjének”, hogy Bíró már egy egészen másik történet főhőse és szerelmese: „Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s úgy tesz, mintha észre se venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb.”

Művész, aki többet érdemelne – A Midasz-mondakör

Az elegáns rajztanár és festőművész, Bíró Jenő komótosan és kifogástalan modorban a regény főszereplőjévé válik. Szürkeségéből kivonulva ő testesíti meg az ismert mitológiai hős, Midasz király alakját. A legendás alak címként szerepeltetése és így mottószerű választása nem pusztán a mindent arannyá olvasztó felesleges gazdagság jelentéskörét idézi meg. Midasz – s ekképp a történetben Bíró Jenő is – a folyamatos ballépések árán a sors elhagyottjának lesz az archetípusa. A regénybeli művész pedig olyasvalaki, aki mást, többet érdemelne, s akit mégse hallgatnak meg.

Már Ovidius Átváltozásaiban is olvashatunk a királyról, aki először mohóságának esik áldozatul: mindaz, amihez hozzáér, arannyá változik. Később, egy dalnokversenyben még magát Apollót is bírálni merészeli, a felbőszült isten pedig büntetésből szamárfüleket aggat Midasz fejére. S bár a csúfságot rejtegetni próbálja, udvari borbélya egy földbe vájt lyukba kiáltja bele a titkot, amelyet a gödrön nőtt nád világgá susog. A balszerencsés király történetét a középkorban is kedvelték. Geoffrey Chaucer: Canterbury meséiben a bathi asszony fejezete tér ki mellékesen az arannyal terhelt Midaszra. Chaucer változatában azonban nem az udvari borbély, hanem épp a megbízhatatlan feleség fecsegi ki a szamárfüleket. E pár soros említés végeztével az angol szerző levonja saját tanulságát, majd visszautal a latin auktorra:

„Íme, a titok olyan kínzató,
de csak kitör szívünkből; huss, aló!
Akit továbbra izgat a mese,
Ovidiusban ott a szövege!”

A siker, a hírnév és a nagyravágyás ábrándjai átragadnak Midaszról Bíró Jenőre.

Grunovszkyék bevezető fejezete után bepillantást nyerünk az ifjú festő múltjába is: a Párizsban is tanult, tehetséges ifjút a nagy Darzens mester veszi pártfogásába, aki Follembray-ban nyújt alkotási pihenőidőt tanítványának. Jenő azonban felelőtlenül visszaél a lehetőséggel, és titokban mesterének fiatal feleségét csábítja el. Bár a narráció explicite nem hoz az eset fölött erkölcsi ítéletet, Jenő lelkén mégis ez jelenti a bűntudat első foltját. Kénytelen elviselni, hogy saját baklövése miatt eltávolodik egyetlen mentorától, jóakarójától. Tette pedig, amelynek köszönhetően Budapestre kell utaznia, mintha már felrajzolná az ifjú festő fejére azokat a képzeletbeli, midaszi szamárfüleket is, amelyekről lelkiismeret-furdalásában említést tesz: „Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság. […] nagy szamár vagyok. De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.”

Így a meggondolatlan ifjú megmarad álmodozó rajztanárnak, és akár el is tűnhetne a szürke középszerűségben… ha időközben meg nem ismerkedik későbbi szerelmével és múzsájával, Bellával.

„Glücklich ist, wer vergisst…” – Az emlékek ára

Boldog az, aki tud felejteni. A kőbányai rajztanár ezt az önfeledtséget a szintén titokzatos és megnyerő személyiségű Völgyessy Bella kisasszony oldalán találja meg. A külföldi múlt baljós emlékeit követően a regény cselekménye újra áttér a mesés könnyedségbe. Bella egy elszegényedett özvegy ifjabbik leányaként éppen hozzáillik a magányos úriemberhez. Jenő Tiziano kedveséhez hasonlítja szerelmét, és az örök szép élő részeként szemléli őt.

Bella arcképét saját műtermében megfestve, Jenő egy alkalommal a kakastollas ember példázatát beszéli el kedvesének és a szomszédos bérházból átjött gyermekeknek. A regénybe ékelt mese Laili és Güdül szerelméről szól, amelynek örömét beárnyékolja a kakastollas ember érkezése. Laili fuvolája hiába cseng mindannyiszor ékesen, az ifjú egy alkalommal útnak indul, és magára hagyja Güdült. A kakastollas ember így elnyeri az egyedül maradt lányt, s bár eleinte Güdül még vágyakozik régi kedveséhez, egyre inkább hozzászokik új férjéhez. Végül Laili hiába tér vissza: Güdül már a kakastollas emberhez akar tartozni. S bár a történet eredetileg Bellának szólt, valójában épp a példázat mesélőjének, Bíró Jenőnek segít sokat. A szerelmes rajztanár fokról fokra megtanulja elengedni alkotásait, nem kínálgatja görcsösen a képeit, és nem árusítja ki a művészetét. Szakmája háttérbe szorul, feleségül veszi Bellát. Így a regény újabb idilli nyugvópontra kerül.

Ám az árnyak és kétségek halványan bár, de újra és újra felmerülnek. Bíró Jenő mindenképpen el akarja kerülni, hogy felesége bármiben is szükséget szenvedjen. Kimondottan fél a nyomortól, az elszegényedéstől. S mivel Bella lappangó tüdőbetegségben szenved, még a legboldogabb órájában is sötét jóslat hagyja el ajkait: „És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év múlva ilyenkor víg társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, ígérje meg ezt nekem…”

Johann Strauss – Die Fledermaus (A denevér) című – operettjének német nyelvű sorai, amelyeket maga Bella is többször elzongorázik, sötét árnyalatokkal színezik át az addig szentimentalista regényt. Az önfeledtség boldogságának központosítása elénk idézheti Ady Endre Biztató a szerelemhez című versének sorait is:

„[…] Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága […]”

Bíró Jenő boldogsága pedig éppen ebben a névtelen önfeledtségben rejlett. Egészen addig, amíg a jóslat valósággá nem válik: felesége meghal, ő maga pedig bár tovább él, mégis egészen beburkolózik az árnyékvilágba. Többé nem képes az önfeledtségre, csak az emlékezésre.

Inkognitó, alku, revolver

Ambrus Zoltán művészregényének második része műfaji sokszínűséggel zsonglőrködik. Hirtelen az elbeszélői nézőpont is megváltozik: a mindentudó, külső narrátor helyett feltűnik Galanthay Masa grófnő hangja. Az egyik regényt a másik után lapozgató kisasszony naivan próbálja kutatni az „ismeretlen fekete”, azaz Bíró Jenő kilétét. Masának megtetszik a magányos művész, akiről csak fokozatosan, levelek formájában számol be nagynénjének.

Három művésztársa kíséretében Bíró az apokalipszis legveszélyesebb lovasaként rajzolódik meg e levelekben. Már a kezében van a midaszi arany: festményeit újra nagy érdeklődéssel fogadják, neve elhíresült, s egy monte-carlói kaszinó látogatásakor az összes pénzt felmarkolja. Egy szemtanú így összegzi az utóbbi eseményt: „Egy ember, aki csak számra játszik, aki kétszer egymásután nyert, s aki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem százfrankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.”

Pedig az ördög csupán később jön el, felajánlva a Galanthay kisasszony kezét. A fausti alku valójában azért sátáni, mert a Masa grófnővel való házasság jelentős pénzösszeggel jár. Bíró eleinte húzódozik a vételtől, Bellától született kisfia érdekében végül mégis belemegy az alkuba. Ám a kakastollas ember példázatával ellentétben, Bíró Jenő képtelen elfeledni régi szerelmét, és az újhoz vonzódni.

A sikeres festőművész, akinek az egész világ már a lába előtt hever, képtelen a boldogságra.

A levélregény, amely Masa grófnő nézőpontját tükrözi, átvált Bíró személyes naplójába. Sötét feljegyzéseiben Bíró vádolja döntését, hogy eladta magát egy szerelem nélküli házasságba: „[…] hiába vagyok kész mindenre, ami tőlem telik, és hiába fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt, házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget […] a kisgyermeknek mindenekelőtt szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.”

A főhősből régen kihunyt már a szeretet lángja. Lelke épp olyan, akár az az üresen, sötéten álldogáló ház, amely egykor még Bella és Jenő közös fészke lehetett volna. S amelyben Galanthay Masa grófnőnek valójában semmi keresnivalója sincs.

A regény zárlatában újra visszatér az ördög. Furfangos módon, fordítottan épp az élet megtartására csábítja a festőt. Bíró Jenő lelkén azonban elhatalmasodik a mizantrópia, az életből való teljes kiábrándultság. Azok a foltok, amelyek a regény elején és közepén még csak időnként tűntek fel, végül teljesen beborították a tűnődő és önmardosó művész lelkét. Bíró halántékához szorítja a revolvert, és meghúzza a ravaszt.

Tragikus végkifejlete ellenére a Midás király több szempontból is ajánlható a mai olvasók figyelmébe. A lassú elmélkedések koncentrikusan érnek be, és mutatják meg egy művész lelkének és szellemének megannyi gyötrődését, szenvedését. Az idealisztikus gondolkodás útvesztőin haladva végigkísérhetjük az eleinte csupán a társadalom, majd a közvetlen szerette által is magára hagyott embertípust, a századeleji spleen köntösébe bújva. A tanulság pedig, amint az általában a tragédiák esetében fennáll, ez esetben is az olvasó által feltételezett, alternatív befejezések, fordulatok megalkotásában rejlik. Ez alapján a kérdéseket így tehetnénk fel: miként lehetett volna másként? Hogyan élhetett volna tovább Bíró Jenő? A történet melyik fordulata jelentette azt a pontot, amelynél a nevessé vált festő ténylegesen is a halál felé fordult? E felvetések tisztázásával juthatunk el egyúttal a történet zárlatának megértéséhez is, amelyhez a regény szerzője – amint az az utolsó sorokból is látszódik – igényli is az olvasók műről alkotott további gondolatait: „[…] mi bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra? […] az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet. Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.”

A fiktív festőművész megörökített életútja számtalan további irodalmi referenciát, szövegközi hasonlóságot mutat más európai és hazai művekkel, Ambrus Zoltán szövevényes, sokrétű nagyregénye ugyanis azt az ambivalens kérdést járja körül, mi jelent nagyobb boldogságot: névtelenül, szegényen, de szerelemben élni, avagy sikeresen, megbecsülten, de egyedül, nyughatatlanul keresni az igazságot.