×

„Ma bárki hozzányúl Ed Sheeranhez”
Interjú Harót Balázzsal
Király Eszter
2018 // 01. 25

Harót Balázs a hazai popszakma „jolly jokeréből”, a bármikor magas színvonalon bevethető táncos-vokalista-előadóból a szcéna egyik legsokoldalúbb egyéniségévé vált. Glamorous Company nevű zenekarával a cover műfaj képviselője, a jazz-pop felhajtott galléros, de intim eleganciáját képviseli.

Nemcsak a zenédet, hanem az egész alkotói munkásságodat jellemzi a rendíthetetlen igényesség, a tartalomra és a megjelenésre fordított aprólékos figyelem. Lakberendezési babérokra is törtél már, a többnyire saját kézzel tervezett és felújított lakásod a Mi Otthonunk magazinig jutott, az Esküvő & Rendezvény blog és a zenekar honlapja is exkluzivitást sugároz. Mindig a tökéletességre törekszel, nem vagy egy megalkuvó típus. A pályán, amire te adtad a fejed, áldás vagy átok a maximalizmus?

Ez a fajta maximalizmus nem tud utat törni magának, egyrészt mert nincs rá igény, másrészt mert az ilyen dolgok csúcsra járatása – például igényes és szép egy weboldal, egy videó, koncert flyer, Facebook-profil, CD – önmagában nem hoz megoldást sem az ember karrierjébe, sem az életébe. Mert vannak számomra is ismeretlen tényezők, és itt beszélhetünk ötféle vallásról, tízféle világnézetről vagy filozófiák százairól, amik felett nincs „hatalmam”. A maximalizmus a rajtunk kívül álló dolgok miatt nem működik, a törekvést viszont mindenben érvényesíteni lehet. De ez sajnos senkit sem foglalkoztat egy felszínes világban. És az erőfeszítéseim mellett azért elég sok nyilvánvaló hiányosságom is van. Az igaz, hogy a magam szintjén mindenben mindig a kerek egészre törekedtem: azt adom, amit tudok adni a világnak, és egyidejűleg igyekszem is, hogy még jobb legyek.

Szerintem jelenleg úgy néz ki a társadalom, hogy van a középosztálynak egy csoportja, az az értelmiség, aki még a „klasszikus értékekre” vágyik a zene terén is. Jellemzően ők az én közönségem, akik felkérnek egy rendezvényen való szereplésre. Van a felső tízezer, aki a hatalomba kapaszkodik, és leginkább az egóját tömi azzal, ha vesz valami drágát és újat. És van az az alacsony jövedelmű, szegény többség, akik nem feltétlenül kaptak lehetőséget az élettől arra, hogy megismerjenek és ezáltal felismerjenek dolgokat. A valódi középosztály, az értelmiség rétege egyre szűkül, kevés lehetőséghez jut itthon, az oktatása ellehetetlenül: ebből következik az, hogy a popzene általam képviselt fajtája gyakorlatilag rétegzenévé vált. Rendkívül együtt tudok érezni a jazz-zenészekkel.

A rádió, a tévé, a zenével foglalkozó felületek oldaláról nézve van egy olyan követelmény is, hogy – egyszerűen fogalmazva – le kell butítani a dallamokat, a szöveget, mert a színvonalat egész egyszerűen nem igénylik és nem is feltétlenül értik az emberek. Ennek a miértje pedig nagyon messzire vezetne: egészen odáig, hogy miért állnak az általános iskolákban lelakatolt zongorák, és az énektanároknak miért nem jut eszébe könnyűzenén keresztül elvezetni a diákokat a klasszikus darabokhoz. AZongoraiskola II-ből kiragadott darabokban benne van Caramel Lélekdonorja vagy Bruno Mars Uptown funkja is. Ahogy mindenkinek, nekem is tanulnom kell, fel kell nőnöm a zenéhez. Annak ellenére, hogy volt idő, amikor nem kötötte le a figyelmemet, szerintem a klasszikus zene a csúcs, de ettől függetlenül mindenféle zenének megvannak a saját nehézségei. Ahogy például a jazz főként az improvizációs készségekről és a zeneelméleti tudásról szól, a jó popzenét is a maga hangszínén, ritmusában érdemes játszani, mert úgy szól jól.

Megjártad a „bulvárt” is, de nekem nem úgy tűnik, mintha otthonos terep volna a számodra. Mi motivált arra, hogy egy kereskedelmi tévé tehetségkutatóján próbálj szerencsét?

Belső motivációm nem igazán volt, mások buzdítottak és kértek fel a szereplésre. Sajnos beadtam a derekamat. 2010-ben még az X-faktorban táncoltam, vokáloztam Takács Nicolasnak: a koreográfusok és a közreműködő énektanárok (Kurucz Sándor, Éliás Jr.) mondták, hogy a tánctudásom, a hangom és az eladói készségeim miatt érdemes lenne engem is elindítani a tehetségkutatón. De a második szériában még viszonylag friss volt a műsor, nem volt szükség arra, hogy embereket hívogassanak. Ezek a tehetségkutatók véleményem szerint összerakott reality-k: licensz alapján működnek, többnyire előre megírt, megtervezett forgatókönyv alapján zajlanak. Ide pedig leginkább a dráma kell, és a nézettségi adatok diktálják a tempót. Ennek ellenére 2012-ben, amikor már Caramel zenekarában dolgoztam, és sok mindent elértem táncosként és énekesként is, a zsigereim azt mondták, hogy egyedül is meg kell tudnom valósítani az álmaimat, nem kell hozzá a show és a körítés. Végül nem a zsigereimre hallgattam, és az első adásban le is szerepeltem, a másodikban viszont úgy gondolom, helytálltam, ettől függetlenül kiestem.

Most lenne olyan műsor, tehetségkutató, ahova jelentkeznél?

Már nem. És ha újra hívnának is valahová, már nemet mondanék. Én nehezen lépek ki a komfortzónámból, és ezzel sokszor saját magam ellenségévé is válok. Azt gondolom, hogy a sikerhez nem feltétlenül kel meghasonulnia az embernek, a világ mégis errefelé megy. De – bár már Tupac is megénekelte, hogy Me Against the World – azért fenntartom az esélyét annak, hogy nem a világgal van baj, hanem velem.

Mikor telefonon beszélgettünk, azt mondtad, hogy épp egy dalt írsz, nem pedig számot. Hogy ragadható meg a különbség a kettő között?

A dal egy alkotás, a szám egy termék. Dalt nagyon nehéz írni, az egy emelkedettebb dolog. Számot is lehet nehéz létrehozni, de a létrehozás más tészta. Most, hogy jobban belegondolok, igazából még nekem sem sikerült dalt írni… A mai popzene – annak ellenére, hogy elképesztően sokoldalú – a hangzásról szól, arról, hogy milyen soundot tudnak előállítani egy stúdióban. Nem feltétlenül kellenek hozzá élő hangszerek. Most ez a trend, és mindig megvannak az aktuális divatok: a Despacito például óriási üzletet csinált a reggaeton stílus trenddé emelésével. Robin Thicke, Michael Jackson, a neosoul zenét játszó D’Angelo és a nemrégiben megismert Moonchild a példaképeim, kedvenceim. Ők számomra zseniálisak. Tudnak frisset, újdonságot hozni, és nagyrészt élőzenei hangszerelésekkel dolgoznak. A dalnak egyik ismérve szerintem mindig a klasszikus hangszerekkel operáló hangszerelés.

A Glamorous Company esküvő- és rendezvényzenekarként „üzemel”, de ez nem köti le teljesen a kreatív energiáidat, gondolom.

A honlapunkon valóban az áll, hogy partizenekar vagyunk, igazából azonban ez egy popzenekar, exkluzív könnyűzenét szolgáltató együttes. Nekem mindig az előadóművészet volt a legnagyobb erősségem, azért is csináltam feldolgozás-zenekart, mert azt láttam, hogy a palettán csak megfáradt partizenekarok vannak megfáradt repertoárral. Mi kuriózumdalokat hoztunk: olyan naprakész számokat választottunk, amelyekhez más együttes hozzá sem nyúlt volna, mondjuk, 2007-ben. Még nem volt olyan régen a ’90-es évek, amikor mások még az I Will Survive-ot játszották, mi már Eminem Lose Yourselfjét, Amy Winehouse Rehabjét, Justin Timberlake-et és George Michael Killerjét hoztuk egy-egy fellépésen, olyan hangszereléssel és úgy mixelve, ahogy azelőtt még nem volt hallható. Most, a Youtube-csatornák, tutorialok, különböző programok és cover bandek korában ez már nem számít különlegességnek: ma már bárki hozzányúl Ed Sheeranhez. Eleinte nem is rendezvényekre akartunk menni, hanem ezeket a kreatív átdolgozásokat szerettük volna elvinni a klubokba. Ez nagyon jól is működött egy időben. Sok akkori zenész lejött a koncertjeinkre, és ott helyben gratulált is. Az Ötkertben történt egyszer, hogy hangbeálláskor Ne-yo Closerjét játszottuk, ami után a személyzet állva tapsolt vissza, a pincérek meg úgy kérték a beosztásukat, hogy akkor melózhassanak, amikor mi koncertezünk. Noha nem én vagyok a legjobb táncos, sem a legjobb énekes, a legnagyobb erősségem a sokoldalúság: mindenhez úgy tudok nyúlni, hogy az ott és akkor a maga nemében kiváló legyen, akár rappelni kell kicsit, vagy elénekelni egy balladát.

Az is igaz, hogy van egy piaci szegmens, ahol mi meg tudunk maradni: ahhoz, hogy felnőttként az „ilyesfajta” zenélésből meg tudjon élni valaki, nem a klasszikus lagziműsort, hanem valami populárisabbat, mégis egyedit kell csinálni. Egy feldolgozásokat játszó zenekarnál a „termékre” is figyelni kell, ezért sajnos néha kompromisszumot kell kötni és lejjebb kell adni az önmagunk felé támasztott elvárásokból. Egy szűk réteg még megengedheti magának, hogy hatfős zenekar zenéljen az amúgy is drága esküvőjén – viszont még mindig ott tartunk, hogy az egyszemélyes zenei szolgáltató jobban keres a zenészeknél. De hát a „gombnyomogatásé” a jövő.

Azért nem temeted nagyon a jövőt, igaz? Például most az első saját lemezeden dolgozol.

Így van, kitartóan járok Fehérvárra Ferencz Péter énekes-producer-dalszerzőhöz (Peet Project), viszem az ötleteimet, és azokat együtt hangszereljük. Főként angolul íródnak a dalok, de van egy korábban rögzített duettem magyar nyelven Kertész Erikával, ami annyira jól sikerült, hogy nem is értem, miért nem jelentettük még meg. Szerintem az egy igazi dal a javából. Sajnos sokat ültek rajta a szerzők, meg aztán én is, ezért csak most került elő újra a postafiókom mélyéről. Ez a lemez tényleg a sajátom: nem azért csinálom, hogy tömegek körében elsöprő sikere legyen, hanem azért, mert szeretnék végre a társaimmal alkotni, olyan dalokat írni és énekelni, amilyeneket és ahogyan én szeretnék. Az is jó volna, ha nem azon keseregnék majd évek múlva, hogy basszus, miért nem próbáltam meg, miért nem adtam egy lehetőséget ennek az egésznek. A lemez egyébként jó kis akadálypálya az életemben, több alkalommal is pályáztam támogatásra – például a ma már Hangfoglaló Program néven futó Cseh Tamás Program keretében is –, sikertelenül. Motiváció és anyagi háttér nélkül, egyedül nem sokra jut az ember. Ennek ellenére most úgy döntöttem, hogy ha vajas kenyeret eszem is, minden erőforrásomat erre fordítom, és megcsinálom az albumot.

Csurran-cseppen egy kis ízelítő a dalokból az egyszeri olvasónak?

A Day and Night első hallásra a klasszikus pörgős-bulizós, „work hard, play hard” életérzést közvetítő számok közé tartozik, amit elég sokan megénekeltek már. Azonban ha jobban figyel az ember a szövegre, bogarat ültetnek a fülébe az ilyen kérdések, mint a „Hova rohansz, és minek?”, a „Biztos arra figyelsz, amire kell?” A szám a fizikai vágyak kielégítése, a dolgok élvezete mellett az értelmükre is próbálja irányítani a figyelmet, stikában próbál értéket csempészni a trendiségbe. Szeretném majd képen is megjeleníteni azt a sokunk által felismert jelenséget, hogy dolgozunk, nyomjuk, pörgünk, rohanunk, de valójában nem tudjuk, merre tart ez az egész.

A Hazakísérlek pedig egy igazi jazzy-pop dal a javából. Van saját kis világa, légköre, története, a hangszerelés a klasszikus hangszerekből áll, ugyanakkor elbír egy kis gépi díszítést is. Ezt nevezem „Jazzy rádiós” hangzásnak. Frappáns a szöveg, pedig az alapszituáció nagyon egyszerű: egy kávézóban a vendégnek tetszik a felszolgáló, és vice versa.

Most is tanulsz. Kitől, mit és miért? Hová szeretnél eljutni?

Balogh Zoltántól és Szakcsi Bélától is tanulok épp. Kimondott végcélom sosincs, mert akárhányszor előfordul, hogy végiggyakorlom a napot, legközelebb, mikor beülök a következő zongoraórára, rájövök, hogy mennyi mindent nem tudok. Persze azért nem saját farkába harapó kígyó a helyzet: kezdetben csak annyi volt a célom, hogy becsülettel lekísérjem magam. Aztán azt tűztem ki, hogy jazzsztenderdeket kísérjek, utána meg hogy végre zongorázni is tanuljak, átlássam a zene összefüggéseit, és melódiákat is játszhassak, és mondjuk, egy My Funny Valentine-t zongoristaként adhassak elő. Maradjunk annyiban, hogy van mit pótolnom.

Még a Kőbányai suliban, ahol énektanszakon végeztem, Esze Jenő tanár úr mindig mondta zeneelmélet órán, hogy vannak a zenészek, az énekes pedig a dobos legjobb barátja. Engem focistának neveltek először, érettségi környékén álltam csak a szülők elé, mondván, hogy engem a színpad érdekel. Talán önbizalomhiány, talán más ok miatt akkor még nem hittem el, hogy akár énekelhetnék is. Jött a Kőbányai suli, tévés szereplések, táncos szerepek musicalekben, showműsorokban. Utána hajózás, majd hazatérés, meló egy pályázatíró cégnél, válság, depressziós időszak – végül aztán csak összeállt a Glamorous Company. Akkor megkezdődtek az őrületesen jó feldolgozások, klubról klubra jártunk, két évig az Ötkert rezidens zenekara voltunk, most is elég sűrű a menetrendünk. A cél az, hogy saját dalokat írjak, énekelhessek – és úgy érzem, mostanra lett meg hozzá a képzettségem is.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben