• Wannabe

    Golden boundaries – Kamaszkor a kortárs fotográfiában

    2018.01.19 — Szerző: Ványa Zsófia

    A kiállítás fogadóterében egy halom könyv tornyosul. Formára nem egyformák, van köztük vékonyabb, vastagabb, akad kisebb és nagyobb. Biztosan a tartalmuk is különböző. Ezt azonban nem tudhatjuk, ugyanis mindegyik kötet ugyanolyan fehér papírral van bevonva, uniformizálva. Az egyformaságot pedig erősen rögzített fekete kábelkötőzők szorítják rájuk.

  • Golden boundaries címmel, a Kamaszkor a kortárs fotográfiában alcímmel nyílt meg a Capa Központ átfogó kiállítása Oltai Kata művészettörténész rendezésében, hazai és nemzetközi fotográfusok részvételével. A téma a magyarra lefordíthatatlan youth culture-t fedi sokkal inkább, mint az életkori határokkal végül is leírható kamaszkort, ahogy erre a szervezők fel is hívják a figyelmet. Az angol kifejezés jóval tágabb értelmezési területet enged meg a magyar megfelelőnél – a fordítás során kényszerű veszteségeket szenved a fogalom. Jelöl korosztályt vagy pszichológiai fejlődési szakaszt, de társadalmi, sőt kulturális kategóriát is. Kimondott cél volt a témához a szociológia szempontrendszerével közelíteni. Ahogy Oltai Kata fogalmazott a megnyitón: „A kamaszkort, ha a youth culture-t erre szűkítjük, egy metaforaként vagy kulcsként használom, amely lehetőséget ad, hogy olyan, szándékoltan külön dobozba zárt kategóriákat és a köztük húzódó vastag szürke sávot átrendezzük, mint a gyerek és felnőtt, jó és rossz, hasznos és haszontalan, nőies és férfias, és így tovább.”

    A fotográfusok műveit Tóth Márton Emil humoros, gyakran zavarba ejtő objektjei illusztrálják. A művész ismert tárgyak manipulálásával operál, így hordoznak az általa megjelenített hétköznapi eszközök, a gyerekkor díszletei (lufi, íróasztal, gyerekágy, hátizsák) a megszokottól eltérő, megcsavart üzeneteket, így cserélik fel a tárgyak korábbi céljukat és funkciójukat valami újra. Legáltalánosabb érvényű mondanivalóval, a kiállítás témájára adott legpontosabb hasonlattal a Cyborg címet viselő 2011-es installáció szolgál. Egy fehérre festett hordóban fehér homokból fehér ágak nőnek, azaz állnak ki, hiszen életnek nincs nyoma rajtuk. A növényszerű konstrukció külső beavatkozásnak köszönheti életben maradását – erre utalnak a toldások, javítások, a számos cső és csavar, ami egyben tartja. Amit látunk, nem más, mint egy hiányzó funkció pótlása protézissel. Az ágak végén egy-egy fehér lufi, amely a belevezetett csövek segítségével időnként megtelik levegővel, majd leereszt, hirtelen hanghatással kísérve az aktust. A folyamat és maga a szerkezet tehát egyszerre önműködő, autonóm és irányított, külső tényezők által létrehozott valami. Mindebből nem nehéz a kamaszkorra asszociálnunk.

    A fotográfiák – ha szeretnénk felosztani valamilyen módon a kiállítást – három fontosabb csoportot alkotnak. Ezek a következők: az ifjúkor mint kategória és annak „intézményi” velejárói; a csoportos identitás, azaz az elhatárolódás közösségi formái; végül az egyéni identitáskeresési módok, köztük a szexualitás, a szubkultúra és a család tereihez való viszony.

    A kiállítás időben legtávolabbra a nyolcvanas évekre nyúlik vissza mind készítési idő szerint (például Derek Ridgers: Londoni fiatalok), mind elméletileg. Ugyanis az első teremben az ifjúkor hatvanasról a nyolcvanas évekre bekövetkezett korszakváltásáról tájékozódhatunk – az iskolai tudás felértékelődéséről, az ifjúkor meghosszabbodásáról, átmeneti fázisból akár állandósult állapottá válásáról. Hogy az addig megszokott család, majd munkahely által ellenőrzött életkeretek már nem tűnnek kielégítőnek, a helyükön maradt űrt pedig a kamaszok – vagy helyettük mások – megpróbálják maguk által létrehozott intézményekkel pótolni. Halász Dániel Észak-Ugandában készített sorozata a harcok alatt menekülttáborokban felnövő generációról szól, amely magának alakít ki iskolarendszert, szakképzéseket, amik majd tervezhető jövőt biztosítanak számukra. Barakonyi Szabolcs Tébánya című szériája a korosztályos csoportba való beágyazódást, a társasági élet színtereinek megteremtését járja körül – személyes indíttatásból. Tatabányán voltak ugyanis tizenévesek a féltestvérei, akikhez gyakran ellátogatott, időt töltött a barátaikkal, része lett az ő társaságuknak, kipróbálta ezt a lehetséges identitást. A képek erről mesélnek: fiatalok házibuliban, vonaton, buszon, graffittik az ablakon, dobozos Soproni, Sió, Sikoly-maszk.

    Wannabe

    A következő terem az identitásformálást, az elhatárolódás választott vagy kiszabott formáit boncolgatja. Külső vagy attitűdbeli jellemzőket, amik a csoportba tartozást jelzik. Itt vannak Derek Ridgers nagyméretű, fekete-fehér portréi, Gáldi Vinkó Anikó identitásukat kereső lányokról készített képei. A hazáját aktivista szerepvállalása miatt elhagyni kényszerülő Slava Mogutin Lost Boys című szériáján fiatal orosz fiúk kerülnek nagyon különböző élethelyzetekbe: vannak köztük kadétok, punkok, hajléktalanok, prostituáltak. A művész szerint az ezredforduló gazdasági és kulturális válságában ezek a fiatalok szimbolizálták Oroszország bizonytalan jövőjét, a többféle típus ezt jelzi, de ez tükröződik a fiúk szemében és mozdulataiban is. Zuza Krajewska Imago című, különösen erős sorozatán büntetés-végrehajtó intézetben élő fiatal fiúkat láthatunk egységesre nyírt hajjal, akikből egyszerre árad esetlenség, ártatlanság, de veszély is. Az imago rovartani fogalmát a művész ezen fiúk, de általánosabban a kamaszok hasonlataként is használja: ez végső kifejlődés utolsó foka, itt az egyedek már pont úgy néznek ki, mint a felnőttek, épp csak kisebbek.

    Wannabe

    Alexandre Haefeli fiúaktjai vezetnek át a következő terembe, ahol az egyéni identitáskeresés útjairól gondolkozhatunk. Leggyakrabban ekkor megy át az egyén azon az identitáskrízisen, amely során nemi identitást, foglalkozást és világnézetet választ. Az itt megjelenő munkákon a legszembetűnőbbek a tájhasonlatok.

    Wannabe

    David Meskhi képein és itt vetített dokumentumfilmjén tbiliszi fiatalok körül félbehagyott építkezések sugallnak kiszámíthatatlanságot, a jövőbe vetett bizalom hiányát. Koleszár Adél Mexikóvárosban készítette el legújabb, Death Drive címet viselő sorozatát. A metropoliszban tapasztalt energia és káosz következtében elvesznek a normák, a viselkedési szabályok, előjön az emberből az ösztönlény, és a határok a végtelenig feszíthetők. Kifestett gyerekarcok, meztelenség, panellakások végtelenje és burjánzó zöld növényzet köszön vissza a fotókról.

    Wannabe

    A szubkulturális kötődésekre alternatív utakként is tekinthetünk: akik nem találják meg a helyüket az iskola, család, barátok között, gyakran keresnek erre pótlékot kisebb csoportosulásokban. Jörg Brüggemann metálzene-rajongókról fotózott sorozata jó példa erre.

    Wannabe

    A kiállítás végén békésebb vizekre evezünk. A családi kötődések, kvázi a felnőtté válás pillanatának megragadása, a felnövés folyamatának dokumentálása a célja Anna Grzelewska Julia Wannabe sorozatának, családi hétköznapok megörökítése Fryd Frydendahl unokaöccseit szerepeltető képeinek, Siân Davey Down-szindrómás lányáról készített műveinek tétje pedig a női lét határainak feltérképezése.

    Wannabe

    A youth culture sokféleképpen értelmezhető, szimbólumként különböző módokon használható, ami vállalt szembenállást jelent korunk mesterségesen polarizált, rekeszekbe soroló, merev gondolkodásmódjával. A termekben megjelenő témák, műcsoportok sem válnak el szigorúan egymástól – a rövid szöveges részek, valamint az installációk mégis képesek irányítani a nézőt, aki végül olyan érzéssel távozik a múzeumból, hogy tudást is szerzett, nem „csak” művészeti élményben volt része.

    Képek: Capa Központ

    Capa Központ: Golden Boundaries – Kamaszkor a kortárs fotográfiában
    2017. december 4. – 2018. március 18.


  • További cikkek