• „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Interjú a Muzsik és Volkova tagjaival

    2018.01.22 — Szerző: Fazekas Ildikó

    Szomorkás magánéleti keservek és dühítő közéleti történések testvéries egyvelege – feszülten izgalmas, kelet-európai módon önmarcangoló, zenei és irodalmi utalásokkal teli a világ, amit Muzsik és Volkova, azaz Farkas János és Farkas Krisztina párosa teremtett. A duóval Rövidesen találkozunk című albumuk megjelenése apropóján beszélgettünk.

  • „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Először segítsetek tisztázni: honnantól nem ZUP, hanem csak Muzsik és Volkova? Volt ugye egy időszak, amikor kettős névvel jelentek meg dalok, és a mostani felállásban is játszotok olyan számokat, amelyek még ZUP név alatt/mellett születtek.

    Farkas Krisztina: Ez nekünk is kicsit homályos. Volt egy átmeneti időszak, majd’ egy év szünet és szenvedés, amikor a tízéves múlttal bíró ZUP kifutott alólunk, de közben Jánosnak lettek új dalai. Ezek először leginkább szólóprojektnek indultak volna, de valahogy nem lett belőle semmi – akkor kerültem vissza a képbe. Ebben a formációban jött ki a három kislemez, amelyeken még kettős a név, Muzsik és Volkova I., II. és III. Ez a dalfolyam vezetett végül a zenekartól a duóig.

    Farkas János: Olyan volt ez az időszak, mint egy rossz kapcsolat, amiből nehéz kilépni, mert komfortos, megszokott, és nem is akarod igazán lezárni. Aztán egyszer csak lekopott a ZUP név.

    Maradt tehát Muzsik és Volkova. Honnan a névválasztás?

    F. J.: A Muzsik nevet még a szólóprojekt részeként választottam. Kriszti pedig a vezetéknevünk oroszos női verzióját vette fel, amit ő is már korábban kitalált magának.

    Mit gondoltok, hányan tudják a közönség tagjai közül kapásból a muzsik jelentését (felszabadult orosz jobbágyból lett paraszt)?

    F. J.: Az a tapasztalat – és a statisztika is azt mutatja –, hogy a közönségünk alapvetően harminc pluszos korosztály, és ők azért általában ismerik az eredetét.

    F. K.: Azért is volt fontos számunkra az átmenet, hogy közönség tekintetében is közegükre találjanak a dalok. Kicsit más hallgatóságnak kezdtünk játszani új helyszíneken, mint a korábbi időszakban: például a Gólyában, az Aurórában, az UbikFarmon, az Ördögkatlan Fesztiválon vagy a Művészetek Völgyében.

    „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Milyen zenei hagyományból ered a zenétek eklektikussága és magabiztossága?

    F. J.: Nem érzem kifejezetten tudatosnak a zenei hagyományok használatát. Az anyukánk orosz, így gyerekként sok Viszockijt hallgattunk.

    F. K.: Inkább nyitottságnak mondanám. Én más irányokba is elindultam. Csináltunk például egy triót egy lengyel tangóharmonikással és egy spanyol gitárossal – az aztán igazán multikulti csapat volt.

    F. J.: Semmi újdonságot nem érzek ezen a területen, ezt már csinálták előttünk is. Inkább a gondolatiságot emelném ki, a mondanivaló lett hangsúlyos. Még nagyon az elején vagyunk, hiszen ez a mostani felállás csak egy éve működik, de a zenénk egy tízéves projekt része.

    Mennyivel könnyebb vagy éppenséggel nehezebb egy duóban létezni és dolgozni, mint zenekarban?

    F. K.: Másképpen fárasztó. Bár két ember között lényegesen könnyebb egyeztetni…

    F. J.: …de közben ennek a két embernek kell egy egész zenekari hangzást biztosítani.

    F. K.: Ez élvezetesebb is, hiszen sokféle hangszeren lehet zenélni! Újra előkerült nálam az ukulele, tavaly ugyanez volt a tangóharmonikával. János meg dobol a lábaival gitározás és éneklés közben.

    F. J.: Ebben a felállásban felerősödött az ellentét a polgári lét és a zenei lét között. Én eléggé elfáradtam abban, hogy profi zenész akarok lenni, miközben meg is kell élnem.

    F. K.: Én nem választok, párhuzamosan csinálom, ha máshogy nem megy.

    F. J.: Krisztinek jobb a munkabírása.

    F. K.: Ahogy anyukánk mondaná: „terhelhető vagyok”.

    F. J.: Éhesek vagyunk, de lelkesek.

    „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Melyik rádiónak örülnétek a legjobban, ha játszaná a dalaitokat?

    F. J.: A Tilos Rádiónak. Habár ott már játszották is.

    F. K.: Na igen, de ott nincsen rotáció.

    F. J.: Vagy mondjuk a Karc FM – de akkor valamit nagyon rosszul csinálnánk!

    A most megjelent lemezetek több helyen is streamelhető. Milyen tapasztalat ez?

    F. J.: Mi ebből csak nagyon keveset érzékelünk közvetlenül. Volt arra irányuló kérdésünk a Facebookon, hogy ki hol hallgat minket, és egyértelműen az érezhető a közönségünket illetően – és talán ez magyar viszonylatban is elmondható –, hogy még mindig a YouTube vezet zenehallgatás terén, és a rádió az, ahol az emberek még megismernek dalokat. Emiatt tudom, hogy sokkal jobban rá kellene menni a vizualitásra. Azokat a számokat jobban hallgatják, amikhez van klip, mint amikhez csak egy állókép társul.

    Ez tényleg így van, nagy kedvencem az Élet a fejemben klipje például

    F. K.: Igen, azt Lippai Balázs rendezésében készítettük, róla biztosan fogunk még hallani. És fogunk még együtt dolgozni vele, csak időpontot kellene végre találni.

     

    Azt már kiemeltétek, hogy a dalok főleg szöveghangsúlyosak. A témákat ti keresitek, vagy azok találnak rátok?

    F. J.: Tudatos a témaválasztás. Teljesen. Hasznosabbnak érzem ezt, mint barikádokat építeni a Moszkva térre. Sokkal rosszabb dolgok jöhetnek, ha nem eresztjük ki a gőzt, és ezek a dalok nagyon jók arra, hogy kikiabáljuk a dühöt.

    F. K.: Nálam nem. Én arról írok dalt, ami éppen történik velem, az életemben – ha másnapos vagyok, akkor például bűntudatból.

    Nagyon sajátságos tapasztalat számomra, hogy Krisztina intimebb témákkal foglalkozó dalaival is tudok azonosulni, miközben ezzel párhuzamosan János állampolgári harcos kiállásával is könnyű együtt kiabálni. Szándékos a lány-magánélet, fiú-közélet párosítás?

    F. J.: Véletlenül alakult így, az új dalokban ez már jóval kiegyenlítettebb: én is többet foglalkozom a magánéleti dolgaimmal.

    F. K.: Úgy érzem, hogy a Muzsik és Volkova-időszakban sokkal őszintébb dalok születtek. Hitelesebben tudtuk megfogalmazni, mi van bennünk. Némileg terápiás céllal is szükségszerű nálam a magánélet feldolgozása. Egyébként mindig azon viccelődünk, hogy nálunk az a leosztás, hogy én vagyok a hurráoptimista, János meg a depressziós, letargikus. Talán a közönségünk is letargikus, ezért tudnak azonosulni a hangulattal.

    F. J.: Melyik is a leghíresebb magyar dal?

    F. K.: A Szomorú vasárnap.

    F. J.: Na, tessék…

    „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Mi az alkotói felosztás, hogyan születnek a dalok?

    F. J.: Alapvetően mindenki hozza a saját ötletét, a másikunk pedig szükség esetén hozzátesz, kiegészíti azt.

    F. K.: Igen, inkább külön dolgozgatunk, de volt olyan, hogy megakadtam egy refrénnel, és János hozott egy olyan sort, ami képes volt továbblendíteni.

    F. J.: Szeretnénk olyan dalokat, amik az elejétől teljesen közösek, csak még nem tudjuk, hogyan kell ezt pontosan. De van bennünk szándék erre vonatkozóan.

    Minden bemutatkozásotokban említésre kerül a szülővárosotok – ennek nyilván van jelentősége, mint ahogy az utána következő állomásoknak is.

    F. J.: Záhonyból indultunk, ami akkoriban pezsgő zenei élettel rendelkező kisváros volt: ötezer fős település öt-hat aktív zenekarral – voltak zenészek, akikkel lehetett együtt dolgozni. Ez persze múlt idő, ma már nem így van, mint ahogy az ország sok vidéki települése is alaposan megváltozott. Viszont akkor döntöttem úgy, hogy zenész akarok lenni. Az egyetemi éveim után rájöttem, hogy nem lesz diplomám, keresnem kell valami mást, így jött a Kőbányai Zenei Stúdió. Azt éreztem, hogy az intézményesített oktatás nem fog segíteni – most úgy gondolom, hogy segített, ha nem is feltétlenül a szolfézs vagy a zeneelmélet tekintetében. Ott találtam kollégákat, és megtanultam nagyon sok olyan dolgot, ami a színpadi működéshez elengedhetetlen.

    F. K.: Én két egyetem közötti időszakban, János után két évvel mentem Kőbányára. A következő meghatározó állomás az életünkben a Keleti Blokk volt. Hét éven át egyszerre volt a próbatermünk és az otthonunk. Nagyon sokféle ember megfordul ott, nagyon szabad hely. Sokat alakított rajtunk.

    F. J.: Olyan, mint egy szanatórium: ha valakinek baja van, ott helyrejön. De ugyanakkor ott is megéreztem, mennyire belemászik a politika az ember hétköznapi életébe is, mivel a Liget Projekt miatt a Keleti Blokk létezése is veszélybe került. Ki is mentem a tüntetésekre.

    „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    A közéleti aktivitásra buzdítás mellett gyakran mondogatod a koncerteken, hogy „egyetek kevesebb húst!”

    F. J.: Ez is teljes meggyőződésből jön, mivel vegák vagyunk. Én fenntarthatósági megfontolásból döntöttem így, pedig szeretem a húst, de ezzel tudom a leginkább csökkenteni a saját ökológiai lábnyomomat. A húsfogyasztás nagyobb gond, mint az autók okozta légszennyezés. És nem is a Földet kell megmenteni, hiszen a Föld és a természet megvan az emberiség nélkül, remekül regenerálódik, sokkal inkább az emberiséget kell megmenteni. Ez pedig összekapcsolódik a húsfogyasztás mérséklésével.

    F. K.: Én viszont már minden miatt: nemcsak globális és élettani, hanem spirituális, a lélekre gyakorolt hatása miatt is mellőzöm a húst. A döntésemben szerepet játszik még az állattartás brutalitása és a mértéktelen tenyésztéssel járó metánkibocsátás, ami az állatok emésztése során szabadul fel.

    Nyáron Veszprémben a szakmai zsűri díját nyertétek el. Ez elég fontos visszajelzés arról, hogy jó úton jártok.

    F. K.: Nagyon meglepődtünk, mert mi inkább csak nyaralni, a kollégákkal együtt lenni mentünk oda – ez lett a legjobb a nyárban! Volt egy hostel, ahol elszállásoltak mindenkit, hazai és külföldi zenészeket, voltak hivatalosan kijelölt zenei spotok a városban, de mindenhol máshol is random zajlott a zenei élet.

    F. J.: Most igazából azért van új lemezünk, mert ott nyertünk. Ráadásul a szakmai díjat kaptuk meg! Plusz egy új díj is volt idén, a Horváth Károly emlékére alapított különdíj, ahol a versenyző kollégák szavazhatták meg maguk közül az erre érdemes zenészt – ezt Kriszti kapta meg.

    „Várok még egy kisebbfajta csodát”

    Mikor lehet veletek legközelebb élőben találkozni?

    F. K.: Január 25-én a lemezbemutató koncertünkön. Lesznek vendégzenészeink, de megmarad a duós felállás is. Csatlakozik hozzánk Harangozó Sebestyén a Szabó Balázs Bandájából, Prommer Patrik (Kafkaz, Bródy) és Pesti Mátyás a Nunki Bay Starshipből – ők mind közreműködtek a lemezen is.

    F. J.: Nagyon ráflesseltünk a nagybőgőre: Patrik, a dobos pedig egy igazi multi-instrumentalista tálentum! Nagy örömködés lesz. Reméljük, hogy az embereket is fogja érdekelni.

    Hogyan készültök a nagy eseményre?

    F. J. Napi huszonöt órát kellene gyakorolni, ezt próbálom munkaként is felfogni. Van egy lelki felkészülés is, de duóban ráadásul azért is nagyon nehéz ez a dolog, mert ha az egyikünk kiesik, akkor teljesen borul az egész hangzás. Minél többet kell együtt játszani. Reméljük, sokan lesznek erre kíváncsiak. A közömbösségnél rosszabb nincs a popéletben. Valamiféle visszaigazolásra szükségünk van.


  • További cikkek