A hiábavalóság súlya

Mi volt az eredeti alkotói elképzelésed, és ez miben változott?

A szöveg jelenlegi szerkezete valamennyire követi az első kéziratét – míg a korábbi szerkezet tétje az érzelmek nyelv előtti, megformálatlan csapongásának kifejezhetősége volt, itt áthelyeződött a hangsúly. Ugyanúgy megmaradt alapkérdésnek, hogy mi történik, ha két ember annyira közel kerül egymáshoz, hogy megsemmisül a személyiségük, és ezért a nyelv határai is leomlanak. Viszont az alkotómunka során egyre fontosabbá vált az idő kérdése. Sokat kellett dolgozni a cselekmény „lehorgonyzásán” (ez szerkesztőm, Torma Mária elnevezése), és az olvashatóság kedvéért sokat csiszoltunk ebből az „előttiségből” is. Azonban a szöveg elsőként papírra került része, amihez ragaszkodtam, és ami már az első pillanatban megvolt – ezek csupán mennyiségileg csökkentek a jelen kiadványban –, a képek és a képeken keresztül az idő meg a cselekvés viszonya.

Kéziratod munkacíme Lisztidő volt. Milyen megfontolások vezettek arra, hogy a címbe végül belefoglald a múlhatatlanságot?

Az örök jelenthet múlhatatlant, de végérvényest, sőt untalan ismétlődést is. Nekem az utóbbi kettő a fontos. Az érdekelt a kötet megírása során, hogy van-e bármilyen cselekedet, ami után már nem lehet visszalépni egy korábbi állapotba, nem lehet folytatni másképp. Azt hiszem, a világvége vagy a halál pontosan ilyen. Ebbe azért rémisztő belegondolni, mert úgy működik az agyunk, hogy számtalan lehetséges variáns közül válogathatunk: jobbra nézek írás közben, és elgépelek egy szót, balra nézek, és észreveszek valami érdekeset, és csak utána nézek jobbra és gépelek el egy másik szót… Mivel az írás során igen közel álltam a szereplők gondolataihoz, ezek a rétegek (vagyis hogy mi történik meg tényleg a regényben, és mi csak a karakterek fejében) nem különíthetők el teljesen a könyvben. Nemcsak a könyv karakterei, hanem mi, emberek is túl kicsi jelentőséget tulajdonítunk a gondolataiknak, miközben több életet is élünk a „mi lett volna, ha” kezdőmondattal. Van, akinek még több élet jut – például azoknak, aki beleérzéssel olvasnak, vagy így néznek filmet.

Számomra az ismétlődés nagyon fontos, mert ha a sorsszerűség oldaláról nézem, az rendszerhibának tűnik, viszont ha a variációk felől, akkor az ismétlődés az egyetlen, ami biztonságos és ismerős talaj lehet. Emellett az ismétlődés – és itt a motívumok szintjén járunk – egyik állandó hatáseleme az Örök frontnak, amit nagyrészt tudatosan alkalmaztam: egymásra olvasható Ágnes és Júlia (egymás ismétlései), a lányok és a Föld, a lányok és barátaik, a történetek, amik velük külön-külön történnek, a szétszakadó idő másodpercei, amiben próbálnak mozdulatokat befejezni, és persze a migrén hullámai – egyszóval minden ismétlésekben mutatkozik meg.

Miért érezted szükségesnek, hogy képanyaggal lásd el aszöveget?

A képregénybetétek egy-egy motívumot erősítenek fel: a történet egy-egy momentumát, karaktereket világítanak meg más szemszögből, vagy ezeket építik tovább. Teljesen önálló egységei a szövegnek, de mégis szorosan kapcsolódnak hozzá – talán úgy lehetne őket felfogni, mint anekdotákat a fő szálban. Az Örök front az idő és cselekvés könyve. A legfőbb kérdése, hogy van-e cselekmény vagy cselekvési lehetőség a legfontosabb pillanatokban, vagy azok jobban hasonlítanak az állóképekre, vagyis hogy a legfontosabb pillanatokba csak megérkezni lehet-e. Az utolsó képregényegységben van egy oldal, ahol a kockák ugyan megvannak, de a vonalak nem szakítják fel a képeket időpillanatokra – egyetlen képként látni a figurákat. Ez az előzőkből automatikusan következik: ha van egy kiragadott képem, egy gigantikus, képszerű pillanat, az nem lóg-e ki mindenképpen a keretéből?

Az utolsó oldalakon az addigi folyószöveg szétesik téglalapalakokba tördelt kisebb egységekre. Ekkor már csak percek választják el a világot a megsemmisüléstől.

Az utolsó előtti pillanatig jutunk a cselekményben, a határpontig, ahonnan már a lezárás sem értelmezhető, mert nincs olyan nézőpont, ahonnan kereknek látszana. Ennek példája a teljes utolsó fejezet – a legfontosabb pillanatok sem a kép, sem a nyelv médiumán keresztül nem elbeszélhetők, e kettő együttesen szükséges ahhoz, hogy reflektálni tudjunk ezekre az alkalmakra.

A tudat teszi ezeket az alkalmakat kivételessé, hogy nincs tovább, vagy inkább az, ahogyan a világvége küszöbén a szereplők cselekszenek?

Ha az ember a világ utolsó pillanatára készül, akkor megszűnnek a relációk – kiürülnek, tiszták lesznek, neutrálisak, hiszen két nagy szembenálló kategória marad: még létezik és már nem létezik. A kötet innen kezdődik, hogy megtudjuk a közeli véget. Viszont a világvége csak tükre a két lány történetének: az intenzív érzelmi szál és kettejük szétválogathatatlan emlékeinek erős vonzása megakadályozhatatlanul sodorja Ágnest és Júliát egymáshoz – ők is összerobbannak a maguk módján. A két égitest összeolvadása és az ő történetük párban olvasható.

Bár a relációk neutrálisak, az indulatok mégis akkor ugrasztják egymásnak Ágnest és Júliát, mikor nincs tovább. Ezzel a mozzanattal a hiábavalóság súlyát akartad kihangsúlyozni?

Azt hiszem, igen – nem mindennek ugyanakkora-e a súlya, ha meg vannak számlálva a napjaink, mert egy kisbolygó közelít a Földhöz? Ágnes és Júlia a közeli halált látva vissza akarják kapni a másik felüket, rohannak egymáshoz, mert mint mindenki, vízválasztónak élik meg a végső órákat. Az utolsó pillanatban az eufória helyett azonban valami más történik. Mindenki a saját vackába húzódik, legyen a vacok bármi: van, aki a menekülésben találja ezt meg; van, aki az utcán rohanva egy idegen után; valaki a konyhakövön vagy egy másik ember mellett.

Mi lett volna, ha vaklármának bizonyul a riasztás, és kiderül, hogy nincs szó semmilyen kisbolygóról? Hogyan alakult volna a lányok egymáshoz és a párkapcsolatukhoz fűződő viszonya?

A lányok története megelőlegezi a nagy bummot, jóval a vég előtt kezdik sejteni (tudni?), hogy a kapcsolatuk gravitációja merre tart, hol vannak a veszélyek benne, hol válik ijesztővé. Van egy egészen konkrét jelenet, amikor Ágnes halálosan megrémül kettejüktől, és menekülőre fogja. Az utolsó napok arra jók a lányoknak, hogy beismerjék, mégis egymáshoz van a legtöbb közük – ha kiderülne, hogy egy NASA-kacsa a kisbolygó, akkor épp annyi esélye volna annak, hogy ők ketten ugyanezt a szeretettel túlterhelt huzavonát folytatják életük végéig, mint annak, hogy két nap múlva az egyik a másikra gyújtja az ágyat.

Határozott alkotói elképzeléssel kezdtél dolgozni a kéziraton, és első célkitűzéseid egy része mellett ki is tartottál. Az önálló gondolatvilággal bíró szereplők és a céljaid között milyen viszonyt állt fenn az alkotómunka során? Nehéz volt beilleszteni őket a koncepcióba?

Mivel a cselekmény végétől indulunk, a dramaturgia végpontja és a nagy szerkezet, a legkülső burok hamar meglett, nem volt kérdés, hova fognak megérkezni – inkább hagytam, sodródjanak változatosan, a keresgélésnek és a bizonytalanságnak helyét éreztem a szövegben. Amúgy is szeretem, ha egy regényben a szereplők véletlenszerűen mozognak, sokkal jobban, mintha ki lehet találni vagy meg lehet sejteni a szöveg végét. Vagy egyáltalán ha van kitalálható vég. Azt hiszem, ezért is tripláztam meg az időszerkezetet: az első nagy egység, ami eleve egy négyszer ismételt visszatekintés, pontosan lefekteti a sztori végét.

Régóta írtad már a könyvet, ezek szerint lassan, elmélyülten dolgozol. Hogyan fogsz nekilátni a következő kötetednek? Vannak már ötleteid?

Dolgozom egy új szövegen, de nem tudom, mi lesz belőle, mert időközben a téma túlságosan aktuális lett, a közbeszéd része, és ez elveszi a járatlan út izgalmát: egy színházi rendezővel és társulatával foglalkozom, a színházcsinálás hatalmi eszközei izgatnak. Még nyáron találtam ki, hogy egy tréningező társulat átalakulását akarom megnézni – ez eleve egy veszélyes, drámai folyamat, gyakran amatőrök és félprofik kerülnek egy mindentudó rendező vagy tréner kezei közé, aki megterhelő testi és szellemi feladatokkal bombázza őket, hogy színésszé váljanak. Instant szerepformálás, amiben egy biztos pont van: a rendező szerepe. Az ő hatalma egyszerűen nem kérdőjeleződik meg, a színészek kiszolgáltatják magukat neki, nem látják át teljesen a helyzetet – van az egészben egy kis szektás mellékíz. Évekkel ezelőtt több hasonló folyamatot is követtem, és most egy ilyen induló tréningre várok épp, hogy aztán interjúkat készítsek a szereplőkkel. Lehet, hogy az egészből egyszerűen nem adok ki semmit, de most ez foglalkoztat.