• Vizeléstechnika

    Szekrényes Miklós: Budifoci

    2018.01.23 — Szerző: Bornemissza Ádám

    Szekrényes Miklós jó pár tárcát kanyarított a megyei másodosztályú labdarúgás életőről. Mielőtt a pályának kijelölt, futballra legtöbbször alkalmatlan terepre lépnének, a másnapos játékosok még bevesznek egy gyógysört, elpippantanak egy cigarettát, az edző meg elindul oda, ahová még Király Gábor is gyalog jár.

  • Vizeléstechnika

    A futball művészet, a futball egy életstílus, sőt maga az élet. A jó foci felemeli az össztársadalmi hangulatot, a mez alá büszke mellkast dagaszt, álmokat ébreszt, nagy hősöket emel fel, drámai pillanatokatban kovácsol nemes összetartozást. A jó foci. De mit adhat egy nívós futballal nem büszkélkedhető népnek a sokadosztályú, megyei bajnokság?

    A kötet szerint alig többet, mint a leharcolt brunzoldák üdének épp nem mondható sokszínűségét. Virágozzék minden virág, bűzölögjön minden klotyó. Úgy tűnik, az edző főhősnek nagyobb gondja van a meccsek előtti és a szünetbeli vizelésekre, mint a játékra – mintha az eredmény igazából teljesen mindegy lenne. Talán mindegy is. Van az a bajnokság, ahonnan nincs hová kiesni, van az a pályaminőség, aminél alkalmatlanabbat már elképzelni sem lehet.

    A kötet önmagát tárcaregényként határozza meg, ami annyiból megállja a helyét, hogy tárcákból áll össze. De nem regénnyé, és leginkább össze sem áll. Egyenként ugyanis képes leskiccelni a kelet-európai vidék futballjának – ezen keresztül mindennapjainak – és reterátjainak minőségbeli párhuzamát, mindezt a hely szellemeként is azonosítható bájjal, de egyben az írások nem mutatnak semmilyen irányba, nem vezetnek sehová, ehelyett mind ugyanott dagonyáznak: a vizeldék áporodott tócsáiban.

    Persze ez nem az adott írások hibája. Legtöbbjük a Műút internetes portálon jelent meg nagyjából kétheti rendszerességgel. Ennyi idő alatt két tárca között minden olvasót ér annyi egyéb élmény, inger, behatás – netán még egy jó meccset is lát –, hogy a következő írás olvasásakor az előző már csak halvány nyomként van jelen az emlékezetében, ahonnan elősúgja azt a jóleső ismerősséget, ami megágyaz az éppen aktuális darabnak. De ha már kötetbe rendezte őket a sors, pláne tárcaregény alcímmel, várnánk valamiféle ívet – és azt csak a gravitációtól meggörbülő vizeletsugár mutatja be. Talán ha lennének vissza-visszatérő szereplők vagy valami laza kronológia…

    Vizeléstechnika

    A szövegeken túl a könyv bővelkedik illusztrációban is: fekete-fehér fotók alap Photoshop-effektekkel. Hogy hozzátesznek-e bármit a szövegekhez, az erősen megkérdőjelezhető. A képek jó része a polgári nívó szerint emberi látogatásra semmiképpen sem megfelelő retyókat ábrázol, amelyek a tárcáknak is legalább ilyen gyakori szereplői. Lehet, hogy a klozet mint metafora működik, de ilyen dózisban egy kissé megnyomja a kötetet. Már-már úgy tűnik, a foci csak ürügy a folyamatos „hogyozáshoz”, a mellément lövetek és aknák, illetve a masszív ájer taglalásához. Felvillannak jópofa karakterek, ittas szurkolók, másnapos játékosok, öntörvényű bírók, akadnak klassz gegek, de a permanens vécétematika valahogy mindig felülkerekedik, és ez nem tesz jót a szövegnek. (Ennyi pisálás közepette érdekes módon egyetlen szellentés sem dörren el – pedig egy régi mondás szerint előbbi az utóbbi nélkül annyit sem ér, mint egy sóhaj.) Az edző viszonya a focihoz, a „se veled, se nélküled” tapintható kettőssége, az örökös szimpatikus vesztes csapat szerepe, az öregfiúkderbire nevező ötvenesek ökörködése mind-mind jó kis téma, meg is állnak a lábukon, és külön-külön elbírnak egy-két brunyálást is, de ez a könyv erősen elázott.

    Mindezek ellenére van valami szimpatikus, valami vonzó a Budifoci írásaiban – a könyv egy levegőre olvastatja el magát. A végére egészen megkedvelhető az edző, aki mindennemű sikertől mentesen is folytatja, és bár elmondása szerint gyűlöli a focit, mégis kitart mellette. Egy délutánt mindenképpen megér a kötet: nem hosszú, az esti meccsig pont a végére érhetünk. Hajrá!

    Szekrényes Miklós: Budifoci, Articity, 2017.


  • További cikkek