×

„Élni abból, amit a többiek kidobtak”
Interjú Ripoff Raskolnikovval
Soós Tamás
2016 // 10. 27

Idei lemeze, az Odds and Ends kapcsán beszélgettünk a tiszteletbeli magyar zenésszel (és menedzserével, Podlovics Péterrel) arról, mit látott, mikor számot vetett a karrierjével, milyen volt hippinek lenni negyven éve Nyugat-Európában, és melyik számért járna kivégzés, ha diktátor lenne.

 

A ’60-as, ’70-es években még sokkal spontánabbul készültek a lemezek, évente akár kettőt is kihozott egy zenekar, és az sem volt ritka, hogy a stúdióban, pár hét alatt írták meg a számokat. Bár te ritkábban jössz ki stúdiólemezzel, az albumaid mégis azt sugallják, ilyen spontán módon születtek.

Ripoff Raskolnikov: Szeretek sok mindent a véletlenre bízni. Mi képtelenek lennénk úgy dolgozni, hogy mindenki pontosan tudja, melyik pillanatban milyen hangot fog játszani. Próbálni se szoktunk sokat, a lemezeket pedig élőben vesszük fel. Egyszerre játsszuk a számokat, hogy legyen közben szemkontaktus, és lehessen improvizálni.

Az Odds and Ends is hirtelen elhatározásból született?

R. R.: Peti [Podlovics Péter, Ripoff és többek közt a Quimby menedzsere – S. T.] kérdezte, nem kéne-e lemezt csinálni. És csináltunk. Az elmúlt években összegyűlt egy kis anyag, abból felvettünk tizenhat számot, majd válogattunk. Nehéz megteremteni azt a hangulatot stúdióban, ami egy jól sikerült fellépésen van, ezért én mindig úgy éreztem, nem vagyok jó stúdiózenész. De időnként muszáj lemezt csinálni.

Miért nem csinálsz koncertlemezt?

R. R.: Koncertlemezzel szerintem akkor kell kijönni, ha előbb felvették a számokat egy stúdióalbumra, a rajongók ismerik azokat, és akkor pár ezer fős közönség előtt, jó hangulatban lehet rögzíteni az élő anyagot. Egyszer kipróbáltuk, hogy nem stúdióban, hanem egy kis klubban vettük fel a dalokat, de ciki volt, mert a számok végén hallatszott, hogy kábé húsz ember tapsolt. Ismerek olyat, aki ilyenkor bevágja a tapsot egy Sting-koncertről, de én nem vagyok ilyen.

Fontos még számodra, hogy albumokat adj ki?

R. R.: Igen. Én még olyan világban nőttem fel, amikor az album volt a menő. Másrészt én főleg a koncertek után adok el lemezeket, mert ha valakinek tetszett a koncert, örül neki, ha hazavihet róla valamit. Én a mai napig szeretem, hogy a lemez kézzelfogható, és nem végtelen, hanem tíz–tizenkét szám van rajta, amit egyben végig lehet hallgatni. Nem egy barátnőmmel vesztem össze amiatt, hogy a B oldallal kezdett egy nagylemezt.

Ez válóok nálad?

R. R.: Nem mondom, hogy emiatt szűntek meg ezek a kapcsolatok, de ha valaki kiad egy lemezt, az meggondolja, milyen sorrendben jöjjenek a számok. Hallgatóként ezt szeretem tiszteletben tartani.

Tavaly augusztusban töltötted be a hatvanat. Számvetés, összegzés is az Odds and Ends?

Podlovics Péter: [Kiss] Tibi mondta, hogy ez egy karrierindító lemez, mert egy rendes blueskarrier hatvanévesen kezdődik.

R. R.: Szoktam néha számot vetni, de nem a kerek születésnapjaimon. Ezen a lemezen a címadó valóban arról szól, hogy megáll az ember, és vakarja a fejét, mit sikerült eddig összehoznia, és hogy tényleg jó-e az, amit összehozott.

Mit láttál, amikor megvakartad a fejed? Mit sikerült elérned?

R. R.: Azt, hogy megengedhetem magamnak, hogy ne kelljen hatkor felkelni és dolgozni menni a gyárba. Időnként pedig megszületett egy nem túlságosan félresikerült dal is. Kábé ennyi. Még várom, hogy a korral járó bölcsesség is megérkezzen.

Vannak olyan koncertek, lemezek, amiket csúcspontnak tartasz a pályádon?

R. R.: A lemezek közül nekem a mostani a csúcs. Életemben először van olyan lemezem, ami úgy szól, hogy én is szívesen hallgatom.

A Sailor Song egy filmhez íródott. Mi lett volna ez a film?

R. R.: Egy fiatal srác akart velem egy filmet csinálni öt-hat évvel ezelőtt. Beleegyeztem, bár nem vettem túl komolyan őt. Ő viszont komolyan gondolta, és azt akarta, írjak egy számot arról a babonáról, hogy meghal egy tengerész, ha gyertyáról gyújtunk rá. Ezt kellett volna énekelnem egy elhagyott benzinkút előtt. A filmből végül nem lett semmi, a dal viszont megmaradt. Eredetileg folkosabb volt a zenéje, és egyszer már próbáltuk lemezre venni, de nem tetszett az eredmény. Kommerszre sikeredett, de ahhoz nem eléggé, hogy nagy sikere legyen. Egy-két évig pihentettem, majd rájöttem, egy bluestémára kellene ráénekelni a sztorit.

Szerepeltél valaha filmben?

R. R.: Filmben nem, de színházban igen. Egy salzburgi társulat feldolgozta a Bűn és bűnhődést, és a rendezőjük megkért, írjak számokat a darabhoz. Meg is jelent CD-n, Crime and Punishment címmel. Nem szoktam színházba járni, mert idegen számomra az a világ, de velük nagyon inspiráló volt együtt dolgozni. Csak azt furcsálltam, miért kellett a nyitószámnak Jurij Gagarinról szólnia egy Dosztojevszkij-darabban. Egyébként is téves információk alapján írtam azt a dalt. A rendező azt mesélte, Gagarin öregkorára megkeseredett alkoholista lett, de később megtudtam, hogy harmincnégy évesen halt meg repülőgép-balesetben. Ettől függetlenül közel áll hozzám ez a szám. Nem az a fontos, hogy az igazságot mondja a szerző, hanem hogy valami szépet meséljen.

Haldoklik a blues, mert semmi új nem születik”, mondta Hobo a legutóbbi lemeze, a Requiem a bluesért kapcsán. Te hogy látod: tényleg kihalófélben van a blues?

R. R.: Szerintem nem kell ilyen sémákban gondolkodni. Kíváncsi lennék, Hobo számára mit jelent a blues. Valószínűleg mást, mint nekem. Ő is, én is túl vagyunk már a hatvanon, nyilván nem azt a zenei világot képviseljük, amire egy tizenhat éves lány kíváncsi. De ez még nem jelenti azt, hogy nincs igény a bluesra.

P. P.: Sok bluesos zenekar van a Black KeystőlGary Clark Jr.-on keresztül az Alabama Shakesig, akik népszerűek, és nagy fesztiválokon játszanak. Sok mai zene legalább annyira bluesos, mint amit Hobo játszik, csak lehet, nem bluesnak hívják, ahogy a hatvanas évek végén se nevezték bluesnak a Rolling Stonest, a Led Zeppelint vagy Jimi Hendrixet. A bluesban is van egy tradicionalista megközelítés, mint a népzenében. Így aztán van, aki a Csík zenekart például nem tartja népzenének, mert Lovasival játszanak, de ez csak egy szűk réteg számára téma. Ha valaki egy-egy műfaj végéről beszél, az nem a lényeget ragadja meg. A blues több mint száz éve létezik, és én semmi jelét nem látom annak, hogy eltűnne. Ebből nőtt ki a hiphop, a reggae és félig-meddig a jazz is. Ahogy az Outcast, a Roots vagy Prince is rendszeresen visszanyúl(t) a bluesgyökerekhez, úgy mindig lesznek olyan zenészek, akik a bluesból táplálkoznak. Zenélni kell, és jó számokat írni. Nem attól jó valami, hogy bluesnak hívjuk – és értelemszerűen önmagában attól nem is rossz. Az ilyesfajta diskurzusnak körülbelül annyi értelme van, mint ha arról cserélnénk eszmét, hogy jó-e a ballada vagy a szonáta.

R. R.: Egyes előadók tényleg azon gondolkodnak, hogy mit kellene csinálniuk ahhoz, hogy sikeresek legyenek, de szerintem ez nem jó hozzáállás. A zenét azért kell játszani, hogy kifejezd vele, amit érzel, abban a formában, ami tetszik neked. Hogy aztán kit kapnak fel, az más kérdés. Seasick Steve például nemrég befutott, de ha nem kapják fel, ő ugyanúgy csinálta volna tovább, amit addig, és még most is kis kocsmákban játszana.

Huszonöt-harminc éve játszol Magyarországon. Mennyire érdekli most az embereket a zenéd, és mennyire érdekelte a ’90-es években?

R. R.: A rendszerváltás után fölgyorsult a rock- és blues-zenei világ Magyarországon, mert akkoriban új volt erre ez a zene. Ez azóta megváltozott. Megszűntek azok a helyek, ahol annak idején pörgött a blues, mint például az Old Man’s Pub vagy a Tilos az Á.

Akkoriban a Palermo Boogie Ganggel játszottál sokat. Milyen emlékeid vannak a velük töltött időkről?

R. R.: Nagyon jók. A Palermóban minden benne volt, amit az ember a bluestól kívánhat. Ők tényleg bluest játszottak, és nagyon jól. Egész turnékat csináltunk akkoriban Magyarországon, amiket a Peti szervezett. És nyilván volt sok alkohol is. Sajnálom, hogy megszűnt az a zenekar. Utána én is kevesebbet léptem fel Magyarországon.

Little G Weevil, aki az új lemezeden is gitározik, Amerikában csinálta meg a szerencséjét. Te nem gondoltál arra, hogy a tengerentúlon zenélj?

R. R.: Nem igazán. Én mindig baloldali voltam, ami számomra azt jelenti, hogy ne egy gazdag csávó használjon ki ötszáz embert egy gyárban. Másrészt nem szeretem azt az életmódot, ami arra épül, hogy mindenki gazdagodjon meg, de közben tönkremegy a természet és az emberiség nagy része is. Húsz évvel ezelőtt, amikor az USA-ban jártam, úgy éreztem, mindez sokkal inkább jellemző Amerikára, mint Európára. De azóta ez is változott. Kétségtelen, hogy nagyon jó zenék vannak az USA-ban, és a blues is ott született, de az american way of life nem való nekem.

Milyen volt Amerikában fellépni?

R. R.: Magánemberként jártam ott, nem volt lekötött turném, de ha invitáltak, felmentem a színpadra. Én úgy láttam, ezen a szinten nem különbözik a helyzet. Itt is, ott is kis klubokban hallgatják a bluest.

Merre jártál Amerikában?

R. R.: New York államban, Buffalóban lakott a barátom, ami egy három-négyszázezer lakosú város. Onnan indultunk útnak, lementünk egész New Orleansig. Egy másik alkalommal felmentem Kanadába. A keleti részt bejártam, de a nyugati part kimaradt nekem. Én úgy láttam, az amerikai nagyvárosok nagyon hasonlítanak egymásra. New Orleans azért tetszett, mert az kicsit más. De egyébként mindenhol plázák voltak meg gyorséttermek. Európai szemmel akkor ez még újdonságnak számított. Azóta mindaz, ami akkor nagyon nem tetszett az USA-ban, átjött Európába is.

Azt lehet tudni, hogy Amerikában milyen volt a hippi korszak a ’70-es években, de milyen volt Nyugat-Európában?

R. R.: Jó világ volt, munkanélküliség pedig alig. Meg lehetett élni abból, amit a többiek kidobtak. Én a ’70-es években voltam utcazenész, mert akkor az még kivitelezhető életmód volt. Alig húszéves voltam, és nem tudtam semmit az életről.

Nyugaton is volt peace, love meg happiness?

R. R.: Persze. Jelen volt a hippimozgalom – más kérdés, hogy nem sokan voltak, akik ezt tényleg megélték. Bizonyos fokig én is ebben éltem, mert az hamar világossá vált, hogy nem fogok bankban vagy gyárban dolgozni. Ki tudja, ha nem a hippi korszakban növök fel, talán nem így láttam volna a dolgot, és most autószerelő lennék. Bár ez azért nem túl valószínű.

Merre fordultál meg utcazenészként?

R. R.: Bejártam egész Nyugat-Európát. A déli országokat kevésbé, ott az utcazenélés nem működött annyira. Akkor olyan világot éltünk, hogy augusztusban elkezdtem gondolkodni, hogy nemsokára itt az ősz meg a tél, és elmentem két hónapig utcazenélni. Azzal összespóroltam annyi pénzt, hogy három-négy hónapot eltöltöttem Krétán. Nem volt még EU, és a német márka sokat ért Görögországban.

Tom Waitset és Bob Dylant emlegetik leggyakrabban a zenéddel kapcsolatban. Tényleg ők a legfontosabb hatásaid?

R. R.: Ők a dalírás világbajnokai. Én egyébként a Rolling Stoneson keresztül jutottam el a régi blueselőadókhoz. Hendrix mellett ők vitték a legjobban tovább azt a stílust, amit a ’20-as, ’30-as években Blind Willie McTellék vagy később, az ’50-es években Muddy Watersék kitaláltak. Azért sikerült az Odds and Ends is kicsit stonesosra, mert egyrészt mindig szerettem őket, másrészt hasonló forrásokból táplálkoztam, mint ők.

Hogyan találkoztál a Rolling Stones zenéjével?

R. R.: Amikor ’69-ban, tizennégy évesen elkezdtem zenét hallgatni, valamiért a woodstocki bandákat vettem elő. Kellett pár év, hogy rájöjjek: a Rolling Stones nekem érdekesebb náluk. Egyszer egy francia barátomnál laktam Strasbourgban. Ott voltam pár napig egyedül, és ott volt a Let It Bleed című lemez is. Fantasztikus napokat töltöttünk együtt. Előtte csak a slágereket hallottam tőlük, a Satisfactiont például, amit a mai napig ki nem állhatok, de hát mindenkinek van olyan sikeres száma, ami nem jó.

P. P.: Keith Richards mesélte, hogy a Satisfaction félkészen jelent meg, mert a producer, Andrew Oldham sürgette őket, és ő valójában úgy képzelte el a számot, ahogy később Otis Redding megcsinálta. Nekem se ez a kedvenc dalom tőlük, de azóta csináltak belőle pár jó verziót.

R. R.: Vagy ott van az As Tears Go By. Abból is sláger lett, pedig nem jó szám.

P. P.: Azt eredetileg Marianne Faithfullnak írták: úgy képzelték el, hogy egy csinos szőke csaj énekli. Ha Jagger kifejezetten popszámot akart írni, az általában szar lett. Ez a saját szólólemezein is hallatszik. Ha viszont Richardsszal dolgozik, akkor azért jókat ír.

Bob Dylannek is van híres, de rossz száma?

R. R.: A Knockin’ on Heaven’s Door nem rossz, bár sosem fogott meg. APat Garrett & Billy the Kid filmzenelemezen a Billy a csodálatos szám, de a Knockin’ lett a sláger. A Guns N’ Roses pedig egy olyan verziót csinált belőle, hogy jó, hogy nem vagyok diktátor, mert azért kivégzés járna.

 

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben