×

Mindig szabadon
A Traviata felújítása a Magyar Állami Operaházban
Péter Zoltán
2016 // 10. 21

A Magyar Állami Operaház ismét egy népszerű Verdi-opera felújításával nyitotta meg évadát. Az Anger Ferenc rendezte új Traviata átgondolt színpadi megvalósítása minden pátosztól megfosztotta a történetét: ezúttal az érzelgős végkifejlet elmaradt.

 

Anger Ferenc Traviata-rendezése minden lehetőséget megragad, hogy megtisztítsa a darabot a korábbi színpadra állítások során rárakódott, giccsbe hajló érzelgősségtől. Violetta Valéry ezúttal nem szerethető, tévedt nőként lép elénk, hanem a felső tízezer világában forgolódó, kemény és határozott luxusprostituáltként. Az első felvonás végén Alfréd lerohanja imádottját, hátrahuppannak a hatalmas kanapéval, majd ezt követően Violetta egy tucat másik vörös rózsa mellé helyezi a férfitől kapott virágot – az új imádó is csak egy a sok közül.

A címszereplő igyekszik kiélvezni minden pillanatát annak az időnek, ami hátra van még számára az életből. A színpadra állítás közhelyes megoldásokkal, didaktikusan adja tudtunkra a halál szorongó atmoszférát teremtő jelenlétét: a második felvonás báli jelenetében egy hatalmas medencecsontváz – ami a rendező elmondása szerint a női nemi szerv csontvázaként kapcsolja össze a testiséget és az elmúlást – jelenik meg a háttérben, miközben a mulatozó társaság is csontvázálarcban lép elénk. Ezután Hófehérkét hozzák be üvegkoporsóban, majd táncosok lépnek színpadra bikakoponyamaszkkal a fejükön. Nem volt nehéz megfejteni azt sem, hogy a hatalmas kanapék, valamint a Violetta öltözetén is feltűnő felhők mit kívánhatnak szimbolizálni: mindig szabadon, könnyelműen a mának élni – ez jelenik meg a rendezői interpretációban a címszereplő életfilozófiájának tételmondataként. A második felvonás első képében Alfréd is felhőmintás köntöst ölt magára, ezzel is jelezve, hogy elsősorban kinek az akarata érvényesül Violettával való kapcsolatában. A történet végén a címszereplő fehér hálóruhában fogadja orvosát, mintha a szerelméért hozott áldozat megtisztította volna bűneitől.

Miklósa Erikaenergikus és erőszakos Violettája tökéletes összhangban van a rendezői koncepcióval, megingások nélkül hozza a tőle elvárható színvonalas vokális teljesítményt, de csak korrektül, nem pedig a figurával érzelmileg azonosulva énekli el szerepét. Produkciójából hiányzik a gondosan kidolgozott szólamformálás, a belső lelki rezdülések árnyalt ábrázolása. Balczó Péter lírai színezetű tenorja jól érvényesül Alfréd szerepében, szólama magasabb részeit azonban valamivel halványabban sikerül abszolválnia, és az ő alakításából is hiányzik a mélyebb érzelmi átélés. Alexandru Agache ezúttal is kiváló artikulációval, magabiztos színpadi jelenléttel, gondosan kidolgozott szólamformálással énekli végig az estét. A második felvonás bariton áriái kétségtelenül az előadás legjobban sikerült részletei. A rendezés az Operaház mindig kiválóan teljesítő énekkarát a két proszcéniumpáholyba ülteti, ami akusztikai egyenetlenségeket eredményez. A kórusrészletek azonban a korántsem ideális körülmények ellenére is a szokásos nívós színvonalon kelnek életre. Pinchas Steinberg irányításával a zenekar fegyelmezetten, letisztult hangzásvilággal, ám meglehetősen sterilen kíséri az énekeseket. Játékukból hiányzik a magával ragadó drámai feszültség, az olasz temperamentum.

Kétségtelenül színvonalas előadásra sikerült a Magyar Állami Operaház új Traviatája, csak éppen az egyénítettség, az aprólékos kidolgozottság hiányzik belőle. A közönség azonban hálás: az előadások végén vastaps fogadja az énekeseket, elvégre több évtized után mégiscsak az egyik legnépszerűbb operát öltöztették új köntösbe az Andrássy úton, egy világhírűnek tartott szopránnal a címszerepben.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben