×

„Nincsenek morális útmutatóink”
Beszélgetés Carl Gerberrel, a 24 hét forgatókönyvírójával
Csiger Ádám
2016 // 10. 20

Abortusz a hatodik hét után vagy egy Down-szindrómás, súlyosan szívbeteg gyerek felnevelése? Erről a dilemmáról szól a 24 hét. A film forgatókönyvírójával, Carl Gerberrel nagyjátékfilmes debütálása kapcsán beszélgettünk abortuszról, migránsokról, írói módszereiről és a német filmszakmáról.

 

Te álltál elő ezzel a történettel, vagy a rendező, Anne Zohra Berrached?

Ő hozta az alapötletet, hogy készítsünk filmet a késői abortuszról. Eleinte kétségeim voltak, hogy férfiként tudok-e írni a témáról. Viszont a baráti körömben van egy fiatal pár, akik épp akkoriban tudták meg, hogy a születendő gyerekük fogyatékos lesz, és dönteniük kellett, hogy megtartják-e. Súlyos dilemma volt ez, fájdalmas és nehéz időszak az életükben. Ez győzött meg, hogy érdemes elkészíteni a filmet, a barátaim esetéből pedig ihletet tudtam meríteni az íráshoz.

Hogyan dolgoztatok együtt a rendezővel a forgatókönyv fejlesztésén?

Megírtam a teljes szkriptet, Anne pedig elmondta, mit gondol róla, aztán szorosan együtt dolgoztunk a könyvön körülbelül másfél évig. Rengeteg kutatómunkát is végeztünk közösen. Azt csináltuk, amit te most, csak mi orvosokkal interjúztunk. Sokat átvettünk a hangfelvételeinkből, hogy megidézzük a szaknyelvet, amit az orvosok használnak. Viszont volt olyan része is az anyaggyűjtésnek, amit Anne egyedül csinált: ő beszélt olyan nőkkel, akik átestek a késői abortuszon, én pedig ebből inkább kimaradtam, nehogy egy férfi jelenlétében ne merjenek megnyílni.

A munkád véget ért, amikor befejezted a forgatókönyv végső verzióját, vagy jártál a forgatásra is, és figyelemmel kísérted az utómunkát?

Ott voltam a kameramunkáról való megbeszélésen és a castingon is, ezekbe belefolytam, de egyébként a háttérben maradtam, miután lezárult a munkám a szkripten. Én döntöttem úgy, hogy nem járok ki a forgatásra, mert tudtam, hogy Anne szeret improvizálni, nem fog foggal-körömmel ragaszkodni a leírtakhoz, és szabadabban teszi majd mindezt, ha a forgatókönyvíró nincs a sarkában. Meg akartam neki adni minden szabadságot, bár amúgy sem ragaszkodtam volna ahhoz, amit leírtam. Már a rövidfilmjeimet is úgy írtam, hogy igyekeztem bátorítani a színészeket és a rendezőt, hogy térjenek el tőle. A kísérletezés a rövidfilmes munkáimból ragadt rám.

Hogy tetszett az elkészült film?

Lenyűgözött. Változtattak ezt-azt, felcserélték a jelenetek sorrendjét, de ez teljesen normális, a vágás során gyakran megtörténik. Az első változat körülbelül két és fél óra hosszú volt. Nem tudtam, hogy ez még csak egy piszkozat, így aztán csalódást okozott. De aztán tovább kalapálták, egyre jobb és jobb lett, és a végső változattal már nagyon elégedett voltam.

Mi az írói módszered? Amerikai stílusban mész végig a forgatókönyvírói műfajokon (karakteréletrajzok, jelenetkivonat, stb.) és a végső fázisban írsz egy részletes szkriptet, vagy máshogy dolgozol?

Változó. A 24 hét alkalmával kénytelen voltam klasszikus módra írni, mert egy nagy tévétársasággal és produkciós cégekkel dolgoztunk, és ők lépésről lépésre látni akarták az anyagot, mindent pitchelnünk kellett nekik. Most viszont Annéval egy új projektbe keztünk, és ugyanezek a cégek már jóval nagyobb alkotói szabadságot garantálnak nekünk, már bíznak bennünk. Az új filmet nem amerikai módra fejlesztjük, például már a legelején írunk dialógokat.

Mi a véleményed az amerikai forgatókönyvírásról? Syd Field és Robert McKee például rengeteg szabályt állítanak fel.

Olvastam őket, tanultam belőlük, de amikor írok, nem gondolkodom szabályokban, mert attól leblokkolok. Nem tetszenek azok a filmek, amiket a szabályok szerint írtak. Viszont szerintem mégis hasznosak ezek a könyvek, segíthetnek az íróknak.

A hősnő számára komoly dilemma, hogy megtartsa-e a gyerekét. Számodra is kérdés volt, hogy hogyan zárd le a történetet, abortusszal vagy anélkül?

Nekem egyáltalán nem volt dilemma. A kezdet kezdetén semmiben nem voltunk biztosak Annéval, csak abban, hogy a nő az abortusz mellett fog dönteni. Sokat változott a történet, gyakran egyeztettünk a rendezővel, de az sosem merült fel, hogy esetleg megtartsa a gyereket.

A késői abortusz Németországban is ellentmondásos téma? Az nem kérdés, hogy mondjuk Lengyelországban az-e.

Nagyon kényes téma, bár egyre többet és többet beszélnek róla, mivel az orvostudomány fejlődésének köszönhetően már nagyon korán fel lehet ismerni, ha beteg a születendő gyerek. A kérdés etikája viszont alaposan le van maradva az orvosi vonatkozásokhoz képest. Még nem alakultak ki morális útmutatók a témában. A filmben látható orvosok nem színészek, hanem magukat alakítják, és nehezen találtunk olyanokat, akik hajlandóak voltak arccal szerepelni a filmben. A legtöbben nem akartak abortuszt végző orvosként feltűnni. A Berlinálén is nagyon erős reakciókat váltott ki a film, negatív visszajelzéseket is bőven kaptunk, különösen az abortusz részletes megmutatásával volt problémája sokaknak.

A hősnő lefasisztázza a bébiszittert, amikor az undorítónak nevezi a Down-kórosokat. De végül a nő mégis elveteti a gyereket, amikor megtudja, hogy szívbeteg is.

Szerintem egoista döntést hoz. Egy Down-szindrómás gyerek felnevelése nagyon időigényes, ez a hősnő fő problémája. Nem tartja magát képesnek egy ekkora feladatra, modern nőként nem akarja háttérbe szorítani a karrierjét, és azt sem szeretné, hogy gyökerestül megváltozzon az élete. Egy kicsit fél is, hogy mit gondolnak majd róla mások, de erős jellem, aki végeredményben nem tulajdonít túl nagy jelentőséget az emberek véleményének.

Miért híres stand-up komikus a főhős?

Ez az ötlet egészen későn jött, sokáig tévébemondó volt. Mindenképpen hírességet akartunk, akire sok közfigyelem irányul, elsősorban Anne miatt, aki készített egy mozifilmet a 24 hét előtt ( Zwei Mütter ), ami elég híressé tette Németországban. De ez csak az egyik oka volt a döntésnek, a másik az, hogy páran azt mondták, túl lehangoló és komoly a forgatókönyv, kell valami, ami egyensúlyba hozza. Így lett a nőből stand-up komikus, hogy némi humor oldja fel a történet tragikusságát.

Elkötelezted magad a forgatókönyvírói szakma mellett, vagy ez csak egy lépcsőfok számodra a rendezés felé? A kezdetek kezdetén is forgatókönyvíró akartál lenni?

Szerintem a többség eleinte rendező szeretne lenni, ezzel én is így voltam húszévesen. Kezdetben azért próbálkoztam forgatókönyvírással, mert úgy könnyebb volt bekerülni a filmszakra. Azt terveztem, hogy íróként dolgozom majd be magam a rendezői szakmába. De közben megszerettem a forgatókönyvírást, és láttam, mennyire kimerítő munka a rendezés. Nem fogott meg a forgatások hangulata, nem nekem való. Szeretek magamban ülni egy szobában és egész nap fantáziálni, az eredménnyel pedig a rendező és a producer azt csinálnak, amit akarnak. Persze van a tarsolyomban egy-két önéletrajzi ötlet, amit megrendeznék, de ennek még nincs itt az ideje.

Elégedett vagy a német filmiparral, vagy szívesen dolgoznál máshol, akár az USA-ban?

Amerikában nem dolgoznék, mert nagyon más kultúra. A 24 hét a diplomafilmem, a befektetett munkához képest elenyésző pénzt kerestünk rajta. Szerintem sok változás szükséges a német filmiparban ahhoz, hogy kényelmesen meg lehessen élni. Számomra most egyre jobban alakulnak a dolgok, nem panaszkodom, de sok kollégám igen.

Opció-e egyáltalán, hogy külföldön dolgozz íróként, vagy ahhoz egy helybéli szintjén kell ismerni a nyelvet és a kultúrát?

Nem lehetetlen, de azonnal biztos nem sikerülhet, előbb el kell sajátítani a helyiek szemléletét. Ki kell költözni, eltölteni ott pár évet, és utána már nem látom akadályát. Amikor nézem a jobbnál jobban megírt amerikai tévésorozatokat, arra vágyom, hogy egyszer majd én is dolgozhassak rajtuk, ez szerintem minden mai író legnagyobb álma. Az USA szériái jelenleg a forgatókönyvírás legmagasabb szintjét képviselik.

Menekült fiatalok számára szervezett filmes, kulturális és nyelvi workshopokat vezettél a török határ mellett és Berlinben. Miért?

Korábban szíriai gyerekekkel dolgoztam, most afgánokkal, akik Iránból jönnek. Elsősorban önző motivációim vannak, ugyanis szeretném megismerni a kultúrájukat. A velük való foglalkozásnak köszönhetően olyan részleteket tudok meg, amik a médiába sosem jutnak el. Inspiráló a találkozás velük és a kultúrájukkal, másrészt viszont úgy gondolom, nekünk, európaiaknak, és különösen németeknek felelősséget kell vállalnunk például Afganisztán sorsáért, hiszen beleavatkoztunk az ország történelmébe. Elégedetlen vagyok a német kormány hozzáállásával, egyre inkább hajlanak a deportálások felé. Ami feldühít, mivel a menekültekkel való találkozásaim óta a magaménak érzem az ügyüket, és azóta is kísért azoknak a sérülteknek a látványa, akik közvetlenül a szíriai háborúból érkeztek. Nem vagyok pszichológus, úgyhogy nem kérdeztem őket, mit éltek át, de előbb-utóbb maguktól is elmondják. Tragikus történeteket mesélnek. Nehéz feldolgoznom ezeket: ha próbálom elengedni a fülem mellett a hallottakat, akkor közönyössé és cinikussá válok, ha pedig azonosulok velük, akkor letaglóznak.

Mit árulhatsz el a következő filmetekről?

Annéval ezúttal egy olyan terhes nőről írunk filmet, aki HIV-fertőzött. Jelenleg a kutatómunkánál tartok. Ma már egyre ritkábban végződik halállal a HIV-fertőzés, de alaposan megváltoztatja az ember életét. A téma tehát hasonló, mint a 24 hét esetében, ismét a női testtel foglalkozunk.

 

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben