×

Vágyakból történetek
Interjú Milbacher Róberttel
Vass Norbert
2016 // 10. 18

Milbacher Róbert első prózakötetében elbeszélésvariációk rajzolják ki a falu határait. A Szűz Mária jegyesének szereplői beszélnek ugyanis mindenfélét, a közösséget maga a mendemonda tartja életben – s az is aprítja miszlikbe. A kocsmapultnál elvégre szégyen az okokról szólni, kényelmesebbnek tetszenek a következmény-anyázások. A PTE frissen Margó-díjjal kitüntetett docensével peremlétről és összegabalyodásról, világmegmentések közötti időről és egy rosszkedvű térről is beszélgettünk.

 

Egy, az első regénye megjelenését követő interjúban arról kérdezték Szilasi Lászlót, hogy miként határozza meg magát – író-e, kutató vagy pedig tanár. Azt mondta erre, hogy ő voltaképpen egy szomorú szemű régimagyaros költészettörténész, a szépírás pedig bensőséges, külön ügy, óvott, titkos terrénum számára. Tanítasz és kutatsz te is, klasszikus magyar irodalommal foglalkozol. Kíváncsi lennék, hogy a szépírás iránti igény mikor jelent meg az életedben, s milyen helyet foglal el most, kevéssel az első prózaköteted megjelenését követően?

Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy mindig is irodalommal akartam foglalkozni, aminek persze számos motivációja volt, illetve számos formája van. Emlékszem, gyerekkoromban Karinthy Frigyes gyerekkori naplóinak mintájára naplót vezettem, mert azt gondoltam, hogy így lehet valakiből író. Írtam novellákat is szőlőszagú szeptemberekről meg efféle eredeti szépségekről. Persze az íróvá válással egyenrangú cél volt számomra a válogatott focikapusság, a sakkvilágbajnoki cím, illetve a színészkedés. A Szegedi Egyetemen, mint minden irodalmi ambícióval rendelkező ifjú bölcsész, mi is alakítottunk egy kört. Ez volt a Czóbel Minka Társaság. Szerkesztettünk lapot is Hétvilág címmel, meg is jelent benne néhány versem. Olyan kínos Pilinszky-utánzatok, hogy azt nem lehetett folytatni, valahogy sürgősen tovább kellett onnan lépni. Az egyetemen aztán jobban érdekelt az irodalom értelmezése, mint az írása, és valahogy úgy maradtam. A jelentéskeresés mellett a túl erős igazságok felépülése és lebontása foglalkoztatott, illetve foglalkoztat mindmáig, ez jellemzi a tanári gyakorlatomat is. Szóval hogy a kérdésedre válaszoljak, mindig is írtam, de valahogy mostanra találtam olyan formát, amit vállalni is tudok.

A Szűz Mária jegyese egy fölbomlóban lévő közösség hosszú végnapjait örökíti meg, a kötet egyik másik szereplője pedig már-már ösztönlényszerűen viselkedik ebben a pusztuló világban. Miért a – látszólag eseménytelen – falut választottad?

Ebben a szövegben is ugyanazt csinálom, mint a tudományosnak nevezett diskurzusban, hiszen itt is az erős valóságkonstrukciók lebontása, újramondása izgat. A klasszikus irodalmi ismereteim meg lépten-nyomon visszaköszönnek a könyvben. Hol tudatosan, hol pedig tudattalanul. Azzal nem értek egyet, hogy a falu eseménytelen volna, azzal meg pláne nem, hogy ösztönlények lennének az általam ábrázolt szereplők, legalábbis nem negatív értelemben. Szerintem a falu az emberi létezés teljes spektrumát felöleli – engem az érdekelt, hogy mi történik, ha a civilizáció szövete széthasad. Mi marad akkor, ha nem fedjük le az érzelmi, ösztönös, misztikus antropológiai igényeinket a hivatalos, nagyobb kultúra hatalmi válaszaival? A falu itt annak a peremhelyzetnek a metaforája, amit nem sikerül a hivatalosságnak akkulturálni. Mert a kultúra nemcsak a boldog szerelemben hullik le rólunk, hanem minden peremhelyzetben. A kérdés, hogy utána marad-e valami. Az én válaszom az, hogy marad, és igazából erről a maradékról érdemes szerintem beszélni.

A kötet történetei egymásba gabalyodnak, hogy elbizonytalanítsanak minket, olvasókat. Beszélnek sokfélét, s éppen ez fedi el az igazságot. Végső soron – akárcsak, mondjuk, Mikszáthnál – a pletyka szervezi a könyv narrációját. A falu az emlékeibe kapaszkodik, csakhogy többnyire rosszul emlékszik. Te hogy gondolsz a Szűz Mária jegyesére, novellaciklusként vagy regényként?

Egyértelműen novellaciklusként határozom meg. Nem hiszek a regény totalizáló nézőpontjában és a nagyelbeszélések mindent lefedő funkciójában sem. Kis történetek gabalyodnak össze a saját életünkben is, hol tragikus, hol komikus modalitással, de sohasem totálisan. Egymást erősítő, gyengítő, relativizáló históriák szövedékében élünk, nem egy nagynak az árnyékában. A novellaciklus mint műfaj ezt tudja elmondani Mikszáth óta. Már Kemény Zsigmond Ködképekje is ezzel a problémával küzd egyébként, csak Kemény akarta a regényformát. Vajon mit csinál Bruce Willis két világmegmentés között? Ez érdekel, mert nem hiszek a világ megmentésének üdvtörténetében ugyanúgy, ahogyan a világ romlásának apokaliptikus narratívájában sem. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy bármely kis- vagy kisszerű történetet ne lehetne totalizálni – vagy legalábbis megpróbálni – az elbeszélés erejével, de akkor meg újra ott vagyunk az elbeszéltségnél, vagy ha tetszik, a pletykánál, mendemondánál, mítoszteremtésnél. Egyszóval: a nyelvnél, amely a történetmondás eszközeként és alkalmaként áll rendelkezésünkre.

Azoknak ajánlod a könyvet, „akiket illet, csak nem tudják elmondani”. Ilyenképpen – mások helyett – szólalt meg Borbély Szilárd a Nincstelenek ben, de hasonlóan működnek Bukta Imre alkotásai vagy Tar Sándor írásai is. Utóbbiról ismert, hogy meg sem változtatta a szereplők nevét, mert nem gondolta, hogy eljut hozzájuk a munkája, aztán mégis sokan felismerték magukat a novelláiban. A te hőseid könnyen magukra ismernének a Szűz Mária jegyesét olvasva?

Én teljesen szolidáris vagyok a szereplőimmel, értem és elfogadom a világuk igazságát és jogosultságát. Ugyanakkor természetesen nincs bennem a képviseleti beszéd fölvállalásának vágya vagy szándéka: nem kért meg és nem jogosított föl engem erre senki se, mert nincs is rá igénye senkinek. Sőt, a szereplőim – nagyon helyesen – elküldenének melegebb vidékekre. Egyébként a könyvben nem szociografikus leírás a cél, hanem a lehetséges emberi állapotok bemutatása.

Egyik szereplődnek, Kárec Rozika néninek a pártházban jelenik meg a Szűzanya. Ebben a látomásban összpontosulnak szerintem azok az erők, amik így vagy úgy, de hatással voltak ezelőtt húsz, harminc éve a falusi életekre. A vallás és a Párt. És mintha arról is szólna a könyved, hogy mára ezek odalettek, elpárologtak. A falusi ember meg éppen ezért irányt vesztett. Lehet-e új esélye a falvaknak, vagy végképp elnéptelenedés vár rájuk?

A transzcendencia utáni igényt olyan antropológiai állandóként értelmezem, amely csak formákat cserél. A mindenkori hatalomgyakorló nyilván erősen rájátszik erre, például a tekintélyelv szekularizálásával. A magyar társadalom – történelmi félperifériaként – az alávettséget jól ismeri, ezért is adja meg magát újra és újra, ugyanis ez legalább nem teljesen idegen számára. Persze el kell szenvednünk az alávetettség negatívumait, és a hagyomány megtanít ennek elviselésére, de legalább nem mozgunk ismeretlen terepen, ami azzal is jár, hogy nagyjából tudjuk, hogy alakítsuk ki a kis, szűkös szabadságköreinket. Hogyan csesszünk ki például a párttitkárral, milyen pletykákat tudunk a papról, satöbbi. A szabadság vagy autonómia csak negatív viszonyfogalomként képes működni mindmáig Magyarországon, így viszont igénylik a fölöttünk lévő hatalmat. Ennek lehet a kifejeződése az egyház és a pártház. A falu sorskérdéseivel kapcsolatban nincs mondanivalóm, nem is értek én ehhez, és nem is szeretem az efféle kérdésfölvetéseket. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy én most is falun élek, és ez nekem jó.

Az ember szeresse a pinát, a rántott csirkét meg a pálinkát” – Zeller Lali mondja ezt egy helyütt, s a kijelentése tulajdonképpen pontos használati utasításként szolgál a falusi léthez. Csak hát nem könnyű, ha norma szinte az alkoholizmus és a hűtlenség – ami eleve konfliktust szül –, ráadásul ferde szemmel figyelnek minden olyasmit, ami ehhez képest atipikus. Akiket beszéltetsz, azok közül sokan hirtelen haragú, mocskos szájú emberek. Elsőre autentikusnak tűnik, de közben végig azon gondolkoztam, nem túlzóan leegyszerűsítő-e ez a kép a falun élők nyelvhasználatáról.

Az idézet a maga kontextusában arra vonatkozik, hogy az általam ábrázolt világ hogyan viszonyul a cigányokhoz, ugyanis sem a politikai értelmű rasszizmus, sem a lila ködben lebegő tolerancia nem (volt) jellemző rá. Sokkal pragmatikusabb és egészségesebb viszonyt láttam én működni a gyakorlatban, és szerintem máig is működne, ha a nagypolitika számára nem volna marketingtéma. A másik kérdés: persze sokkal összetettebb egy ilyen kis közösség társadalma és ezzel a nyelvhasználata is, de olyat, hogy „falusi ember” még nem láttam, holott falun nőttem föl, sőt, mint mondtam, most is falun lakom. Éppen a falu, illetve a falusi ember mítoszát, vagyis azt a képzetrendszert szeretném egy kicsit megkérdőjelezni és árnyalni, amelyet főleg az urbánus vagy urbánussá vált értelmiségiek alakítottak ki. Engem mindig is irritált mind a pozitív, mind pedig a negatív túlrajzoltság, stilizálás. A nyelvhasználat durvasága többek között azt akarja szemléltetni, hogy bizony ezek a „mocskos szájú” emberek is részei annak a bizonyos falusi világnak, ráadásul ez a nyelvhasználat része a magyar nyelvnek, sőt a magyar kultúrának is.

A kötetben jószerivel mindenki meghal, megöli magát, elvándorol vagy meggárgyul. Ez sok szempontból a Kádár-kori, városi értelmiség választási lehetőségeit is mintázza. Bukta Imre 2012 végén a Műcsarnokban rendezett kiállításának Másik Magyarország volt a címe. Az jár a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy lehet-e, hogy nincs is már „másik Magyarország”, hanem az a rosszkedvű, kivéreztetett hely csak, ami a könyvedben a falu.

Szerintem most biztosan egy rettenetesen rosszkedvű Magyarországon élünk, de a Szűz Mária jegyese azt is akarja mondani, hogy nem nagyon volt vagy van esély másra. Ugyanakkor az is ambíciója a könyvnek, hogy megmutassa, milyenek az emberek lehetőségei ezek között (azok között) a körülmények között. Lehet, hogy a szereplőim elküldik egymást az anyjukba, de aztán meg az ölében viszi haza a Havanyik a halott Dodi Lacit, mint egy gyereket. Szóval minden negatívum mellett perszonális szinten működik szerintem valami nagyon is emberi. Persze azt is látom, hogy a mindenkori hatalmi szándék ennek a maradék emberinek a becsatornázása és egyben kiszipolyozása, hiszen ez az, ami teljességgel nem ellenőrizhető, vagyis az autonómia egyik helye. Ennek az autonómiának az – egyébként egyre fogyó – esélyéről is akar szólni a könyvem.

Többen foglalkoznak mostanában a lecsúszott életekkel, s írnak meg nehéz, már-már elvisehetetlen sorsokat. Az utóbbi évek terméséből Szilasi László és Kiss Tibor Noé könyvét említhetnénk mondjuk. Mások a magas élet reprezentánsait mutatják be – legtipikusabban Kötter Tamás kötetei. A te könyved az előbbiek közé sorolható, de az merült fel bennem, hogy van-e most valami izgalmas, megírandó középen, vagy csak a végletek jelentenek táptalajt a prózának.

Ahogy mondani szokás, az Isteni színjáték legkidolgozatlanabb része a mennyország. A boldogságról nem nagyon lehet beszélni, hiszen éppen a vágyak elnyugvásaként éljük meg. A vágy tud csak történetté válni, a boldogság unalmas. Így aztán az emberi természet működését inkább a szélső helyzetekben lehet megmutatni. Mondjuk, én azt gondolom, hogy csak szélső helyzetek vannak, amelyek nem csupán negatívak, hanem ilyenek is, meg olyanok is.

Szélső helyzet egy tanár életében a nyár is, most azonban kezdődik az őszi szemeszter. Tervezed-e a szépírás folytatását? Mi az, amin mostanában dolgozol?

Készülök az óráimra, meg közben van egy elég nagy tudományos projektem – lassan el kellene készíteni a nagydoktorimat –, amihez sokat kell még olvasnom, kutatnom. A Szűz Mária jegyesének megírására egyre inkább úgy gondolok, mint valami unikális, abnormális eseményre, kizökkent időre, ami persze nagyon jó, intenzív flow-állapot volt. Közben készítettem ugyan egy meseregényt is, amihez éppen kiadót keresek. Legalább három kötet terve jár folyamatosan a fejemben, de nem tudom, mikor fogok leülni és megírni őket, vagyis újra kizökkenteni az időt. Néha úgy látom, nem is nagyon tudom ezt befolyásolni. Amúgy is hajlamos vagyok sokáig a fejemben hordozni az ötleteket, történeteket, legalábbis addig, amikor már muszáj leírni őket, hogy megszabaduljak tőlük, mert különben az agyamra mennek. Persze, mivel nyertem egy alkotói pályázatot, kénytelen leszek dolgozni…

 

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben