×

Kapkodásnak nyoma sincs bennem
Beszélgetés Zalán Tiborral
Ménesi Gábor
2016 // 10. 14

Zalán Tibor nevéhez mindhárom műnem szorosan kapcsolódik. Habár pályája versekkel indult, s ma is leginkább költőként ismerjük, hamar kapcsolatba került a színházzal, legalább két évtizede pedig hosszas regényutazásba kezdett. Beszélgetésünkben az életmű mindhárom területét szóba hozzuk.

 

Induljunk el a színház felől, annál is inkább, mert az előző évad végén mutatták be Békéscsabán a Bánk bán t. A szöveg a te kezed nyomát viseli, vagyis te vezetted át a mai magyar nyelvbe a drámát. Mit jelent ez az átvezetés? Milyen kihívást jelentett számodra ez a munka?

Amikor újraolvastam Katona József drámáját, először meglepődve tapasztaltam, hogy nem értek mindent a szövegben, noha az abban szereplő szavak jelentése gyakorlatilag világos volt számomra. Arra jöttem rá, hogy mindez a mondatok nyelvi „kacskaringóssága” miatt van, ami nem abból következik, hogy Katona nem támaszkodik a nyelvújítás nem is olyan sokkal korábban kimunkált eredményeire, mert támaszkodik. Sokkal inkább arról van szó – és erre nem figyeltem fel korábban –, hogy a Bánk bánt blankversben írta meg, és verstechnikája nem nevezhető – így visszanézve – különösebben bravúrosnak és színvonalban egyenletesnek. Dramaturgiai tisztázatlanságok is szép számmal akadnak a drámában: hosszan beszéltet szereplőket olyan dolgokról, eseményekről, amelyeknek majdhogy semmi közük sincs a cselekmény menetéhez.

Kétféle tisztító munkát kellett tehát elvégeznem: úgy átírni a darabot – a blankverselés megőrzésével –, hogy ne csak mondható, de érthető is legyen, ami elhangozhat. Ez azt jelenti, hogy a Katona József-i vonal- és dialógusvezetést megőrizve gyakorlatilag nyolcvan-kilencven százalékban általam (át)írt mondatokat hall a színpadról a néző, aki azonban, remélhetőleg, ezt nem veszi észre, csak annyit érzékel, hogy Katona szólal meg 2015-ben. Ezen felül még ki kellett egyenesíteni a cselekmény nem mindig logikusan elkövetkező kanyarjait, ami az előadás feszességéhez járult hozzá jelentősen.

Úgy értesültem, hasonló feladat vár rád, hiszen hamarosan a Bolond Istókot tűzi műsorára a Jókai Színház. Hogyan érdemes ma hozzányúlni Aranyhoz?

Még nem tudom. Talán bátran és tisztelve tiszteletlenül. Amikor Arany egy másik, sokkal ismertebb művét, a Toldit tettem át színpadra, biztos voltam abban, mit és hogyan fogok csinálni, konkrétabban: mit és hogyan kell csinálnom. Abba a darabba is rengeteg szöveget betoldottam, és a közönség döbbenten vette észre, hogy nem tudja megállapítani, melyik szöveget írta Arany, és melyiket én. A színészeknek is fontos mankó volt ennek fölismerésében, hogy számukra a szövegkönyvben kurziváltam az általam át- vagy hozzáírt felező tizenketteseket. Nagy elismerés volt mind az olvasópróbán, mind az előadások során, hogy az Arany-szövegtest egy névelőt sem dobott ki az én „Arany-mondataimból”. Valószínűleg a Bolond Istókot is szétszedem és újra összerakom, ha kell, szétírom. Ahogy a Toldi nem alkalmas a színpadra, úgy a Bolond Istók sem. De meg fogom találni azokat a fogásokat rajta, amelyek színházi produkcióvá generálják az elbeszélő költeményt. Bennem most egy nagy őrültség víziója jár, hogy milyen lesz, lehet a Bolond Istók a színpadon. Olyan is lehet. De erről korai lenne még beszélni.

A könyvhéten saját drámakötettel jelentkeztél, mely két művedet tartalmazza. A Szása i Szása huszonöt évvel ezelőtti történelmi pillanatot idéz fel, amikor a szovjet katonák kivonultak hazánkból. Miért ezt választottad? Beszélnél a darab megszületésének körülményeiről?

A rendszerváltás-rendszerváltoztatás idejéről viszonylag kevés darab beszél. De annál több, mint amennyit általában hiányként felhoznak. A szovjet csapatok kivonulásáról nagyon sokat hallottam – jót vagy rosszat, eldöntendő kérdés. Áruvá tették a laktanyában mozdítható „anyagokat”, a piacokon egy időben pisztolyokat, kalasnyikovokat lehetett venni, ha hitelt adhatunk a szóbeszédnek. Az is hallható volt, hogy az itt „átszocializálódott” katonatisztek nem nagyon akartak hazamenni. Egyet elbújtattam hát a családjával egy trágyadomb alá, ahogy és ahová a ruszkik – Sztálin által jóváhagyott és támogatott – nemierőszak-túrái elől menekítették a lányaikat a magyar családok. Közben zajlik az új rendszer kikalapálása a régi káderek meg- és áttérésével.

Merő Béla rendezővel hülyéskedtünk az alapötleten, jókat röhögtünk a békéscsabai színészházban egy-két üveg vodka és/vagy pálinka mellett néhány héten keresztül, mígnem fölszívtam magam, és megírtam a történetet. Eredetileg Ukrajnában akarták színre vinni a Szását, de aztán meggondolták magukat a megrendelő kijevi színházban – mára az orosz-ukrán konfliktusokat és harcokat látva érthető is, hogy miért. Hála istennek, mégis Merő lehetett az, aki először megrendezte színházban ezt a darabot.

Merő Bélával tucatnyi közös munkát említhetnénk. Hogyan készültök fel egy-egy produkció létrehozására?

Az, hogy Merő ennyi darabot rendezett nekem, két dologra utal: az egyik, hogy egy szerző megtalálta a rendezőjét, vagy fordítva. A másik, hogy nagyon könnyen hangolódtunk-hangolódunk egymásra munka közben. Meglehetősen sokat dolgozunk egy-egy darabon – az általa rendezett más szerzők munkáinak dramaturgjaként is eleget csuklózunk egymással –, munka közben szinte a bemutatóig vitatkozunk, ha kell, anyázunk, mérnökökként tervezünk, költőkként átálmodunk éjszakákat és nappalokat – olyankor mindenhol tudunk dolgozni, minden inspirál és az érzékenységünkbe hatol.

A Szását a Szegedi Nemzeti Színház tűzte műsorára, mégpedig új játszóhelyen, a Szent-Györgyi Albert Agórában. Hogyan működött ott a darab?

A darab nagyon jól működött (kitűnő volt Merő színpadra állítása), a hely – szerintem – kevésbé. A nézők előbb meghökkentek, mert mint nem kevés színpadi munkámnak, ennek is meglehetősen kemény és szókimondó a nyelvhasználata (mások szabadosnak, durvának, trágárnak mondanák ezt, hibásan), azután valahol robbant a bomba, és onnantól a zsúfolásig megtelt nézőtéren visítva kacagta végig az előadást diák és tanár, nagyapa és unoka, feleség és anyós – szóval egyként „vette a lapot” a nagyon heterogénnek tűnő közönség. A darab fináléját azonban torokba fagyott lélegzettel követték végig, a lakodalom és a lakodalmi hangulat szó szerint véget ért bennük is.

Nem került még színpadra tudomásom szerint az unferlédi. Hogyan merült fel, hogy a Pygmalion történetét emeld át korunk viszonyai közé?

Ahogy azt a folyóiratban és könyvben megjelenéskor jeleztem, G. B. Shaw-n kívül Novák Jánosnak, a Kolibri Színház igazgatójának – a darab ötletének felvetődésekor ott dolgoztam – tartozom köszönettel azért, hogy ezt a szöveget megírtam. Ő vetette fel, hogy a rendszerváltás az emberek közötti addigi hierarchia feloldását is magával hozta, passzióból semmisíthetnek meg karriereket, akár életeket is az új rendszer új térnyerői, haszonélvezői. Hosszú évekig nem nyúltam a témához. Aztán a tévében végignéztem a My Fair Ladyt, és felnyomtam az agyamat rajta. Hogy is menne végbe egy ilyen történet ma? Nyilván fordítva. Egy szerencsétlen kis franciatanárnőt néz ki a kínai piac két maffiózója fogadása tárgyául. S mert egy fordított karriertörténet zajlik a színpadon, a jelenetek idejét is megfordítottam. A végeredmény felől – a tudatát, emlékezetét, nyelvét és személyiségét elveszített Lizától – haladunk a finom, naiv, kedves kis franciatanárnő lénye, azaz a kezdet felé. Így talán keserűbb és döbbenetesebb a történet, mintha csak simán ellentétébe fordítottam volna a Shaw-i szándékot és üzenetet.

Tavaly látott napvilágot és néhány haiku című köteted. Mit jelent számodra ez az ősi műfaj?

Nagyon régóta írok haikukat. Már akkor írtam, amikor nemcsak nem volt még divat írni, de maguk a költők se nagyon tudták, mi az a haiku – szemben a mai időkkel, amikor csak az nem ír haikut, akinek vagy papírja, vagy tolla nincsen. A haiku megértéséhez azt a helyzetet kell komolyan venni és átérezni, amikor a halálba induló szamurájok, mielőtt szepukut (emeltebb harakirit) hajtottak végre magukon, térdre ereszkedve órákig haikut mormoltak maguk elé. Azok a nagy szekrénynyi, vad emberek, rezzenetlen szívű gyilkoló-gépek. Nagyon tiszta és nagyon szigorú forma. Látszólag csak tizenhét szótag. Valójában egy-egy haiku egész világokat tud magába sűríteni. Én létösszegző formának tartom. A haikunak megvannak a maguk szigorú szerkezeti, belső formai követelményei, ezekhez a japánok tartják magukat. Európában lazább a szerkezet, én magam sem követem a legfeszesebb szabályokat, de azért ügyelek arra, hogy ne csússzon át a konvencionális európai verskezelésbe az általam írt haiku.

Verseidhez Kovács Péter rajzai kapcsolódnak, legutóbb például a Fáradt kadenciákban. Hogyan dolgoztok együtt, és hogyan inspiráljátok egymást?

Bármilyen furcsa, Kovács Péterrel mi nem dolgozunk együtt, s főként nem inspiráljuk közvetlenül egymást. Annak ellenére, hogy van neki ajánlott versem, neki van nekem ajánlott képe, együtt dolgozásról nem nagyon beszélhetünk. A barátságunk a közös irodalmi focizások után úgy alakult ki, hogy Kovács Péter levélben azzal keresett meg, hogy úgy érzi, az én versvilágom valójában az ő képi világának a szavakkal kifejezett megjelenése, illetve fordítva: amiről én írok, ő azt festi már évek óta, anélkül, hogy előzőleg ismertük volna egymás munkásságát. Rég volt, de mind a barátság, mind a lelki rokonság tart. Egy-egy könyvanyagom elkészültekor Péter mester elolvassa az opust, és kiválogatja a munkái közül azokat, amelyek leginkább kvadrálnak az adott műhöz. Így készülnek a könyvborítók a regényeimhez, verseskönyveimhez, és így kerülnek bele az elválasztó rajzok a kötetekbe. A legtöbb inspirációt inkább a hosszú beszélgetések, a véget érni nem akaró éjjeli telefonok adják mindkettőnknek, talán.

A cím 1986-os emblematikus verseskönyvedre ( és néhány akvarell) is utal, mely nemrégiben négy nyelven került újból kiadásra. Hogyan jött létre ez a változat?

Az és néhány akvarell című kötetem valamiképpen máig kíséri a pályámat. Annak idején kiadói nívódíjat kapott a Szépirodalmi Kiadótól, aminek megörültem, egyik verse pedig Graves-díjat hozott, aminek szintén örültem. Egy-egy verse időről időre előkerült, mint például az asszonyom, ma hullócsillagos az ég… Chicagóban is napvilágot látott, amikor kint bolyongtam, leginkább azért, hogy legyen nálam könyv a rendezvényeken, mert itthoni megjelenésekor el is tűnt a könyvesboltokból a kötet. Azután megjelent angol fordításban – szintén Chicagóban. Később német fordításban Münchenben. Még később román fordításban Bukarestben. Amikor pedig a hatvanadik évem megsüvegelésére a Gondolat Kiadó egy reprezentatív kötettel szándékozott előállni, azt mondtam Bácskai István igazgatónak, csináljunk egy négynyelvű kiadványt, lehetőleg szerény és viszonylag kis méretben, amit magammal tudok vinni különféle külföldi fesztiválokra. Így is lett, szép és szellemes külsővel megjelentetett kötettel rukkolt elő a kiadó, amit csereáruként a nekem könyvvel kedveskedő idegen nyelvű kollégáimnak a kezébe tudok nyomni. Csak az érdekesség kedvéért teszem hozzá, hogy éppen most folynak a tárgyalások ismét csak ennek a könyvnek a francia kiadásáról.

Éppen harminc éve jelent meg először a szóban forgó versanyag. Ma hogyan tekintesz rá?

Az és néhány akvarell megjelenését egy avantgárdba tévedt költő üdvözlendő pálfordulásaként fogadta a kritika. Pedig nem az volt. Mindössze arról volt szó, hogy az avantgárd korszakom lecsengő felében érdeklődésem az elégikus, halkabb és hagyományosabb megszólalási forma felé fordult. De az avantgárd tapasztalatok nélkül ezt a könyvet nem tudtam volna, nem lehetett volna megírni. Nem azért van kiemelkedően fontos szerepe az életművemben, mert e mellett a könyvem mellett állt ki egybehangzó lelkesedéssel a szakma, hanem azért, mert híd szerepe van számomra az avantgárd és a hagyományos megszólalási formák között – nem csak ide, de oda-vissza is. Az Álom a 403-as demokráciában című kötetem szinte csak kemény avantgárd verseket tartalmaz, közöttük már szerényen meghúzódott öt elégia is az és néhány akvarell későbbi anyagából.

Nem mehetünk el szó nélkül formálódó regényed mellett sem. Az ötkötetesre tervezett ciklusból eddig kettő készült el. Hogy áll a folytatás?

A regénnyel mindig kalandosan alakul az életem. De nemcsak az enyém, másoké is. Látod, te is eltájékoztad magad! Az ötkötetes ciklusból már három kötet jelent meg eddig. Nem baj, ne szégyelld magad! Ennek a bizonytalanságnak az lehet az oka, hogy nagyon rendszertelenül és egymástól időben nagyon távol jelennek meg az egyes részek: az első kötet 1998-ban (és vagy öt-tíz évig készült), tehát tizennyolc éve, a második kötet 2002-ben, tizennégy évvel ezelőtt, a harmadik 2013-ban, három évvel ezelőtt, de tizenegy évvel a második kötet megjelenése után. Lassúdad regény – ahogy az alcím írja. Az olvasók ezt a rettenetes szóródást-szórást nehezen tudják követni. Hogy hogy állok vele? Két rész elkészült az egyik síkból, ezek meg is jelentek a Tiszatájban és az ÉS-ben. Hogy hány sík lesz? Három. Az egyik mind az öt köteten végigmegy, a kiegészítő kettő csak egy-egy regény erejéig kap lehetőséget a megmutatkozásra. Hogy mikorra lesz készen a ciklus? Nem tudom. Kapkodásnak nyoma sincs bennem. Egyelőre időm sincs vele foglalkozni, decemberig két gyerekkönyvet kell befejeznem, írom a Királylányok könyve körülbelül húsz éve hiányzó húsz meséjét, és a Rettentő görög vitéz folytatásaként most elkészül a Rettentő magyar vitéz. Ez év végéig bizonyára lekötne, ha menne az írás, és írnám őket…

Azzal indítottunk, hogy különböző műfajokban alkotsz. A regény, a regényírás milyen helyet foglal el munkáid között?

A regény számomra olyan, mint a lelkiismeret. De abból is csak a furdalás. Állandóan foglalkoztat, leginkább az, hogy miért nem írom gyorsabban vagy rendszeresebben. Talán nem is ezt kérdezted. A regény helye a munkáim között… Nem tudom. Valahogy ott vannak. Azok is közöttük. Talán, mert ott kell lenniük. Valamiért.

 

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben