×

„Ez az időszak az útkeresésről szól”
Interjú Törőcsik Franciskával
Hekler Melinda
2018 // 01. 29

Törőcsik Franciska nemrég csatlakozott a Halper László vezette Halper Experiment zenekarhoz, közös albumuk karácsony előtt jelent meg Don’t Stop the Music címmel. A színésznőt erről a munkáról kérdeztük, de szóba került a mostani pályaszakasza és a szinkronizálás is, és kiderül, kihez hasonlítják mostanában sokan.

Milyen lett a Don’t Stop the Music CD zenei világa? Kicsit Norah Jones-os, popos jazz vagy inkább jazzesebb popzene?

Én a hasonlítgatásoktól mindig nagyon félek. A zenei világ egyértelműen a két szerzőé, Halper Lászlóé és Kosztyu Zsoltté – végeredményben ez egy jazzesebb hangzású popzene. Nem voltak korábban ilyen ambícióim, de Halper László megkeresett, hogy lenne-e kedvem velük játszani, miután a rádióban hallotta a dalt, amit a Swing című filmben énekeltem. Igent mondtam a felkérésre, mert úgy éreztem, hogy ezek a dalok jól állhatnak nekem. Innentől felpörögtek az események: lettek koncertjeink, és elkészült a nagylemez is. Nekem ez nagyon tanulságos munkafolyamat volt, még soha nem dolgoztam ilyen sokat lemezfelvételen – nagy élmény, ha az ember belekóstolhat, hogy milyen a stúdiózás.

Hogy telt a sok stúdióban eltöltött óra?

Amikor az ember visszahallgatja magát, rájön, hogy a felvétel valahol kegyetlen dolog, és nagyon résen kell lenni munka közben. Engem nagyon zavarnak a hamis hangok. Egy élő koncerten az előadó jobb esetben flow-ban van, így belefér egy-két mellément hang. A stúdióban más a helyzet, itt pontosabb eredményt vár el a hallgató, és én is azt vártam el magamtól. Ugyanakkor a lemezfelvételbe is bele kell csempészni valahogy a koncerthangulatot, mert az sem jó, ha a végén lesz egy nagyon tiszta lemezed, de nincs benne semmi élet.

Tehát nagyon kritikus voltál magaddal a felvételek során. Vannak azért bőven olyan lemezfelvételek, amiknek éppen az a bája, hogy nem tökéletesek.

Igen, a stúdiózás időszaka alatt egy kicsit olyan füllel hallgattam zenét, mint ahogy magamat is visszahallgattam a felvételek alatt, és megállapítottam, hogy más, főleg régebbi előadók anyagában is vannak kisebb bicsaklások, esetleg még hamis hangok is – de mivel sodor magával az előadásmód, korábban ezeket észre sem vettem. A mai lemezfelvételek többsége azonban a modern technika vívmányait kihasználva szinte tökéletes hangminőséget, robotszerűen tiszta hangzást ad, és az emberek füle már ehhez van hozzászokva. Ma a különféle autotune programokkal sok időt és pénzt megspórolnak a zenekarok, stúdiók.

Mit hozott a zenei karrier az életedbe? Szeretnéd folytatni a jövőben is?

Örülök nagyon, szeretek a Halper Experimenttel dolgozni és koncertezni, de szerintem az összeállás csak erre az albumra szólt. Vannak más terveim is, ezért nehezen érzem kivitelezhetően színészként, hogy majd újra ilyen sok időt áldozzak a közeljövőben egy ekkora volumenű zenei munkára. Nagyon szeretem ezt a lemezt, a világát, a dalokat, viszont ha úgy adódna, hogy még egy lemezt csinálnék, az jobban hasonlítana az én zenei világomra.

Milyen a te saját zenei világod?

Nehéz megfogalmazni, mert főleg a zenében mindig ódzkodom a bekategorizálástól. Ezek a fogalmak mindenkinek kicsit mást jelentenek, de ha a szavak szintjén mégis megpróbálom átadni, azt mondhatom, hogy egy picit éteribb, katartikusabb hangzásvilágú zenéket kedvelek. Inkább körülhatárolom ezt pár példával: Björk, Röyksopp, Tame Impala, José González és az általam csak nemrég felfedezett Ane Brun mind-mind olyan zenét csinálnak, amit hasonlónak érzek a lelki alkatomhoz. Ezek többségében elrugaszkodott, álomszerű dallamok. Szeretem ezt a stílust.

Amikor nem vagyok annyira jó passzban, szívesebben hallgatok életigenlőbb számokat, mert az előbb említett zenei világok inkább az úszásról, repülésről szólnak – bár lehet a Röyksopp kikérné magának, hogy ők szerintem nem életigenlőek. Az ilyen napokon jól esik Beatlest hallgatni: erős, energikus zenéket.

És te jársz is énektanárhoz?

A Színmű elvégzése után is évekig jártam énektanárhoz, és fokozatosan sikerült eljutnom hangilag oda, ahol most tartok. Egész életemben fontos szerepet töltött be a zene. Mindig zenetagozatos iskolába jártam, zongoráztam. A Színművészetin is zenés színész osztályba vettek fel, ahol a legtöbb osztálytársam előrébb tartott nálam hangképzésban, és sokszor lemaradva éreztem magam, ezért nem láttam az utamat az éneklésben. Nem tudtam, hogy mire képes a hangom, és mire nem. Most a lemezzel való munkát egyfajta mérföldkőnek értékelem: segített megérezni, hogy arra kell koncentrálni, amit tudok, és hogy abban hogyan kiteljesedhetek ki. Most tehát egy olyan szerencsés állapotban vagyok az énekléssel, hogy tisztán látom, mire lehetek képes, szóval ez a kérdéskör – úgy érzem – sínen van.

Tavaly eljöttél Székesfehérvárról, ahol évekig voltál társulati tag. Milyen a szabadúszó életforma?

Egyelőre nagyon szeretem, ami most van. Az elején az ember mindig aggódik, hogy lesz-e pénze, munkája szabadúszóként, aztán úgyis kialakulnak a dolgok. Nagyon élvezem, hogy én oszthatom be az időmet, és szerencsére vannak felkéréseim is. Úgy érzem, ez az időszak most az útkeresésről szól. Nemsokára – ha minden igaz – lesz egy nagyobb szerepem egy nagyjátékfilmben, azt nagyon várom. Kíváncsi vagyok, hogy mit dob az élet, és szeretném jobban megismerni magam ebben az időszakban – megtudni, hogy még mire vagyok képes.

Egyre többet hallom a neved filmek végén, amikben szinkronizáltál. Gondolom, ez is nagyon jó lehetőség egy fiatal színésznek.

Igen, sokat fejlődhet általa egy színész, gazdagodik az eszköztára, fejleszti a ritmusérzéket. Nagyon jó, hogy ha éppen nincs színházi vagy filmes munkám, akkor is van mit csinálni. Ez egyfajta biztonságérzetet ad.

Megmondom őszintén, ha azt érzem, hogy a színésznő, akit szinkronizálni kell, nem játszik elég jól, akkor a szinkronizálás is kicsit nyögvenyelős. Ilyenkor óhatatlanul eszembe jut, hogy milyen kár, hogy nem én játszom azt a szerepet. Ha viszont olyan lehetőség adódik, hogy egy jó filmben egy jó színésznek kell a hangomat kölcsönöznöm, kifejezetten nagy kihívásnak élem meg, és motiválni szokott.

Neked melyik volt az a szerep, amikor azt érezted, hogy de jó, hogy te szinkronizálhatod?

Mostanában mindenki azzal jön, hogy mennyire hasonlítok Alicia Vikanderre. Azért én tudnék mondani másik három színésznőt is, akik legalább annyira hasonlítanak rá Magyarországon, mint én. Mindenesetre őt például nagyon jó volt egyszer szinkronizálni a Fény az óceán felett című filmben.

Mi a véleményed arról, hogy kicsit favágásszerűen működik a szinkron mostanában? Nem jut elég idő a színészi munkára.

Ha egy amerikai nagyjátékfilmről van szó, ami a mozikba kerül, jut idő rá még most is, de a sorozatoknál valóban elég gyorsan kell dolgozni. Sokszor zseniális, hogy a színészek mi mindent beletesznek egy-egy szinkronizált szerepebe – most Szabó Gyula jutott eszembe a Columbóban, de én általában szinkron nélkül nézem a filmeket. Valahogy igényem van az eredeti nyelvet hallani, mert így a színészi játék is sokkal érvényesebb. Szerintem Magyarország egy kicsit szinkronfüggő.

Nyitókép: Hamarits Zsolt

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben