„Vonulj ki földedről” – a Tánc a sivatagban és a vallási szimbólumok

A bibliai teremtéstörténetben olyan világkép áll elénk, amely a teljes univerzumra vonatkozik, nem csak a lét vallási aspektusaira. Szimbólumai, mintázatai a világ legprofánabb szeleteitől a legszentebbekig érvényesek. Ezért nem önkényes nézőpont, ha a világban létrejövő jelenségeket, eseménysorokat, de akár alkotásokat is e szimbólumok mentén próbáljuk megérteni. Tegyünk egy próbát a Tánc a sivatagban (Sirât) című filmmel!

Észak-Afrikában fegyveres konfliktus tör ki, amely akár a harmadik világháborúvá is fajulhat. Eközben a sivatagban rave-partik zajlanak, ahol a társadalomból kivonultak vesznek részt, hogy az elektronikus zene és bódítószerek mámorában egyfajta szabadságot találjanak. Szabadságot valamire, netán csak szabadságot valamitől. Egy apa a fiával ezeket a partikat járja, hogy a lányát megtalálja, aki hónapokkal ezelőtt tűnt el egy ilyen rendezvényen. A katonaság is megérkezik, hogy evakuálja a résztvevőket a háborús helyzetre tekintettel, de egy kis csoport nem engedelmeskedik, hanem továbbindul egy következő, nagy utolsó partira a sivatag belseje felé. Az apa és fia is velük tart a lány megtalálásának reményében, amely egyre halványul, útjuk is egyre nehezebb, miközben egymásrautaltságukban egyre jobban összeforr a csapat. A világból kivonultak és a világból utánuk jöttek útja egyfelé vezet, bár a vágyott célba érés után máshogy képzelik a továbbiakat, ha van egyáltalán a homályosnál tisztább képük a jövőről.

A partik résztvevői furgonjaikban élnek, otthontalanok, mindenhol ideiglenesek, idegenek.

Némelyikük csonka végtaggal él, ruháik viseltesek, már megjelenésükön is látszik, hogy a világ perifériájáról valók, ahogyan zenéjük sem lehetne távolabb a fősodortól. Egész lényük a távolodás, az elvonulás aktusa, míg az apa a lányát hazavinné, ami a visszatérés, az otthon, a megérkezés vágyát jeleníti meg. A két felfogás mégis közös úti célt talál – az utolsó nagy sivatagi révületet.

A sivatag a természeti élet törékenységének felmutatásán túl a vallási hagyományban is kiemelt helyen szerepel. Bibliai történetek színhelye, a szerzetesség bölcsője, megkerülhetetlen szimbólum, megkerülhetetlen valóság. „Az Ószövetségben a sivatag nyilvánvalóan nem állandó lakhelyként jelenik meg, sokkal inkább a bolyongás tere. A sivatag arra jó, hogy az ember keresztüljusson rajta. […] Az út, ami akarva vagy akaratlanul, de a világon kívül lévőhöz, Istenhez vezet. […] Ha pedig Isten az élet forrása, paradox módon erre a forrásra leginkább a holtnak tűnő sivatagban lehet rálelni” – írja Nacsinák Gergely ortodox atya (A lélek határai). Ezek után nem is meglepő, hogy a film eredetiben a Sirât címet viseli.

A sirat keskeny ösvényt, hidat jelent az iszlám eszkatológiájában, amelyen át a paradicsomba jut vagy a pokolba zuhan az ember az ítélet napján.

Ha már a címben – a magyar Tánc a sivatagban ezt elhagyja –, ilyen kiemelt helyen megjelenik a fogalom és rajta keresztül az iszlám, kezeljük mi is súlyának megfelelően. Az iszlámban ma sem értelmezhető a szekularizmus, az állam és az egyház, a profán és a vallási szféra nyugati szétválasztása nem része a muszlim elgondolásnak. Az élet minden pillanata, minden vetülete vallási kérdés – ezt egyébként az ókori, még a középkori kereszténység is így gondolta, csak a modernitásban hagyta el e nézetet. Ugyanúgy nem értették volna a politika és a vallás elkülönítését, mint ahogy ma értetlenül állnánk, ha valaki a politikát kezelné a tudománytól elkülönített területként. Tehát ha már maga a cím meghívja a transzcendenciát, a filmkockák is mind hordozni fogják – még ha nem is nyíltan –, és ezért az értelmezésnél sem érdemes kikerülni.

Pedig vallásról szó sem esik a filmben, csupán egyetlen jelenetben látunk egy tévét egy sivatagi kunyhóban, amely a mekkai zarándoklatot közvetíti. A legnagyobb arányban sivatagot látunk az események háttereként, sőt, talán jobb, ha szereplőként, aktív ágensként nézzük a homok- és sziklatengert. A sivatag mindig is az átmenet helye, az átváltozás kohója, a vágyott végcél előtti megtisztulás terepe, elég csak Mózesék hosszadalmas vándorlására gondolnunk, de a homokdűnék hullámai láttán az alaktalanság, a szétesés, -bomlás vízözöne és Noé életmentő bárkája is joggal juthat eszünkbe. Egy rossznak, elégtelennek, bűnösnek bizonyult világ elhagyása az új, magasabb rendű élet reményében – ez megtisztulás nélkül nem megy. Mindennek, ami nem való az új világba, a sivatagban kell maradnia, le kell tenni minden visszatartó tényezőt, hogy csak a tiszta, a lényeges, a fontos lépjen az ígéret földjére. Ahogy a keresztelés vize lemossa az áteredő bűnt, úgy tisztít új emberré a sivatag, a tenger, Jónás bálnája vagy akár a nagyböjt önfegyelme. „Ha a pusztaság nem volna más, mint a kínok helye, a szerzetesség biztosan nem fogadná el az aszketikus élet központjának. Ellenkezőleg, a sivatag gyakrabban tűnik fel a Paradicsomnak legalábbis valamiféle határaként, peremkerületeként” – olvashatjuk ismét Nacsinák Gergely atyánál.

A rave-partik résztvevői is kivonulnak a világból a sivatagba, talán a társadalom merevségét, a konvenciókat, a világ hatalmaskodásra, háborúra való hajlamát akarják hátrahagyni, talán valamiféle vélt vagy valós szabadságot, talán egyéni tisztulást keresnek, talán a világ világiasságán túli, a fölötti értelmet fürkészik – és már be is kopog a transzcendens a moziba. A sivatag mint „az Isten nélkül élő emberiség állapotának nemcsak távoli képe, hanem a teljes valósága” (Barsi Balázs: Breviárium) folyamatos böjtre, ugyanakkor – ellenpontként vagy hamis tükörként – táncra és mámorra hívja őket. A zene – amely elmondásuk szerint nem hallgatásra, tehát egyéni intellektuális tevékenységre való, hanem táncra – a hagyományos értelemben vett zene erősen lecsupaszított, ha jobban tetszik, profiltisztított formája, leginkább a zsigerekre hat. Ha van hajlamunk a gregorián felfogásra, amely szerint a dallam az értelemre, a harmónia az érzelemre, a ritmus a testre van hatással,

a sivatagi partik hanganyaga igencsak a hedonizmus felé mutat, miközben zeneileg erősen „böjtös”, harmónia és dallam nemigen jellemzi, csak ritmus és sound, hangzásvilág, amelyet főként a gyomorban érzünk.

Az elektronikus zene a technikai fejlettség, a civilizáció terméke, azé, ami elől a sivatagba vonultak ki – ahogy az Úr mondja Mózesnek: „Ezért kivonulástokkor ne induljatok el üres kézzel. Az asszony kérjen szomszédjától és lakótársnőjétől ezüsttárgyakat, aranytárgyakat és ruhákat. Ezeket adjátok rá fiaitokra és leányaitokra. Így kifosztjátok az egyiptomiakat” (Kiv 3,21–22). A tánc eredetileg közösségi mivoltát itt felváltja a szabad mozdulatok sora, amelyeket bár tömegben, de praktikusan mégis egyedül végez a táncos. A zene, amelytől összetartozást várnak, ami egybetereli őket, magában hordozza a szétszakadást is. Egység és sokaság, reditus és exitus – mondhatnánk a keresztény szimbolika szemüvegét felvéve. Krisztus, a pantokratór két keze, egyik az egységbe hív, a másik a világba küld.

Jó kérdés, hogy a sivatagba vonult táncosok hová akarnak eljutni, azon túl, hogy egy vélt utolsó nagy partira, ahol a zene és a kábítószer segítségével lelkileg is kiléphetnek a világból, amelyet már testileg rég maguk mögött hagytak. Mi lehet számukra az ígéret földje, hol vélik látni megtisztult énjük jövőjét? Mert a kivonulás, az exodus, a sivatagon, tengeren átkelés megérkezés nélkül csak tragédiába torkollhat. Hiába a megtisztulás, a visszatartó dolgok letétele, ha a letettek helyére nem lép be a tiszta, a lényeges. Mert akkor belép oda az ártó, hiszen az is ott ólálkodik a sivatag dűnéi között. Ha még Krisztus sem kerülhette el a kísértést a pusztaságban, mi várhat az esendő halandóra? „Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár, és nyugalmat keres; mivel azonban nem talál, így szól: »Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem«. Amikor megérkezik, kisöpörve találja azt és fölékesítve. Akkor elmegy, magához vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat, bemennek, és ott laknak. Annak az embernek az utóbbi állapota pedig rosszabb lesz az előzőnél” (Lk 11,24–26).

A csoport végül aknamezőn találja magát – a világ, amely elől a sivatagba futottak, utánuk megy még oda is, és a lehetséges megtisztulás helyéből rejtekből támadó gyilkos csapdát, földi poklot csinál. A sivatag már eleve pokol azok számára, akik nem menekülnek a világból, de így már mindenkinek az. És ha megszűnt a tisztulás lehetősége, csak a puszta létért folyó harc marad. A zoé mint isteni, örök élet keresése helyett a biosz, a biológiai élet megőrzése – de vajon ellentét ez? „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti” (Lk 9,24). Végül hárman jutnak biztonságba, csukott szemmel lépkednek keresztül az aknamezőn, maguknál magasabb, magukon túli hatalomra, sorsra, szerencsére, Istenre bízva megmenekülésüket – talán felébredt bennük a mustármagnyi hit (Mt 17,20).

A film végén a sivatagban hagyott néma hangszóró: a pusztába kiáltott szó elhalása utáni csend – igazi elhagyatott vidék ez, amelyen már átjutni sem akar senki. Nincs, aki a látható, tapintható terméketlenséget belső termékenységbe fordítaná, nem maradt ott senki, „ahol a teremtés abszolút »negatívja«, amely maga a sivatag, egyszerre életigenlésbe fordul, és egyfajta »alvilágból« egy csapásra Édenkertté változik” (Nacsinák Gergely). És ahonnan kiűzettek a vándortáncosok. A néhány túlélő vonaton utazik, vélhetően vissza az egykor otthagyott világba. Hogy ők szerencsés túlélők-e, vagy éppen a sivatagi megtisztulás kudarcot vallott, át nem jutott vándorai, és valójában a halottak érhették el a célt, ha átjutottak a paradicsomba vezető keskeny hídon, nem tudjuk meg. Nem is tudhatjuk meg, csak ha majd mi magunk átjutunk.