„Ha a vers a képlet, akkor a novella a levezetés” – Tim Mariann-nal legújabb lapszámunkban megjelent novellája kapcsán beszélgettünk

Prózát és verset egyaránt írsz. Szerzőként mit jelent számodra a két forma, mikor nyúlsz vershez és mikor novellához?

A vers számomra gyorsabb és közvetlenebb forma, sokszor egy hangulat vagy benyomás hirtelen sűrűsödése. Nehezebb, mert túl személyes, túl közeli. Ezért írás közben próbálom eltávolítani magamtól, hogy ne pusztán vallomásként működjön, hanem önálló szövegként, tárgyként is megálljon.

A próza ezeknek a versbe szőtt benyomásoknak, villanásoknak a kibontása

vagy, mondjuk, levezetése matematikai értelemben. Mintha ugyanannak az anyagnak a következményeit próbálnám végiggondolni. Ha a vers a képlet, akkor a novella a levezetés. A két forma folyamatosan hat egymásra, oda-vissza működik nálam. Olykor konkrét témák, máskor inkább megszólalásmódok és poétikák ragadnak meg. Volt már, hogy novellából vagy egy regény hatására írtam verset. Így például Irene Solà munkái fogtak meg, mitopoétikus prózája erősen lírai hangon szólal meg, ennek hatására írtam a Visszavesszük a hegyeket című versemet. Karin Tidbeck spekulatív fikciója új vizekre vitt. Komor Zoltán szövegét is formáltam már versbe, kíváncsi voltam, mit szól a líra a bizarróhoz. A Törpe című novellámból Vörös István verséből kiindulva írtam. Hasonló átlépésként a Kettőshatás című elbeszélésemből színpadi változatot készítettem.

A friss Kortársban megjelent Knödelknopf című novelládban egy Mariann nevű nő megismerkedik Niklasszal, majd a történet egyfajta különös parazitatörténetté alakul. A rémmesék és alientörténetek kísérteties zsánervilága teremtődik meg az izgalmas szövegben. Mi vonz e műfajok világában?

Minden írásomnál a kifejezhetőség a kulcs. A gondolat megelőzi a műfajt. Ennél a történetnél az ötlet – vagy mondhatnám: csíra, hogy zsánerazonos legyek – Niklas volt, az a felnőni képtelen fiatal férfi, aki akkor is függ az anyjától, mikor tengerek választják el tőle. A fiú, akinek fejére nőtt az anyja. Ezt a jelenséget szerettem volna valahogy megragadni, és viszonylag hamar kiderült számomra, hogy egy realista nyelv ehhez kevés lenne, mert nem tudná elég pontosan visszaadni ennek a kapcsolatnak az abszurditását és szorongató jellegét. A kísérteties, a rémmesei vagy akár az „alienes” hangoltság viszont épp hogy lehetővé teszi, hogy egy nagyon is ismerős, hétköznapi függési viszonyt eltoljak annyira, hogy láthatóvá váljon. Ezekben a műfajokban az vonz, hogy nem elrejtenek, hanem inkább felerősítenek jelenségeket.

A torzítás itt nem díszítés, hanem eszköz; segít pontosabban beszélni olyan dolgokról, amiket egyébként nehéz megmagyaráznunk.

És közben az is érdekel, hogyan lehet mai, nagyon konkrét társadalmi vagy akár személyes tapasztalatokat ezen a hangon megszólaltatni – mert úgy érzem, hogy ez a fajta eltolás egy tágabb értelmezési tartományt nyit meg, nemcsak a történet, hanem a saját működésünk felé is.

Az említett zsánerek azonban inkább műfajparódiaként vannak jelen a szövegben. De nem annyira tisztán komikus elemeken keresztül, sokkal inkább a groteszk dominál a novellában. A kolbászszagú copf vagy eleve már a cím jelentése (’gombócfej’) is kissé humorosan hat szörnynévnek. Mi a humor és különösen a groteszk irodalmi stílusának jelentősége, lényege számodra?

A humor lényege az élezés, hogy pontosabban találjon célt az ember – hogy sportos hasonlattal éljek.

Nem kimondottan a nevettetés a cél, hanem az érzékletesség, amit a komikum tesz lehetővé.

Olykor egy poénnal sokkal pontosabb jelentés érzékeltethető, mint három összetett mondattal. A groteszk nem csak ennek a történetemnek fontos eleme. A túlpörgetett, harsogó világunkban nem könnyű átütni az emberek ingerküszöbét, és eljutni az olvasóig. A groteszk szükséges túlzás, amin keresztül megfogalmazhatunk egy átlagosnak tűnő problémát annak valós jelentőségében. Ezek az elemek nálam nem paródiaként működnek, hanem eszközként. A groteszk egyszerre vált ki nevetést és szorongást – és a kettő nem kioltja, hanem erősíti egymást. Sokszor azt érzem, hogy nem eltávolít a valóságtól, hanem épp közelebb visz hozzá, mert képes kimondani azt, amit egy visszafogottabb nyelv elfedne. Hasonlóképpen próbáltam megközelíteni egy másik történetem, a Kettőshatás problematikáját, ahol a technikailag önálló életre képtelen sziámi ikerpár – avagy a kétfejű ember – Edi és Samil keresik függetlenségüket, saját identitásuk határait és érvényesülésüket az életben – vagyis a boldogságot. Egy másik novellámban a Víz viszenben a generációkon átörökített családi elvárásokra fókuszáltam a család női tagjain keresztül, akik angolnákhoz hasonlóan stációnként változnak át életük végére medenákká. Ezek a szövegek a Halott föld, visszhang, élni vágyó ember című, jelenleg megjelenés előtt álló novelláskötetem részei. A groteszket képzeljük el nagyítóként. A humor pedig a megértéshez kell – és persze a
túléléshez.

A történetet Mariann visszaemlékező monológján keresztül ismerjük meg. A szöveg élőbeszédszerű szóhasználatának, szövegszerkezetének köszönhetően sok izgalmas szituáció elképzelhető, amelyben a szöveg elhangozhat, de nem konkretizálod a helyszínt, a hallgatóságot, az időt. Neked milyen képed van a beszédhelyzetről?

Valóban, ehhez izgalmas lenne hozzászőni egy kerettörténetet. Egy napfényes kupéban találkozik két hátizsákos lány, úton, valahol Európában. Hogy jobban teljen a hosszú vonatút, történetekkel szórakoztatják egymást, amiket nem is tudom, meghallgatni jobb-e vagy elmondani. Közben felvetődik a kérdés, van-e intimebb narráció saját álmaink elmesélésénél, ahogy a szöveg végén főhősöm teszi, mintha ez lenne az utolsó fejezet, a legbelső réteg, amit még hozzátehet. Egy ilyen helyzetbe könnyebb bevonni az olvasót is. Kedvelem az intim beszédhelyzetekben elmondott történeteket, amik fesztelenek, kitárulkozóak és önértelmezőek is egyben.

Amikor nemcsak elmesélünk valamit, hanem közben meg is próbáljuk érteni, mi történt velünk.

Azt gondolom, mi mind csupa ilyen történetből állunk. Amiket legalább egyszer el kell tudni mondani valakinek elejétől a végéig.

A novella során csupán egy alkalommal hangzik el Mariann neve. Semmilyen más elem nem utal arra, hogy ez bármilyen értelemben önéletrajzi szöveg lenne, mégis óhatatlanul játéktérbe kerül ez a műfaj is az olvasó számára. Milyen a kapcsolatod az önéletrajz-fikció keveredésének népszerű műfajával, és milyen intenció sarkallt a névazonosságra?

Ez alapvetően egy kézenfekvő gesztus volt. Nem szeretek közvetlenül magamról írni, alkatilag szemérmesebb vagyok ennél, de az ember szükségképpen abból dolgozik, ami benne van. Vannak karakterek, helyek, hangulatok, amik a saját tapasztalataimból táplálkoznak, de hogy mi az, amit valóban átéltem, olvastam vagy csak elképzeltem, egy ponton már összemosható, és talán nem is lényeges.

Az, hogy a saját nevemet Niklas egyetlen megszólalásában címzettként használtam, egy játék. Egy apró elcsúsztatás, ami egyszerre hívja be az önéletrajzi olvasatot, és közben ki is billenti azt. Az olvasó szeret belátni a szöveg mögé, keresi a személyes titkokat, hogy mi igaz belőle, és mi nem. Ez mindig is így volt, és talán ezért is népszerűek az ilyen típusú, visszaemlékezés-szerű vagy személyes hangú szövegek.

Engem inkább az érdekel, mi történik, ha erre a kíváncsiságra egy kicsit rájátszom. Mi van, ha az olvasó elhiszi, hogy ez valamilyen módon tényleg megtörtént? Közben rezonál benne a hagyományos tábortűzi rémtörténetek hangulata is: mi van, ha ez mégis igaz? Ettől válik számomra izgalmassá ez a játék, és talán ettől lesz egy kicsit nyugtalanítóbb is a történet.

A szövegben szerepel egy rövid gyermekdalrészlet, amely a novella címadója is. A gyermekdal egy létező osztrák altató, illetve etetés közben is gyakran dúdolt versike. Hogyan találtál rá? Ez volt a szöveg kiindulópontja, esetleg közben akadtál rá?

Így, hogy kérdezed, akár kiindulópontja is lehetett volna, de inkább úgy érzem, hogy valahol a tudatalattimban dolgozott ez a dal, és a hozzá kapcsolódó élmények írás közben kezdtek egymásra rakódni. Gyerekkoromban sokat vendégeskedtem egy bajor családnál, néha egész nyarakat töltöttem náluk a hegyekben. Élt ott egy nagymama, bár ha a nevét idézem, Ojditánti – így hívta mindenki –, akkor lehet, hogy valójában az anyuka, Maria nagyanyai nénje volt. Ez így utólag már egy kicsit elmosódik. Rengeteg gyerek élt az óriási házban, velük játszottam naphosszat a nagy néma szobákban és kint a lejtős kertben. Valóságos muzsika hangja volt, csak a szülők voltak egészen mások. Ez a nagymama lehetne Niklas anyukája. Hosszú barna szoknyájában délelőttönként a konyhában tett-vett, és főzés közben többek közt ezt a dalocskát énekelgette. Talán ez is összefügg azzal, hogy számomra az emlékek sem tisztán elkülöníthető zárványok, hanem folyamatosan újrarendeződő képek, amik a jelen felől mindig új értelmet nyernek – és éppen ezért újra és újra történetekké alakíthatók.

Tim Mariann novellája a Kortárs folyóirat friss számában a 22. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.