Ennyi egy élet – Kritika Máray Mariann Így megy ez című csendeskönyvéről

A gyerekirodalom szinte elképzelhetetlen illusztrációk nélkül, hiszen a legtöbb mű a szöveges és képi narratíva kettősével dolgozik. Az illusztrált gyerekkönyvek a verbális és vizuális kódokon keresztül közvetítenek egy szoros tartalmi összefüggésben és párbeszédben álló jelentésegységet. Jóllehet ezekben az esetekben külön-külön is értelmezhető rétegekről van szó, azok mégis csak egymást kiegészítve alkotnak egy teljes egészet a befogadói térben.

Ez a klasszikus dichotómia bomlik fel a csendeskönyvek esetében, amikor is a történetmesélés primer eszközévé a szöveg helyett az illusztrációk válnak, így egy egészen különleges, egyszersmind innovatív műfajról beszélhetünk, amely könyv formájában teszi a képzőművészetet mindenki számára elérhető tárgyi valósággá. Ekképpen egy csendeskönyv egyéni interpretációja (egy kiállításhoz hasonlóan) aktív befogadói attitűdöt igényel: az életképeken keresztül nagy vonalakban felrajzolt vizuális történeti ív számtalan egyéni olvasat kialakításának és szabad asszociációnak ad teret, ezáltal a befogadók a szerző-illusztrátor nélkülözhetetlen társalkotóivá válnak.

Ahogyan a műfaji terminus is sugallja, egyfajta verbális nyelvtelenség köthető ezekhez az alkotásokhoz, így a befogadást nem korlátozza a nyelvtudás vagy az életkor. A nyelvnélküliség tehát nem hiány, sokkal inkább a csendeskönyvek egy specifikuma ez az ellipszis, amely arra ösztönözheti az olvasót, hogy a vizuális ingerekre hagyatkozva éljen a képek nyújtotta absztrakciós lehetőségekkel, és szabja személyre a történetet.

Életről, halálról

Máray Mariann korábbi csendeskönyvei hiánypótló és érzékenyítő kiadványok mind a témaválasztás, mind pedig a feldolgozás módjának szempontjából. Az a sok magányos ember című kötete a társas izolációt, az elmagányosodást, valamint annak feloldását helyezi középpontba. A térelrendezés képi játékával fest le egy olyan társadalmat, ahol az egymásba nyitott terek által létrejövő fizikai közelség ellenére is kialakuló egzisztenciális magányt ábrázolja. A 2025-ben HUBBY Év Gyerekkönyve díjat nyert Elérhetetlen című munkája pedig az autizmussal élők különleges világának vizuális leképzésére tesz kísérletet, az üvegbúra alatt élő molylepkék a spektrumon lévő emberek szimbólumává válnak. Az üvegbúrák, az elszigeteltség és az átláthatóság ambivalenciájával kiválóan ragadják meg a társas kapcsolódás nehézségeit, ugyanakkor azt a színes és változatos belső világot is, amely épp az autizmussal élők sajátos megéléseiből fakad. E két könyv közös vonása, hogy egy-egy olyan társadalmi problémát járnak körül, amelynek mozgatórugója a másság okozta marginalizáció, ugyanakkor nincs explicit kirajzolódó történeti ív, sokkal inkább egy adott téma köré tömörülő életképek sorozatáról beszélhetünk. Ebből fakadóan Máray legújabb kötete, az Így megy ez bár vizualizációjában sok apró szállal kötődik a fent nevezett könyvekhez, mégis az életmű formabontó darabjának bizonyul:

egy erős képi narratíván keresztül az élet két legtermészetesebb – mégis kulturálisan sokszor erősen tabusított – velejáróját emeli ki: a születést és a halált.

A vizuális történetmesélés tulajdonképpen már a borítón elkezdődik, amely tartalmi felvezetőként is szolgál. Az egymással egyszerre tükörszimmetriában és kontrasztban álló egér és a föld alatti egércsontváz párosa a címmel kiegészülve alkot teljes egységet. Az élénk és a sötét színek domináns elkülönülése már itt is az élet-halál ellentétpárost szimbolizálja, amely a kötetben is gyakran ebben a funkcióban köszön vissza. Egy csendeskönyv esetében különösen fontos a cím; jóllehet ez egy paratextus, mégis az egész műben ez az egyetlen verbális közlés, amely már az első pillanatban befolyásolhatja a befogadói attitűdöt. A cím („így megy ez”) egyszerre sugall edukatív tartalmat és egy természetes, tabuktól mentesített témafeldolgozást, ugyanakkor kissé könnyelműnek tűnhet egy ilyen horderejű téma kapcsán, némi disszonanciát eredményezve a meglehetősen komoly tartalom egzisztenciális súlyával szemben. Ez a tömör, már-már groteszk aforizma azonban sokkal inkább Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéhez, semmint a könyv üzenetéhez kötődik – amit az is megerősít, hogy egy bejegyzésben Máray a művet Vonnegutnak és a néhai fehér egerüknek, Algernonnak ajánlja. A cím ugyanis a regénybéli elbeszélő szállóigéjének intertextusa, amely végigkíséri az egész történetet, egyszersmind magába tömörít egy látszólag rendkívül groteszk és ignoráns életfelfogást, ezzel hívva fel a figyelmet a háborúk egyik következményére, a céltalan, erőszakos és értelmetlen halálra. Ez a vonneguti szemlélet kissé kiforgatva válik Máray könyvének integráns részévé, ami végső soron az élet ciklikusságának a természetességét, annak háborítatlanságát hangsúlyozza.

Porból lettél, s porrá leszel

Máraynál a vizuális narratíva egy örök körforgásban lévő ökoszisztéma működését mutatja be, melynek középpontjában – mondhatni a történet főhőseiként – az egész bolygón az emberrel együtt megtelepedett, antropomorf egerek állnak. Mivel elsősorban gyerekeknek szánt kötetről beszélhetünk, nem meglepő, hogy állatok kerülnek a fókuszba, ugyanakkor ez a választás más kulturális tudást is előhívhat. Egészen az ógörög mitológiáig visszamehetünk, ahol az egerek, éppen a föld alatti lét miatt, az alvilág és a halál szimbólumává váltak, ugyanakkor paradox módon a termékenység állataként is megjelennek.

Éppen ebben rejlik az illusztrációk egyik nagy érdeme, hogy az egerek természetes lakóhelyéből fakadóan azt is életre keltik, ami a hétköznapokban láthatatlan marad: a talajban rejlő mikrovilágot. A növényzet gyökereivel, a gombák spóráival átszőtt talajzat – ami elvétve csontokat, egy-egy elveszett tárgy formájában pedig az ember nyomait is magában foglalja – lesz a képről képre visszatérő alapvető színtér.

A természetben is fellelhető neutrális színek által aprólékosan megfestett erdei környezetben, az avarréteg takarásában, a bogarakkal, gilisztákkal, lárvákkal, vakondokkal és békákkal szimbiózisban létező rágcsálók életciklusára épül fel ez a körkörös narratíva.

Az élettel teli talajvilág részletgazdag felfedése és az apróbb életesemények ábrázolása mintegy bevezető szerkezeti egységként megágyaz a történet csúcspontjának. A kötet egy pontján ugyanis a kétoldalas képeket váltás követi a vizuális narratívában: míg a páratlan oldalakon egy egércsalád megalakulását követhetjük nyomon, addig a páros oldalak illusztrációin keresztül egy egér utolsó napjainak története rajzolódik ki. A perszonifikált állatok – akárcsak az emberek – apró rítusokkal készülnek ezekre az életszakaszokra: az ifjú egérpár a növényeket gondozza, befőzéssel tölti az idejét, előkészíti az otthonos és biztonságos környezetet az új életek számára. Ezzel szemben az idősödő mezei egér többnyire izoláltan, magányosan ábrázolva készül fel az élet lezárására – csak egy-egy sztetoszkópos hangya vagy orvosságot kínáló rovar tűnik fel a környezetében.

A mű tetőpontját azok a képkockák jelentik, ahol a születés és a halál pillanatai párhuzamba kerülnek egymással: ahol egy életkör bezár, ott elkezdődik egy másik.

A korábbi részletgazdag, nyüzsgő háttér kicsit elcsendesedik, és sokkal nagyobb hangsúly kerül e két életesemény ábrázolására, ami teljesen átalakítja az illusztrációk dinamikáját: a történet kissé lelassul, és az erőteljes fókuszáltságának köszönhetően ezek a momentumok felnagyítódnak más, apró részletekhez képest. A társas környezet azonban ezeknél a pillanatoknál is kulcsszerepet játszik, egyszersmind felcserélődik: az újonnan megalakult család kissé elszigetelődik, míg az elhunyt egér körül megjelennek a gyászoló állatok, a képek pedig a temetkezés évezredekre visszanyúló, egyetemes rítusát elevenítik fel.

Jóllehet a társadalmilag és kulturálisan egyaránt kódolt apró elemek révén az állatvilág metaforikus jelentéssel bír, mégis erőteljesen biológiai horizonton tartja a történetívet, vagyis az élet a születéssel kezdődik és a halállal ér véget.

A kötet az élet biológiai lezárásán túl nem bocsátkozik sem vallási, sem pedig metafizikai dimenziókba a túlvilág kapcsán. Ezzel szemben a háttérben nagyon finoman ábrázolva jelenik meg a „mindenki nyomot hagy maga után” klasszikus, kissé már elcsépelt gondolatíve, a legújabb generáció ugyanis egy olyan tisztáson nő fel, melyből halványan kirajzolódik az elhunyt egér sziluettje a fűszálak és a virágok között. Talán ezen a ponton kapcsolódik a legerősebben a Máray-kötet Az ötös számú vágóhídhoz, megidézve a tralfamadoriak életfelfogását, miszerint „ha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna”. Az állatvilágból és a föld alatti helyszínből adódóan sokkal nagyobb fókuszt kap az, hogy mi történik a testtel a halál után, ami szintén a talajrétegben van ábrázolva, egyrészt a táplálékláncba beépülő, lebomló tetemek révén, másrészt pedig a természetbe való visszaforgás hétköznapi folyamataként.

A kötet címéhez hűen a lezárás, amelyet a harmadik szerkezeti egységként is kezelhetünk, visszatér a hétköznapok kerékvágásába, lehetőséget hagyva a történet szabad befejezésére, mintha egy nyitott véggel találkoznánk, amely az olvasó saját interpretációjával kiegészülve teljesedhet csak ki. Az utolsó képkockák egyike a csónakra szálló boldog egércsaládot villantja fel, majd a háttérben meghúzódó folyamatábrával – amely először a vízbe ugró, majd a csobbanó egeret mutatja – villantja fel a tó mélyén rejlő ökoszisztémát. Egy utolsó memento moriként, ahogyan a föld alatti, úgy a víz alatti világban is megjelennek az immár repetitív elmúlásmotívumok, csont helyett azonban ezúttal süllyedő halszálkák képében.

Csendeskönyv, hangos olvasás

Kiadói vagy szerzői életkori ajánlás híján – a saját megítélésünk mellett – csak a könyvet kereskedelmi forgalomban árusító üzletláncok életkori besorolására hagyatkozhatunk, amelyek többnyire négy- és nyolcéves kor közé teszik az ideális célközönséget. A téma általános érvénye miatt azonban joggal nevezhetnénk Máray Mariann legújabb alkotását egy minden korosztályt egyaránt megszólító kiadványnak, még akkor is, hogyha az illusztrációkat a legtöbb esetben (némileg szűklátókörűen) automatikusan a gyerekirodalommal kötjük össze.

Amennyiben mégis a célcsoport veszi kezébe ezt a kötetet, úgy jó eséllyel nem egyéni befogadásról, hanem a szülővel közös olvasásról, egy párbeszéden alapuló cselekményív kialakításáról beszélhetünk. Ennek fényében hiába csendeskönyvről van szó, az olvasás, a történetalkotás már sokkal inkább egy diszkurzív műfajjá alakul, amelynek végproduktumát szülő és gyermek együtt hozza létre.

A helyenként böngészőként is funkcionáló, részletgazdag környezetbe ágyazott, kihagyásos vizuális történetvezetésű kötet teret enged a saját gondolatmenet kibontásának.

Bár a kezdet és a vég jól behatárolható idővonalak ebben a kötetben, a kettő között tátongó űr például kitöltetlen marad, ahogyan az utána következő szakasz is. Ezek a hiátusok tulajdonképpen a párbeszéddel és verbális történetmeséléssel betölthető üres terek, amelyek egyszerre nyitnak teret a felmerülő kérdések megválaszolására és az egyéni interpretáció kialakítására. Ezen a téren Máray Mariann illusztrációi nem nyújtanak explicit magyarázatokat, a nagy vonalakban felrajzolt történetív azonban kiváló kiindulópont lehet a közös olvasat kialakításához.

Ezzel a súlyos, ám életkortól függetleníthető témaválasztással ez az önmagában is gyönyörű könyvtárgy a feldolgozás módjának függvényében csatlakozhat az érzelmi intelligenciát fejlesztő és érzelemfeldolgozást segítő gyerekkönyvekhez. Edukációs és ismeretterjesztő könyvnek, beszélgetésindítónak is kiváló, a legkisebb korosztály számára is kapaszkodót nyújtva az élet és a halál elvont, ingoványos fogalmainak tisztázásához, miközben a kulturális utalásrendszer és a vizuális toposzok a felnőtt olvasó számára is egy intellektuális, képi gondolkodásra ösztönző játékot jelentenek.