Viharvert magyar képregénykultúra? – Kritika Hajós-Szabó Dóra A vihar titka című képregényéről

A vihar titka Hajós-Szabó Dóra első megjelent képregénye, amelyet a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány publikált 2025 tavaszán. Egy olyan műfajról van szó, amelynek jelentősége Magyarországon igencsak eltörpül minden más nyomtatott médiuméhoz képest. A magyar alkotók képregényei sajnos kis teret kapnak, a legtöbb nem is a mainstreamben, nagyobb kiadóknál, hanem kisebbeknél vagy szerzői magánkiadásban, esetleg underground körökben jelenik meg, ahol csak ezeknek a kisebb közösségeknek a tagjai vásárolják és fogyasztják őket. Ilyen szempontból tehát A vihar titka hiánypótló darab.

Hajós-Szabó Dóra műve azért is különleges, mert interaktív képregény. Ez annyit jelent – ahogyan a fülszöveg is tudtunkra adja –, hogy „folyamatosan kikéri a néző véleményét, hogy alakítsa ő a bent zajló eseményeket”. A befogadó tehát hatalmat kap, aminek következménye, hogy különböző utakat járhat be, valamint a történet végkifejlete is változhat a döntései alapján. Egyesek számára ismerős formátum lehet ez a régen népszerű kalandkönyvek, ma készített netflixes sorozatok alapján, vagy ha máshonnan nem, akkor azon videójátékok kapcsán, amelyek az elmúlt 10-15 évben teret hódítottak az egész világon.

Hogyan működik ez képregényes formában A vihar titkában? Annyi bizonyos, hogy valóban aktív cselekvőkké válunk, hiszen sokat kell lapoznunk olvasás közben, emellett komoly odafigyelést is igényel, mivel ajánlott megjegyezni, hogy milyen utakat jártunk be, ha nem akarunk összezavarodni a cselekmény követése közben. Többször előfordul a történet során, hogy lapoznunk kell hosszabb időn keresztül azért, hogy egyetlen panel várjon minket, amelyen nem is feltétlenül szerepel érdemi információ (például csak egy kutyás kép egy falon), aztán lapozhatunk vissza oda, ahonnan kiindultunk. Ettől akár repetitívvé és idegőrlővé is válhat az olvasásélmény.

A kommunikáció nehézségei

A történet kiindulópontja, hogy Levin, a dudvány, magához tér egy ismeretlen helyen, nem emlékezik semmire, egy rövid üzenet az egyetlen irányadója, amely arra ösztönzi, hogy cselekedjen, mert baj van. Ha vele tartunk, akkor számunkra is kiderülhet, mi rejlik az amnéziája és a világában kialakult káosz mögött.

A fülszöveg azzal indít, hogy egy „gondolatgyűjtemény”-ről van szó, és valóban, a képregény gondolatfoszlányokat, elgondolkodtató kérdésköröket villant fel. Ezt legtöbbször az innen-onnan felbukkanó mellékszereplők révén teszi, akik aztán soha többé nem térnek vissza. A főszereplővel együtt mi is belefolyhatunk ezekbe a kérdésekbe – kihasználva az interaktivitást –, mivel többször kikérik a mellékszereplők a véleményét, vagy éppen magától mondja el azt. Mivel azonban ezek a mellékszereplők rövid ideig vannak jelen, az általuk felvetett témákat is csak felszínesen érintjük, miközben a központi rejtély leleplezése felé tartunk. Ezért a „gondolatgyűjtemény” kifejezés, valamint a tény, hogy a fülszövegben ez a legelső információ, amelyet olvashatunk a műről, túlzónak hat. Így a fülszöveg miatt kívülről olyan, mintha erre helyeződne a hangsúly is, nem a képregény lényegi történetére, amelyet elmesélni próbál.

A mű központjában a kommunikáció áll, pontosabban annak nehézségei. A szereplők egyik fele magyarul beszél, míg a többiek egy, a szerző által kitalált nyelvet használnak, amely a szintén általa teremtett világból, a Rioen-szigetekről származik, és „ónyelvnek” nevezik. A szövegbuborékokban rúnák formájában jelenik meg. Ez a nyelvi különbség kettéosztja a fikciós világ karaktereit, ezzel konfliktust és gyűlöletet szülve a két nyelvet beszélő szereplők között.

A figyelem itt arra összpontosul, hogy a beszéd mint kommunikációs eszköz valójában mennyire alkalmatlan egymás igazi megértéséhez, és ezzel összeszövődik a másságból adódó indokolatlan gyűlölet témája is.

Ennek mentén vetődnek fel rövidebb jelenetek erejéig olyan témák, mint a család fogalma; egy egyén kifelé mutatott személyisége szemben azzal, amilyen igazából; a párkapcsolati ragadozók; a vallásosság stb. A legtöbb azonban sekélyesen, sokszor komikummal átitatva kerül elő, ami csorbítja ezeknek a fontos témáknak az élét. Jó példa erre, amikor Levin találkozik útja során egy sírdogáló pandával, aki egy ónyelven beszélő hagymával társalog. A történetbeli legenda szerint a hagyma segít a traumák feltárásában és az azokkal való szembesülésben, a panda és a hagyma viszont a nyelvi különbség miatt nem értik egymást, ezért a traumafeloldás sem történhet meg. Azonban Levin pár laza mondat után megoldja a hagymával kapcsolatos problémát, valamint a panda traumájának kezelését is. Sekélyes annyiban a részlet, hogy rövid ideig tart, és keveset tudunk meg a kis lényről is, de közben érezhető a komikum, hiszen a szituáció a poszttraumás pandával, a beszélő hagymával és a furcsa legendával magáért beszél. A parodisztikusságra való törekvés érezhető, de nem sikerül megfelelő módon érvényre juttatni, valószínűleg azért, mert túl gyorsan kerülünk egyik jelenetből a másikba, és nincs elég ideje az olvasónak, hogy rendesen eltűnődhessen a történéseken. A megjelenített témák azonban valóban fontosak, talán, ha kevesebb került volna be, vagy nagyobb teret kaptak volna, jobban érvényre jutott volna a parodisztikus ábrázolásmód is.

Kivitelezés egy új világon át

A humor meghatározó eleme a képregénynek, nemcsak a szituációk, de a párbeszédek terén is. Egy képregényben a párbeszéd (ha van) éppen annyira központi elem, mint a panelek. A vihar titka a laza, hétköznapi beszédet alkalmazza a karakterek megszólaltatására. Mindemellett azonban igyekszik szellemes lenni a szóhasználat terén, olyan fordulatokat használva, mint: „Mi a kórság?”; „Milyen gyászoséletű szórakozik egy siralmas amnéziás dudvánnyal?”; „Mi a görcs?” stb. Ez azonban hamar elveszti a varázsát. Hasonló szófordulatok követik egymást, amelyek próbálnak ugyan humoros ízt adni a párbeszédeknek, ám inkább repetitívvé, erőltetetté válik tőlük a szöveg.

A rajzokkal kapcsolatos észrevételek olyan szempontokat mérlegelhetnek egy képregény esetében, hogy mennyire jelenítik meg jól az adott helyzetet, mennyire követik egymást jól a panelek, és azokon mennyire helyezkednek el megfelelő módon a megjelenített karakterek a térben, valamint egymáshoz képest. Erre többféle technikai megoldás adott a képregényrajzolók számára. Ha figyelembe vesszük, hogy interaktív képregényről van szó, akkor kifejezetten fontos a követhetőség, amelyet A vihar titka megszámozott blokkok használatával old meg. Egyszerű hozzászokni a logikájához, a rajzstílus miatt azonban könnyen zavarossá válhat a történet nyomon követése. Nem túl erős a kontraszt a karakterek és a háttér között, egyes paneleken eléggé összefolyik egymással a kettő, főleg az éjszakai jelenetek esetében.

Maga a stílus összességében egyedinek mondható, ezáltal jól meg tud ragadni az ember emlékezetében.

A fantáziavilág, amelyben a cselekmény játszódik, részletesen kidolgozott, több kreatív elemet sorakoztat fel. Egy teljesen új dimenzió kitalált földrajzzal, helyszínekkel és az ott élő lényekkel, emellett egy külön kifejlesztett nyelvvel és ábécével, amelynek segítségével a néző le is fordíthatja magának – ha ideje és kedve engedi – azokat a szövegbuborékokat, amelyekben ónyelven szólnak a szereplők. Ez azonban nem kis munka, és nagy valószínűséggel kevesen szánnának több időt rá. Ennek a szerző tudatában lehetett, mivel úgy alakította a párbeszédeket, hogy anélkül is teljesen érthetőek a történések, hogy megpróbálkoznánk a kitalált ábécé bogarászgatásával, ez pedig mindenképpen előnyként fogható fel olvasói szemszögből.

Valahol a kettő között

A vihar titka a manapság sokak által kedvelt fantasy műfajába mélyebb gondolatokat vegyít, mindezt humorosan az olvasó elé tárva. Összességében talán túl sok témát próbál feldolgozni, miközben nincs meg az ehhez szükséges terjedelembeli lehetőség. Habár nagyon részletgazdag, és érzékelhető a felépítésébe fektetett munka, a szerző által kitalált világba csupán felületesen kóstolhatunk bele, hiszen a másik oldalon ott vannak azok a mi hétköznapi, emberi életünkben felmerülő kérdéskörök, amelyek a fülszöveg szerint „gondolatgyűjteménnyé” igyekeznek tenni a képregényt. Egyszerre próbál ebből a kettőből építkezni, de az arányokat tekintve, mintha nem sikerülne egyensúlyt találni, így pedig se a kitalált világ, se a mély gondolatok nem juthatnak érvényre megfelelő módon. Talán, ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektetett volna magára az általa felépített világra, és azt igyekezett volna jobban kibontani, a cselekménybe is sűrűbben beleszőni ennek a másik dimenziónak a történelmét, valamint kevesebb mellékszál került volna bele, és nagyobb teret kapott volna a kommunikáció kérdésköre, akkor végeredményben koherensebb és teljesebb történet kerekedhetett volna ki.

A főtörténet önmagában nem feltétlenül elég megkapó, azzal válik csupán különlegessé a képregény, hogy interaktív – ezt viszont a szerző nem tudja megfelelően alkalmazni.

A mellékszálak felületesek, de mivel elég sok van belőlük, ez talán nem is meglepő. A humor mint eszköz pedig, habár igyekszik erősnek mutatkozni, inkább csak próbálkozás a képregény egészét tekintve, mivel elég hamar elveszíti az erejét.

Magyarországon olyan képregényt alkotni, amely sokak figyelmét felkelti, nem egyszerű feladat. Itthoni alkotóktól több olyan mű is napvilágot látott az elmúlt pár évben, amelyek valamilyen módon magyar vonatkozást is megjelenítenek, például a régmúlt nagy magyar íróit szerepeltetik vagy a hajdani betyárvilágot elevenítik fel, esetleg más magyar történelmi eseményt mesélnek el újra izgalmasabb, színesebb módon, mint ahogyan a történelemkönyvekben megszokhattuk. Ezek gyakran vegyülnek fantasztikus elemekkel: zombikkal, sárkányokkal, boszorkányokkal. Vannak olyan képregények is, amelyek inkább a hétköznapi világ felé mutatnak, és az érzelmekre, a gondolatokra helyezik a hangsúlyt, s közben itthoni térben játszódnak. A vihar titka ebből a szempontból is valahol a kettő között helyezkedik el, a fantasztikum és a hétköznapi között. Magyar vonatkozás nemigen található benne, talán az ónyelv ihletése a rovásírás lehetett. Összességében elmondható róla, hogy valami egészen eredeti megalkotása volt a cél, eredeti karakterekkel, eredeti történettel, valami olyan, ami új, vagy legalábbis keveset látott volt itthon eddig. A vihar titka láthatólag igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy valamivel (valószínűleg elsősorban az interaktivitással) megfogja az olvasókat. Összességében úgy gondolom, hogy fontos lenne tovább próbálkozni, több és/vagy másfajta módon kísérletezni annak érdekében, hogy a képregénykultúra Magyarországon is elterjedtebbé válhasson.