„Minden reagáljon a szövegre” – Interjú Pátkai Rozinával

Ha végignézünk eddigi zenei karriereden, nem lehet azt mondani, hogy kitaposott ösvényen haladtál. A bossa novával indultál – és viszonylag gyorsan be is futottál –, viszont mindig ott van körülötted a jazz, az elektronikus zene, egyre gyűlnek a különleges hangszerelésű versmegzenésítéseid, ráadásul mindez erős vizuális tevékenységgel fűszerezve.

Ha valami nagyon érdekel, utánamegyek: keresem az adott téma, forma, ötlet lehetőségeit. Számomra mindegy, hogy milyen művészeti ágról van szó – lehet az képzőművészet, intermédia vagy zene. Kívülről úgy tűnhet, hogy csak sikertörténetek vannak az alkotófolyamatban, de természetesen számtalan kudarcélmény is ért az idők során, ez ennek az életformának a természetes velejárója. Első kedves emlékem erről a szabad folyamatról a Paraíso na Terra című lemez: éjszakákon át vagdostam a betűket a booklethez, készítettem fotómontázst – először éreztem, hogy a zenéhez elemi módon tartozhat egy tárgy, egy kép, egy másik műalkotás, ami a zenének közvetlen társa. Rájöttem, hogy általánosságban az érdekel, hogy milyen képek kapcsolódnak a zenéhez. Azt is élvezem, ha alkotótársakkal dolgozhatok, amikor mások lepnek meg képi megoldásokkal.

Legújabb munkádon, a Tilos csillagon (Pilinszky János versei) lemezen ez az összművészeti jelleg már teljesen egyértelmű. A mi generációnk versmegzenésítéseken nőtt fel: Sebő, Kaláka, csak hogy az alapokat említsem. Aztán kamaszkorunkban meg később alter koncertekre és technopartikra jártunk. Mintha te valahogy az utóbbi felé közelítenél egy ideje, és másképp viszonyulnál a – maga idejében egyébként újszerűnek számító, de ma már – hagyományosabb, folkosabb versmegzenésítésekhez.

Nem akartam követni a versmegzenésítés hagyományait, amelyeken egyébként én is felnőttem, és amelyek mélyen hatottak rám a zenei nevelésemben. Ez nem volt tudatos döntés, egyszerűen éreztem, hogy a népzenei vagy klasszikus zenei ihletettségű hangzás nekem nem állna jól. Hat éve kezdtem el a Minkát, ami az első olyan zenei produktum volt, ahol produceri szerepben is kipróbálhattam magam. Az elektronikus zenei vázlataimhoz nem tudtam megfelelő szövegeket szerezni, nagy vonalakban témákat írtam fel magamnak hozzájuk. A lányom épp érettségizett, emiatt sokat nézegettem a szöveggyűjteményét, szembejött velem egy Áprily-vers, A menekülő, amely épp egy „szaladós” zenéhez kapcsolódhatott.

A versmegzenésítésnél az az elsődleges szempont, hogy minden reagáljon a szövegre.

Egy jó versmegzenésítés hozzá is adhat az értelmezéshez, és el is tekerheti a szöveget – ez lehet akár szándékos, akár véletlen, akár erényére, de akár hátrányára is válhat a költeményeknek.

Nagyon jó érzés, amikor egy klubkoncerten megszólalnak a Bernáthy Zsigával közös megzenésítéseink: katartikus élmény, ahogy Babitsra megy a tánc és a pörgés.

Nem úgy tűnik, mintha népművelő szándékkal csinálnád mindezt, de az értékmentés mégsem hagyható figyelmen kívül, ahogyan az sem, hogy látszik, elemedben vagy ebben a zenei térben. Mit jelent neked az elektronikus zene?

Az első szó, ami eszembe jut, az erő. Erőt ad. Olyan zenei környezet, amely nagyon sokszínű, széles spektrumú és határtalan lehetőségeket rejt. A versek, amelyeket előadok, a magyar irodalom legfantasztikusabb költeményei – talán joggal érzem úgy, hogy magas nívót képviselnek a lemezek, amiket az alkotótársaimmal létrehozunk. Méltó módon szeretnénk hozzányúlni ezekhez a versekhez, és szeretnénk őket egy olyan megvilágításba helyezni, amelynek segítségével további rétegeik fedhetők fel úgy, hogy közben akár táncolni is lehet a dalokra, ha úgy érzi az ember.

Adja magát a kérdés: miért éppen Pilinszky? És hogyan viszonyul ez az egyszerre drámai és mégis meditatív költészet az általatok választott sokféleséghez?

Pilinszky melankóliája, ez az egyszerű, mégis felemelő szövegvilág fiatal korom óta közel áll hozzám. Fontos volt számomra Szabó Ádám író, gimnáziumi osztályfőnököm, irodalomtanárom és Víg Mihály dalszerző – akitől gitározni is tanultam – hozzáállása a költeményekhez, illetve a költészethez általánosságban. A velük eltöltött idő sokat segített az évek során abban, hogy meglássam a versekben, szövegekben a mélyebb összefüggéseket, illetve képes legyek őket organikusan befogadni.

Említetted, hogy központi szerepben van nálad a csapatmunka. Hogyan jött létre a produkció? Hogyan készült a Tilos csillagon, amin olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Döbrösi Laura vagy Horváth Kristóf „Színész Bob”?

Juhász Anna felkérésére összeállítottunk egy irodalmi estet, amelyben Anna mellett Döbrösi Laura és Horváth Kristóf is nagyon kreatívan, alkotótársként volt jelen a rendezésben. Mi Dóczi Bencével és Ávéd Jánossal épp akkor dolgoztunk már a Pilinszky-lemezen, és a dalok nagy része könnyedén helyet talált a műsorban. Így jött az ötlet, hogy Laura és Kristóf szövegei a lemezen is helyet kapjanak. Az est alapvetően csak Pilinszky-szövegekből állt: mindenki kiválasztotta a számára legkedvesebb Pilinszky-verseket, Anna pedig prózai részeket olvasott fel narrátorként. Együtt találtuk ki az est felépítését, adott tematika szerint. Nagyon szerettem, ahogy a zenei részek mellett a felolvasások sem voltak éppen hagyományosnak mondhatóak. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy férjem, Fenyvesi Márton sound designerként csatlakozott a produkcióhoz, és az előadás tele lett izgalmas vokális effektekkel, külön hangzásélményként jelentek meg a felolvasások is. Engem az effektek, torzítások különösen érdekelnek mind hangzásban, mind képileg – a Halak a hálóban videoklipünkben például a jelnyelvet beszélő kéz változtatásai is reagálnak a zenére. A hangzásban az effektek sokszor olyan asszociációkat idéznek, amelyek az egyik versből a másikba való utazást segítik. Lehet ez akár egy hosszúra nyújtott visszhang vagy ugyanazon szöveg teljesen idegen hangzásban való megjelenítése.

Vannak versek, amik összetapadtak a lemezen. Mi az oka ennek?

A Tanuk nélkül és A tengerpartra nagyon hasonló ritmikailag, így szinte természetes volt, hogy együtt jelenjenek meg. A Tanuk nélkül a tengerpartra az a dal, amit kivételesen szinte teljesen én producereltem a lemezre, pont úgy, ahogyan az első Minka-darabok születtek évekkel ezelőtt. Mivel van egy közös stúdiónk és lemezkiadónk, a Sinistra, az instrumentális és énekfelvételeknél is mindig a férjem van a segítségemre. Ebben a dalban az ő ötlete volt a „tömeg” felvétele, mintha egy hatalmas koncerthelyszínen az egész közönség kiabálná velem a refréneket. Különösen élveztük ezt a felvételi sessiont, rengeteg különböző karaktert kellett megformálnom ebben a tömegben, ami nagy kihívást jelentett.

Az az út, amit jársz, rendkívül izgalmasnak tűnik. Ebben az eklektikusságban hová helyezed most a bossa novát? Mi fogott meg a műfajban, és mi az oka annak, hogy egy ideje távolodsz tőle?

Úgy érzem, az elektronikus zene sokkal több vizuális elemet fogad be, mint a bossa nova, amely önmagában teljes és egész: egy zártabb műfaj, ezért mostanában sokkal inkább efelé fordultam, de mindkettő – az elektronikus és a brazil zene is – régi, nagy szerelem. Számtalanszor felidéztem már első találkozásom a bossa novával: tizennégy évesen a londoni Portobello Roadon vettem három bossa nova-kazettát egy fontért, aztán a következő héten megint, és rájöttem, hogy én imádom ezt a zenét. A bossa nova nagyon jó időszak volt, sok sikerrel, fellépéssel, azonban mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég felkészült, miközben fantasztikus zenészek csatlakoztak hozzám. Nagyon zavart, hogy ha igazán ezzel szeretnék foglalkozni, nem itt van a helyem, hanem Brazíliában. Nem volt lehetőségünk persze elmenni ilyen messzire, így Spanyolországba utaztam a két lányommal, Andalúziában töltöttünk egy évet. Hobbiként minden pénteken délután két órára mentem a községházba, ahol egy házaspár flamencozenét tanított a helyieknek – nyugdíjasok, kamaszok, elemisták, fiatal felnőttek voltak az osztálytársaim, akik úgy énekeltek flamencót, hogy soha ahhoz foghatót élőben még nem hallottam. Ott határoztam el, hogy olyan dologgal szeretnék foglalkozni, ami sokkal inkább én vagyok. Elkezdtem nagyon óvatosan saját dalokat írni – sokat segített egy online songwriting kurzus is. Az új irányhoz mindemellett nagyban hozzájárult, hogy számos szép dal született a zenésztársaim tollából is, és nagyon jó szöveget írt Bán Zsófia, Szabó Ádám, Nathaniel Barratt és Winston Rory is nekem, így kezdett kialakulni egy sajátos hangzás- és szövegvilág. Már a második lemezemnél, az említett Paraíso na Terránál távolodtam egy kicsit a bossa novától, egyre inkább ez a kialakulóban lévő sajátos világ érdekelt.

Nagyon-nagyon fontos lett számomra a szöveg, amit énekelek, így kerültek előtérbe a versek, amelyeket, úgy éreztem, könnyedén megzenésítek, és nagyon élveztem az ezekkel való foglalatoskodást is. Régi álmom vált valóra a Taladim lemezen, ahol a költemények eredeti nyelven szólalnak meg, az adott nyelvre jellemző zeneiséget is hordozva ezáltal.

Innen már csak egy kis lépés volt a magyar költészet – bár a zenei környezet, amelybe ezeket a magyar verseket helyeztük, a Taladimtól teljesen eltér és a megközelítés is teljesen más.

Az intermédia szak művészetelméleti képzése erősen befolyásolta minden addigi elképzelésemet arról, hogyan és miként érdemes alkotni egyáltalán.

Nagyon szeretek oda járni, a mestereim és az egész közösség alapvetően nagy hatással volt rám és mindarra, amit létrehozok, legyen az zene, fotó, videó, képzőművészeti alkotás vagy éppen valamilyen intermediális mű.

Mik az eddigi legizgalmasabb projektjeid az intermédia kapcsán?

Az első év első hónapjában egy kiállításra készültünk az OFF-Biennáléra, Munka vs Iskola címmel, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megzenésítettem a Hallgatói szerződést. Ez volt az első ilyen jellegű munkám, és nagy örömömre pár intermédiás társam is csatlakozott a performanszhoz, szükség volt itt a kórusra is. Az előadásban összevissza hegedültem egy kevésbé karbantartott kölcsönhangszeren, a végén el is szakadtak húrjai – nagyon vicces és teljesen más volt, mint amit addig zeneileg csináltam.

A tanulmányaim során egyébként sok olyan dolog készül, amivel néha saját magamat is meglepem. Nem gondoltam volna például, hogy egyszer majd az experimentális, érzékenyítő társasjátékok fognak a látóterem középpontjába kerülni. Jelenleg az IMXXX Intermédia Retrospektív kiállításán, a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében is szerepel két ilyen játékom. Az egyik egy női mellekből készült memóriajáték, a Mammary, ami tulajdonképpen a piaci társadalom tökéletes testideáljával szemben megfogalmazott provokatív állásfoglalás.

A másik játék egy sokkal nehezebb témakört érint. A Zikaron emlékezet-társasjáték formájában a holokauszt társadalmi felelősségének kérdéseit veti fel. A játék hátterét a saját családom, a Pátkai-Herczegh család fotóalbuma adja. A játékosok a kártyák hátoldalain szereplő életutakat a szabályokat betartva vagy azokat megszegve rendezik paklikba. Nagymamám, azt hiszem, örülne, ha látná, hogyan él tovább ez a fantasztikus képgyűjtemény, hiszen nagyon szépen elrendezte ezeket a fotókat. A legrégebbi kép az 1880-as évekből való, és dédanyámat ábrázolja. A fotóalbum különlegessége, hogy a vizitkártyák hátoldalán nagymamám kézírásával találhatóak a családtagok élettörténetei. Ezeket használtam fel a játék készítése során, emléket állítva a holokausztban elhunyt családtagoknak. Ahogyan a rokonok történetei után kutattam, nagynénémmel, dr. Pátkai Györgyivel is készült egy hosszabb beszélgetés, amit rögzítettem. Óriási öröm számomra, hogy megőriztem a hangját ezeken a felvételeken, ahogyan az is, hogy a Firgun Alapítvány podcastpályázatán különdíjat nyert az interjúból készült rádiójáték. Azon dolgozom most éppen, hogy legyen egy szép kísérővideó is a hanganyaghoz.

Nehéz nem észrevenni, hogy az állandó keresés és kutatás összekapcsolódik benned a folyamatos önképzéssel, tanulással is. A fellépések, a klipek, a zenék, amiket most csinálsz, nagyon erős vizualitással bírnak, közben akadnak képzőművészeti projektjeid is. Úgy tűnik, otthonosan mozogsz ezen a terepen, és örömmel mixeled a különféle médiumokat, miközben olyan felfedezésekre jutsz, mint Erdély Miklós versei vagy Czóbel Minka figurája, akinek keresztnevét a Minka album is hordozza. Mit jelent számodra az Erdély-életmű, és mit Czóbel Minka élete?

Erdély Miklós sokoldalú munkássága példaértékű számomra, ahogyan Czóbel Minka óriási tudása is. Erdély verseivel az intermédia szakon találkoztam, ahol két osztálytársammal, Melykó Richárd költővel és Bácsi Barnabás gitárossal közösen fogtunk hozzá, hogy a szövegeket feldolgozzuk. Nagyon élveztük, hogy ezeknek a műveknek egy külön olvasási metódusa van: egy olyan asszociációlánc, amelyhez zenével kapcsolódni is csak ugyanilyen szabadon lehet. Megtiszteltetés, hogy még Erdély György is hallható a lemezen, akivel az Áhítat című verset vettem fel.

Czóbel Minka pedig egy másik történet, írásait még a magyar szakos egyetemi éveim alatt ismertem meg, aminek már majdnem húsz éve. Hihetetlen, hogy mekkora tudásra tett szert nőként a századfordulón. Elsőként írt szabadverseket a szimbolizmus előfutáraként itthon, lefordította Az ember tragédiáját németre, és rengeteg nyelven beszélt. Majdnem száz évet élt, de az utolsó negyven évét már nem az írásnak szentelte. Mert váltani, nagyon szabad gondolkodású nő lehetett, ami akkoriban biztosan kevésbé kellemes következményekkel is járt. Azt hiszem, Erdélynél és Czóbelnél is van egy bátor, újító szellem, ami mindennek a mozgatórugója. Ez érdekel most engem is igazán: merni váltani, merni újat és értékeset létrehozni, szabadon.