Nem sír – Kritika Ferencz Mónika Búvárkodás haladóknak című verseskötetéről

Az első kötetben az égtájak (észak, délkelet stb.) szerint ciklusokba szerkesztett versanyag egyedi, friss hangon szólalt meg, azzal együtt, hogy érzékelhető volt rajta: egy széttartó szövegkorpuszt kellett valamiféle vezérfonal szerint, az „északiság” motívumának kvázi középpontba emelésével egységbe rendezni. A szerkesztőként ezúttal Sirokai Mátyást jegyző, a korábbinál is mintegy húsz oldallal karcsúbb, a ciklusba rendezést nélkülöző új kötet néhány elmozdulás következtében egy egységesebb karakterű és összetartóbb versanyagot eredményez. Lássuk először, milyen mozgásokról van szó.

Jól észrevehető a természeti-állati jelenlét iránt megmaradó érdeklődés (erős például a famotívum), ám mindez egy kidolgozottabb formát és markánsabb – valamivel politikusabb, féltőbb, kritikusabb – arcélt kap („Az évszakok, mint jéghegyek, / elolvadnak összeszorított kezünkben.” [40.]; „az igazi eretnekség ott kezdődik, / ha utat engedünk a félelemnek, / ami felforralja a tengert” [21.]). Még markánsabb lesz a már az első könyvben is meglévő te-beszéd (megszólító retorika). Megmarad az önreflexív, a tudat mélyére ásó, az én tapasztalatait metaforikus képi nyelven előállító irány, ugyanakkor a teljesen privát én-líra felől mintha a kortársi közösségek általánosabb(ként értett) tapasztalatainak megjelenítése felé lépne el. Ezzel együtt fölerősödik – a már említett ökokritikai jellegen túl is – a társadalom- és kultúrkritikai jelleg („Állunk, a tenyészet és a kultúra / misszionáriusaként / az omladozó vakolatok és kipusztuló állatok között, / rendíthetetlen igazságérzettel, / sokat hangoztatott tenni akarással, / nappal a képernyőre, este pedig az égboltra / hunyorogva, mígnem elfelejtjük végleg, / hogy a költészet látóidegeinek medúzalámpásai / egykor emlékeztettek minket / az égitestek végtelenbe terpeszkedő formáira.” [19.]).

Lényeges azonban, hogy ez nem valamiféle szólamként, tematikaként jelenik meg, hanem tulajdonképpen az egész Ferencz-versvilág szerves, nem tolakvó, magától értetődő részeként – a látványos válságnarratívák kerülésével.

Talán nem túlzottan nagy belemagyarázás a Bejárod az összes emeletet című vers egyik részletét az előző kötetre vonatkozó utalásként értelmezni: „Tudom, merre van észak és merre van dél / – tudom, erről mindent megírtak már. / Ahogy mások másokat, úgy ismétlem magam.” Önreflexióként olvasva ez egyszerre utal arra, hogy az új könyv több szempontból túllép az előző horizontján, ugyanakkor meg is őrzi annak bizonyos jellemvonásait (ebben a versben tulajdonképpen az égtájmotívum van ismételve-őrizve úgy, hogy közben ezt el is engedi már). Az utolsó versben (a hófödte hullámok alatt) ugyanakkor újra felbukkan egy égtáj: „A szavak elsorvadnak a fogak rétegvizében, / ahogy délen sorvadnak el a fák és a szerelmek.” (49.) És ebben a mondatban három olyan jellemző bukkan fel egymás mellett, amelyek a könyv vezérmotívumai lesznek: a szó (hatalma és elégtelensége), a természet pusztulása és a másikhoz fűződő viszony. (Utóbbihoz kapcsolódik a kötet talán legszebb, a kötődés nehézségeivel kemény és jó kérdések segítségével szembenéző verse: és rólad.)

Az elmozdulások következtében egy egységesebb karakterű és összetartóbb versanyaggal van dolgunk ezúttal,

még úgy is, hogy van a kötetben három-négy afféle konceptszerű vers, amelyek eltérnek a könyv alapvető poétikájától és megszólalásmódjától, ugyanakkor nagyon is jól illeszkednek annak szellemiségébe. Ilyen például a lényeges szavakat keresve című, rövid mű: „A keresett kifejezés (vándorgalamb hangfelvétel) egyetlen dokumentumban sem található meg. // További javaslatok: // Győződjön meg róla, hogy valamennyi szót helyesen írta. / Próbálkozzon más kulcsszavakkal. / Próbálkozzon általánosabb kulcsszavakkal.” Ennek a találtvershagyományt is (stilizáltan) idéző szövegnek a keretezése egy számítógépes kulcsszókeresés eredményét megjelenítő gépi üzenet. Két dolog kezdi el erőteljesen többszörözni a jelentésrétegeket. Az egyik a keresett kifejezés: „vándorgalamb hangfelvétel”, amely a konkrét vonatkozásokon túl allegorikus jellegű lesz. Egy olyan madárfajról van szó, amely a 19. században még többmilliós vagy akár milliárdos csapatokban vonult, mígnem évtizedek alatt a századfordulóra teljesen kiirtotta az ember (a kihalás oka részben az egyedek és a tojások, részben az élőhely szisztematikus elpusztítása). Az állat hangjának hozzáférhetetlensége azért hatványozottan jelentőségteljes, mert kitömött példányok léteznek múzeumokban, látjuk, hogyan nézett ki a madár – a hang azonban kitömhetetlen, így végleg elvész. Beszámolók maradtak fenn csak arról, hogy milyen lenyűgöző hangorkán lehetett egy milliós galambcsapat vonulása. A keresett kifejezés ekként szimbolikusan jelöli a fajok kipusztulását, a vele járó veszteséget, illetve az ember felelősségét ebben a folyamatban. A visszafordíthatatlan veszteség az, ami megmutatkozik dokumentumainkban azáltal, hogy nincs nyoma bennük. A gépi hibaüzenetek vaslogikája abba az irányba halad, hogy ezt a tartalmat ne keressük már, keressünk helyette olyat, ami még lehetséges módon van. Vándorgalamb már nincs, de madár úgy általában még van. A logika célirányos és pragmatikus: magán a kifejezésen, a tárgyon kell változtatni. Szándékosa ez a megfogalmazás, ugyanis a másik jelentésszóró elem a cím: „a lényeges szavakat keresve”. Ez egyrészt szembemegy a most említett helyettesíthetőségi logikával, azaz az adott keresett szavak fontosságát, jelentőségét hangsúlyozza: azt, ami már nem lesz pótolható. Ugyanakkor arról is szó van, hogy eleve a szavak, a diskurzus jelentősége nagy, és szorosan összefonódik a tárggyal. Nem lehet csak úgy másról beszélni, más szavakat használni, új keresést futtatni, ha valami nem sikerült. Ha ebben az allegorikus térben a dokumentumok valamiképp a világ jelölői, akkor az is fontos belátás, hogy ez a világ szövegszerű, és akkor tűnik el belőle végleg valami, ha már a diskurzusnak sem lehet része. (És ekként a vándorgalamb ökokritikai esete általánosabb kritikává válik, ám ez már továbbgondolása lenne a verslogikának, eltávolodva a vers elsődleges jelentésterétől.)

A szó mint olyan lényegiségét emeli tovább a képzeletbeli szavakról álmodik című, szellemes szótárvers is: a mű fiktív szavakat és azok jelentéseit tartalmazza, tükrözve azt a filozófiát, amely szerint a nyelv a valóság új jelenségeit képes létrehozni. Míg az egyik vers az elveszett jelenségek nyelvi megragadásának fontosságára (tulajdonképpen a veszteség tudatosítására, egyben a tudás megőrzésére) hívhatja fel a figyelmet, addig a másik arra, hogy a nyelv hogyan gyarapítja a világot. Az ilyen versek tudatosíthatják erőteljesen az emberben, hogy úgynevezett progresszió és úgynevezett konzervativizmus éppenséggel nem egymást kizáró tartalmak.

Hasonló vers a kirekesztettek szonettje, amely egy névsorolvasás: női nevek egymásutánja, címen kívül bármiféle egyéb narrativizáló vagy kommentáló gesztus nélkül, shakespeare-i szonettformába szedve (szépen tartva a rímelést és szótagszámot). Persze, a cím épp eléggé erős narratívaképző elem itt, és tulajdonképpen ez adja a konceptjellegét a műnek: a nevek a kirekesztettség jelölői lesznek. És valójában erőteljes kommentár az említett strófaforma is, amely egy markáns hagyományt gördít magával. Érdekes választás, hogy a patriarchálisnak-tárgyiasítónak is nevezhető petrarkista szerelemábrázolást és tradíciót egyértelműen jelző Petrarca-szonett helyett a már ehhez a tradícióhoz némiképp felforgatóan (és helyenként kritikusan) viszonyuló (de az udvari szerelem struktúráját azért át is örökítő) shakespeare-i változatba kerülnek bele a női nevek. Ez jelzi, hogy bár a koncept alapvetően ideologikus karakterű, reflektáltan, illetve arra is ösztönöz, hogy vizsgáljuk csak meg a felbukkanó nevek valóságvonatkozásait, legyünk kíváncsiak arra, hogy vajon miként és hogyan másként lépnek kapcsolatba, párbeszédbe a nevek által jelölt személyek – Emily Dickinson, Pásztory Ditta, Ferenczy Noémi, Polcz Alaine, Ingeborg Bachmann és mások – egy másik tradícióval: a női kirekesztettséggel.

Ferencz Mónika poétikájáról elmondhatjuk, hogy nem alkalmazza a modális iróniát, tulajdonképpen nem ironizál, nem stilárisan bizonytalanítja el a jelentéseket – ironikus ugyanakkor strukturális értelemben,

azaz úgy folyik a vers, hogy a következő sorok általában kimozdítják a korábbiak valamiképpen megképződni látszó értelmét. „Most a pusztaságnak csak a szemgödre látszik. / A vájatban fehér tollaslabdák, zöld kerítés mögött. / Nemsokára vendégek érkeznek, / gerincük egy vékony, szaggatott vonal.” (48.) Mondatszintű mellérendelő poétika ez, vagyis a szöveg összetettségét az az elv szavatolja, hogy egymás mellé rendel önmagukban is fogós, gondolkodásra késztető, az értelmezés műveleteinek erősen kitett metaforikus szóalakzatokat, jellemzően mondatban megfogalmazott rejtjeles állításokat. Két komoly metaforikus kifejezés egymás mellett azonban nem feltétlen erősíti sem az ideologikus szerkezetek stabilitását, sem a gyors megfeleltethetőséget – és ez alapvetően nem tesz rosszat a műveknek. Más kérdés, hogy akár rá is lehetne unni, amikor látványosan önismétlővé válik ez a poétika. A kötet erénye, hogy egyrészt kellően szűk merítés ahhoz, hogy mennyiségileg ne lehessen unalmas (én egyébként nem igazán találtam lefelé kilógó színvonalú írást benne), másfelől mégiscsak megtöri itt-ott a ritmust egy-egy olyan, eltérő poétikájú vers, mint amelyekről már részletesebben szó volt. Legáttetszőbben az említett retorikai eljárás Az új nő című versben mutatkozik meg, amely persze már címében is jelzi, hogy itt valamiképpen a feminista hagyománnyal (is) párbeszédbe lépünk: a felépítés szerint „az új nő”-ről sorjáznak az egymásnak ellent nem szükségképpen mondó, ám egymást nem is feltétlenül kiegészítő, nem egy irányba tartó állítások – amelyek ugyanakkor mégsem esetlegesen, kötések nélkül követik egymást. „Az új nő nem sír. Betonnal vannak kiöntve a könnycsatornái. / Nem hord melltartót, nem menstruál és nem eszik húst. / Önmagán végzi el a nőiesség abortuszát.” Ahogy látható, a markáns kijelentések kellően poétikusak ahhoz, hogy ne jelenségek leírásai legyenek, hanem nyelvileg alkotnak meg jelenségeket. 

Tulajdonképpen úgy működik ez a poétika, mint amit a maga radikalitásában a szótárvers megmutatott: nem a semmiből teremt világokat, hanem körmönfont, nyitott nyelvi alakzatokkal formálja a világokat.

Az új nő felütése egyébként meglehetősen jellegzetes Ferencz-vers-nyitány: „Az új nő elhanyagolt sziklakertben született.” Hogyan, kérem? Ez a hatás az, ami visszatérő: nem értjük azonnal (olykor később sem teljesen), hová és mibe keveredtünk. A Bejárod az összes emeletet című vers például ekképp kezdődik: „Csak azokban az utcákban bízom, / ahol járnak a trolik.” Miért is? Nagyon nem nyilvánvaló, és bár később itt valamennyire talán tisztul a kép, épp ez a belevetettség-hatás lesz fontos. Ne érezzük túl otthonosan magunkat azonnal a versben, ugyanakkor ne is legyen annyira idegen, hogy végleg elidegenítsen magától. A Ferencz-versek hatóereje azon múlik, hogy megvalósul-e az, hogy inkább érdekeljen minket a kirajzolódó mintázat, semmint fárasszon annak végigkövetése – illetve hogy keltse föl maga iránt azt a bizalmat, hogy igenis van számunkra is hozzáférhető mintázat. Ez a kritérium nagyrészt megvalósul.