• Lélegzet-visszafojtva

    Bán Zsófia: Lehet lélegezni

    2018.09.18 — Szerző: Gyarmathy Hedvig

    A Lehet lélegezni történetei a hétköznapi ember kötelezettségeiről és lehetőségeiről mesélnek. Mint egy átlagos hétfő reggelben, itt sincsenek csattanók, hirtelen tragédiák vagy létösszegző tanulságok. Csak a körülöttünk ágaskodó valóság van: hol nyugodt, hol kapkodó, de megszokott, mint a ki- és belégzés.

  • Lélegzet-visszafojtva

    A fürdőszoba nedves kövén árválkodó szappan látványa az emberek többségében az elcsúszás veszélyének kellemetlenül bizsergető érzését kelti. De vannak olyanok, akiknek e domború hátú glicerintömb egyenesen a lét mozgatórugóját jelenti. Szürreális, sőt, mi több, nevetséges úgy gondolni a világoskék alapon fehér pöttyös csomagolású babaszappanra, mint az olyannyira keresett boldogság megtapasztalásának eszközére. Minden bizonnyal az emberek úgy tekintenének ránk e kijelentés hallatán, mint egy másik galaxisból érkezett idegenre: idegen egy országban, idegen emberek a térben, idegenség lélekben és a létben. Ezt a nehezen megfogalmazható, mégis minden élethelyzetben megbúvó idegenségérzetet fogalmazza meg Bán Zsófia az idei, a 89. Ünnepi Könyvhétre a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Lehet lélegezni című kötetében.

    De vajon ki az idegen? A Vásárhely melletti kis faluban vegetáló, fogyatékkal élő Robika, aki számára az idő, az a vastag szövésű, áthatolhatatlan szövet csak a napi szappanadagban mérhető (Lehet lélegezni)? A nyolcvanéves Anci néni, aki a láger óta senkitől sem fogad el ételt, s még a szomszéd gyerek születésnapi tortáját is látványosan visszautasítja (Torta)? Vagy a lebénult Verus, aki már csak a múlt emlékeiben képes élni (Mint a fák)? Esetleg a szerb határ felől menekülő Adeh és Szelim, akiket a határőrök fémkonténerekben szállásolnak el, vagy József, akinek kiszúrják az összes kocsikerekét, mert az utolsó menekülttranszportból a kisgyerekeket ideiglenesen elszállásolná (A nap aktív vidéke)?

    Bán Zsófia azt állítja, lehet lélegezni. De valóban lehet? A kötet tizenkilenc elbeszélése minduntalan olyan szövegkontextusba vezeti a gyanútlan olvasót, amely – mint akadozó lélegzetvétel – az emberi lét tragikumában, a szubsztancia béklyókkal küzdő állapotában dagonyázik. Az általa megalkotott terekben senki sem lehet otthon. Novelláinak alakjai hol saját testükben, hol emlékeikben, nyelvükben, olykor saját terükben estek fogságba. Noha benne élnek a világban, mégsem illenek bele. Idegenek köztünk.

    Lélegzet-visszafojtva

    Bár elbeszéléseinek terei széttartóak – legyen szó akár az énkeresés szinte filozofikus mélységében mozgó Bőrlégzés nyelvi akadályairól; az azok leküzdési stratégiáiról szóló Voyager-aranylemezről; a boldogság látszatának csalárdságáról (Dögluk) vagy a dokumentarista, történelmet feltáró-elemző jelleggel megkomponált Szinte jó című elbeszélésről –, a sorok mögött visszatükröződik a jelenetbe fagyott statikusság. Mint egy fényképen megdermesztett pillanat, a közeli s távoli történetek minduntalan a korszakok és a korszakokban élő emberek konzisztens stádiumai.

    Ám a permanens állandóság érzését megtöri a szövegvilágában megjelenő nyelvi sziporka, amely az elbeszélésekbe az elevenség illúzióját csempészi. A Bán által teremtett figurák megszólalásai mögött ott húzódik a tudatos nyelvformálási szándék, hol szikár mondatok, hol élőbeszédszerű dialógusok, hol pedig érzéki gondolatfolyamok materializálódásában. Bár az elbeszélések nyelvi világa különböző, egy azonban közös: a szövegekben minduntalan felbukkanó szarkasztikus szerzői kiszólások újra és újra megkérdőjelezik az állítások, az ábrázolt történetek legitimitását. Mintha a sorok között azt kiáltaná ránk: „Figyelj jobban, naiv olvasó, hiszen nem minden az, aminek látni véled.”Műveiben nem ritkák az ajánlások – Esterházy Péternek, Czeizel Balázsnak, a kötetborítón lévő installációt alkotó Eperjesi Ágnesnek. Sőt, találkozhatunk olyan elbeszéléssel is, amely egy explicitté tett Esterházy-intertextust használva, Weöres Sándor Téma és variációk című művéhez hasonlatos ujjgyakorlatként játszik a szavak variabilitása által létrehozható szövegapparátusok jelentésével vagy azok hiányával (Oroszlánt fürdető férfi).

    Bán Zsófia kötetében több írás is méltó lenne a közelebbi vizsgálódásra, mégis – a címadó Lehet lélegezni helyett – terjedelmileg, tartalmilag és a szövegalkotás módja által leginkább kiemelkedik a kötetzáró, Hotel de l’Univers című novella. Ennek szó szerinti ékessége, hogy a nyelvi szövegvilágot fotókkal elegyíti – ezenkívül csak a Szinte jó című műben ábrázolta az elbeszélés tárgyát egy korhű fénykép –, amelyek fókuszában Arthur Rimbaud áll. A novella kívülállóságát az a fajta szövegkonstruáló elv adja, amely szerint a Hotel de l’Univers teljes narratológiájának középpontjában egy, a dr. Cziegler Veronika által felfedezett fénykép áll. Ezáltal pedig a kép nem csupán illusztrációként jelenik meg a szövegvilágban, hanem ténylegesen azzá a témává válik, ami köré a szövegtest épül. A Hotel de l’Univers teraszán készült fotográfia egyszerre funkcionál illusztrációként és ad vizuális mankót, hogy az olvasó bele ne vesszen abba a tényfeltáró kutatásba, amiről a történet szól. A vizuális narratíva eme sokszínű megnyilvánulásán túl a novella önmagában hordozza a kutatás fókuszában álló Arthur Rimbaud életének – feltételezett – eseményszilánkjait és az elbeszélő, dr. Cziegler Veronika létének tragikumát: az irodalomtudós, miközben Rimbaud életútját kutatja, elveszíti a saját fiát.

    A Lehet lélegezni lélegzetvételnyi történetei a hétköznapi ember kötelezettségeiről és lehetőségeiről mesélnek, és mint egy átlagos, szürke hétfő reggelben, itt sincsenek rekeszizmokat rángató csattanók, hirtelen bekövetkező végzetes tragédiák vagy létösszegző tanulságok. Csak a körülöttünk ágaskodó valóság van, amely hol nyugodt, hol kapkodó, de olyannyira megszokott, mint a ki- és belégzés. Mindezek ellenére a sorok fölött folyton ott lebeg a tragédiák lehetősége, a le nem írt mondatok okozta hiány, mint a boldogtalanság megfogalmazatlansága miatt visszatartott lélegzet. Végig kell olvasni a kötetet, hogy a csukott, türkizkék borítóra pillantva megértsük, hogy most. Most már lehet lélegezni.

    Bán Zsófia: Lehet lélegezni, Magvető, 2018.

    Leadfotó: Susanne Schleyer (Ullstein Bild)


  • További cikkek