Mindannyian unokák vagyunk – Kritika Az unoka című filmről

Hogyan helyezzük el az időseket a társadalmunkban, és milyen szerepet szánunk nekik személyes életterünkben? Mi a felelősségünk unokaként, hogyan könnyíthetünk terheiken? Tudunk-e róluk a hagyományos diskurzustól elszakadva gondolkodni és beszélni?

Az unoka remek kiindulópont ahhoz, hogy felülbíráljuk az idősebb generációról alkotott képünket és hozzájuk fűződő viszonyunkat, hiszen a film nyugdíjaskorú hőseiről egyszerűen lemorzsolódnak a sztereotípiák. Aki zárkózott, a passzív önsajnálatba menekülő öregekre számít, az kapkodhatja a fejét, mert a történet szereplői ennek gyökeres ellentétei: élettel teli, tettre kész és forrófejű karakterek, akiket hasonló motivációk és vágyak fűtenek, ráadásul ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a fiatalabbak. Sőt, néha – túlkapásoktól sem mentes – csínytevésekre, mókázásra is kaphatók.

Erős kapocsként köti össze őket, hogy mindannyian csalás áldozatai, akik jóhiszeműen engedtek az érzelmi zsarolásnak, és a racionális gondolkodás síkjáról letérve estek emocionális csapdába.

A filmben hitelesen rajzolódik ki az idősek érzelmi kiszolgáltatottsága, sebezhetősége és általános eszköztelensége,

ami az igazságszolgáltatás helyébe lépő, látszatmegoldást kínáló, közös traumafeldolgozó terápián keresztül válik láthatóvá.

Hasonló helyzetbe kerül a főhős, Rudi nagypapája is, amit a mű felütése egy klasszikus unokázós csalásként mutat be. A nagyapát felhívják telefonon azzal, hogy az unokája autóbalesetet szenvedett, amit ő okozott, és a vádeljárást elkerülendő, busás összeggel kellene a sértett családját kiengesztelni. A riadt férfi természetesen minden létező értékét előteremti, hogy megmentse szeretett hozzátartozóját a börtöntől. Az összeget lezárt borítékban átadja a bűnbanda egyik tagjának, és kérésre még a családi ereklyeként nagy becsben tartott karórától is megválik. Amikor később meghallja Rudi hangját a telefonban, akkor döbben csak rá, hogy módszeres csalás áldozata lett. Az unoka bosszúvágytól fűtve elhatározza, hogy felkutatja a bűnbandát, és visszaszerzi a karórát.

Rudit zárkózott, kissé tutyimutyi irodista fiúként ismerjük meg, akinek a karakteréből ez a merész vagányság abszolút nem következik, mégsem hiteltelen a szemléletváltás, ha a főszereplő érzelmi motivációit vizsgáljuk meg. Unoka és nagyapa bensőséges kapcsolatának tükrében értelmet nyer, hogy Rudi felülemelkedik alaptermészetén azért, hogy segítsen bajba jutott hozzátartozóján, ebben pedig a nagyapa iránt érzett szeretet éppúgy fűti, mint az igazságtalanság kapcsán érzett indulat. A karakterépítésből hiányzó fokozatosság miatt viszont jogosan lehet hiányérzetünk. A bizonytalanul tébláboló Rudi hirtelen válik az alvilág bugyrait magabiztosan feltérképező, majd a bűnözőket tőrbe csaló mesterstratégává, ami a lelki mozgatórugókat tekintve is meredek.

A történet érzelmi fókuszpontja egyértelműen a baráti jellegű nagyapa-unoka viszony (ezúton is külön köszönet az alkotóknak, hogy szerelmi mellékszál nem szívja el ez elől a levegőt), ami a bensőséges párbeszédek, a lelki közelség és áldozatvállalás síkján bontakozik ki. A jófiú karakterét felülíró főhősnek egy számára idegen környezetben, veszélyes terepen kell bizonyítania, a nyomok pedig ironikus módon egy nagymama belvárosi otthonába vezetnek. Ez a történetelem a cím vonatkozásában kiterjeszthető úgy is, hogy mindannyian unokák vagyunk, nem kivétel ez alól maga az „unokázós” csaló sem.

Blahó Gergely, akinek ez az első filmes főszerepe, kifinomult érzékenységgel hozza a gyámoltalan, de elszánt, érzelmi szélsőségeket bejáró Rudi karakterét – játékában mindvégig benne van a meglepetésfaktor. A mellékszerepekben feltűnő színészek is sziporkáznak, köztük olyan legendák, mint a nagypapát megformáló Jordán Tamás, az említett nagymama szerepében Pogány Judit, az „idősklub” tagjai között pedig üde színfoltként jelenik meg a jellegzetes szinkronhangjáról ismert Papp János, valamint Hámori Ildikó és Tordai Teri is. A bűnöző páros tagjait alakító Bárdos Judit és Jászberényi Gábor profin, rezzenéstelen arccal oldották meg a feladatot.

Ahogy a karakterek átlépik saját dimenziójukat, úgy a műfaji keretek is többségében fellazulnak, a stílusok keveredése pedig játékossággal fűszerezi a dramaturgiát. Az unoka nem tagozódik szigorúan egyetlen zsánerbe sem, a végeredmény az érzelmi húrokat pengető drámai részektől a krimit idéző nyomozástörténeten át az akciódús thrillerig terjedő sokrétűséget mutat. Hogy ez nézőként érzelmileg, hangulatilag mennyire bejárható szűk két óra alatt, rugalmasság és ízlés kérdése.

Ha valami kifogásolható, az elsősorban nem a műfaji sokszínűség, inkább az a látszólagos esetlegesség, ami egyik műfajból a másikba sodor.

Az akkurátus operatőri munka adaptálódik a jelenetek ritmusához: a drámai részek alaptónusát a hosszan kitartott snittek teremtik meg, miközben a kamera közelről pásztázza az arcokat, a pörgősebb akciójeleneteket viszont élénkebb kameramozgás jellemzi. A bel- és kültéri helyszíneket meghatározó hangulati váltások a világosból a szürkeségbe, a polgári lakásokba szűrődő fények játékán át az irodaházak ridegen csillogó ablakaihoz vezetnek.

Bár a címe nem ezt sejteti, Az unoka egy szórakoztatóan eseménydús alkotás, ami lebilincselő színészi játékkal egészül ki, de emellett sok – főként a befejezést érintő – hibája van. A leszámolásjelenet egy színpadot idéző kultúrház belső terében játszódik, ennek megfelelően a film zárása bővelkedik a szükségtelen dramaturgiai fordulatokban. Deák Kristóf mintha túl sok mindent szeretne a befejezésbe szuszakolni. A csavar után újabb csavar következik, ami a történet fő csapásirányán nem változtat, és inkább hat erőltetetten, mintsem hogy egyedi megvilágításba helyezné ez eddigieket. Az utolsó utáni jelenet pedig újabb pofon az eredetiségnek: sajnos nem több, mint giccsbe hajló marketingfogás. Kár érte, mert Az unoka alapvetően egy sokoldalú, szórakoztató, izgalmasan sodró erejű film.

A film adatlapja a MAFAB-on