Hangot adni – Interjú Kalapos Éva Veronika íróval

Októberben jelent meg a könyved. Érkeznek már visszajelzések? Követed őket?

Egy ismertető jelent meg eddig róla, és jönnek a Molyon is a visszajelzések. Nagyon szélsőségesek: van, aki öt csillagot ad, más pedig felemlegeti, miért nem írtam le egyértelműen Bálint és Mara válásának az okait, előzményeit. Szerintem lehet érezni a szövegből, milyen problémák voltak köztük, de úgy tűnik, vannak olvasók, akik számára nem sikerült ábrázolnom a kommunikációképtelenséget. És van, aki azt írja, hogy neki már januárban ez az év regénye. Azt gondoltam, az előző regényem, az F mint fog szélsőséges reakciókat kiváltani, de ezek a visszajelzések most jóval szélsőségesebbek.

Lehet, hogy azért reagálnak rá ennyien, mert van tapasztalatuk a válásról: sokaknak elváltak a szülei, de ha nem, biztosan van a közelükben elvált ember – míg éjjel-nappaliban dolgozó eladókat vagy csuklyás alakokat, akik az F mint főszereplői, nem mindenki ismer.

Igen,

valószínűleg igaz, hogy a válás témájához jobban tudnak kapcsolódni az olvasók,

és ennek megfelelően jobban meg tudják ítélni, hogy nekik mennyire működik ez a regény. Alexa figurája is ambivalens több olvasó számára. Kevesen érzik meg benne a hiányt, hogy miért lesz belőle egy sündisznó. Ilyenkor az íróban felmerül, vajon ő nem csinálta-e jól a dolgát, és az is, hogy bennem rengeteg olyan érzés volt az évek során, mint Alexában. Csak ő ezeket mind kifejezi, mert még fiatal, én pedig megtanultam őket elrejteni, miközben tomboltak bennem.

Pont azt értékeltem a regényben, hogy nem volt szájbarágós. Tetszett, hogy invesztálnom kellett abba, hogy megértsem Bálintot és a tüskés Alexát.

Ez is volt a cél. Több válásregény is megjelent mostanában, de a legtöbb a családon belüli erőszakkal és hasonlókkal foglalkozik. Pont azt akartam, hogy egy minden szempontból nagyon „tipikus” válás története legyen a regény, mivel sok házasság megy úgy tönkre, hogy igazából semmi különös nem történik. Egyszerűen az emberek nem tudnak és nem is akarnak egymással beszélni. Lehet, hogy szerették egymást fiatalon, de már nem tudják, a másik kicsoda, és nem is érdekli őket. A másik dolog, ami fontos volt, hogy egy férfi szemszögéből lássuk mindezt. Meg akartam vizsgálni a „de hát én mindent megtettem, mindent megadtam” érzést.

Rendszeresen olvasod a Molyt? Én úgy látom, hogy pont az az előnye, ami a hátránya: bárki írhat rá, és nem tudod, hogy az adott kritikát ki fogalmazza meg. Lehet, hogy valaki, aki ritkán olvas, vagy nem éppen a te közönséged. Van Moly-stratégiád?

Azt hiszem, mostanra megtanultam észrevenni, ha nem az adott olvasónak szól, amit írtam. Például az egyik hozzászóló megkérdőjelezte, hogy miért leszbikus Alexa, és miért fekete a barátnője, és felveti, hogy ugyanez működött volna egy fehér, magyar fiúval is. Számomra viszont ez is az Alexában lévő idegenségtapasztalat megfogalmazása.

Alexa leszbikussága az apjával való kibékülés lehetőségét is terheli, hiszen a lány nem tudja, hogyan bújjon elő az apjának.

Igen, hiszen amikor utoljára olyan közel voltak egymáshoz, hogy ez szóba kerülhetett volna, Alexában még nem tudatosult a nemi irányultsága, Beneshával is csak barátok voltak. És hát úgy odaállni a gyakorlatilag idegennek érzett apád elé, hogy „szia, hogy vagy mostanában, ja, amúgy leszbikus vagyok”, nyilván életszerűtlen, miközben Alexa életének az alapvetéseihez tartozik, hogy azonos neművel él kapcsolatban. Ez a szál különben több olvasót zavart, megkaptam, hogy divatból került a regénybe a melegtéma, miközben én egyszerűen nem láttam magam előtt Alexát egy férfival, azt viszont tudtam, hogy szeretném, ha lenne párkapcsolata, amiben tükröződni tudnak a sebei, a maga köré húzott falai. Benesha bőrszínére vonatkozóan is érkezett kritika – nyilván a melegek mellett a migránsokat is támogatom a regényemmel, vagy nem tudom –, miközben az ő nigériai származása által azt szerettem volna megoldani, hogy az idegenség tapasztalata találkozzon a két lányban. Hogy a különböző hátterük ellenére ez legyen közös. Amikor helyrekattant bennem, hogy Alexa leszbikus, az első pillanattól egy fekete lány jelent meg előttem a párjaként.

A regény egyik mottója Nádasdy Ádám verséből való: „Átzuhanni: az fáj. A változás / szűk száján átcsúszni, az horzsolás.” A könyv elolvasása után ez a mottó az átzuhanásokkal és horzsolásokkal nagyon izgalmas fókuszt adott az olvasásélményemnek. Hogy találsz egy ilyen tökéletes mottót?

Figyelem őket. Abban a másfél-két évben, amikor a regényösszerakási fázisa zajlik az életemnek, mindig ki vagyok élezve az új versekre. Spontán megtörténik a fejemben az illeszkedés, az érzés, hogy egy versrészlet tökéletesen passzol a szöveghez. Amikor a Maradni, maradni című verset olvastam, azt éreztem, ez az.

Az első fejezet ikonikus mondata volt számomra, amikor a pszichológus megkérdezi Bálintot: mi jut eszébe arról, hogy a felesége és a lánya elmentek, mire Bálint csak annyit tud válaszolni, hogy „az jut eszembe, hogy elmentek”. Ez a mondat mélységesen tragikus, ugyanakkor komikus is, hogy valaki papagájként ismétli a szavakat. Több ilyen tragikus–komikus egyensúlyozó helyzetet is írtál, és ilyen elem az is, hogy Bálint raccsol. Hogyan jutottál el oda, hogy ilyen eszközökkel ábrázold az apát?

Ez egy félig tudatos dolog, valószínűleg az az oka, hogy borzasztóan szeretem az életben és a művészetben is, ha ez a két minőség együtt van jelen.

Nem véletlen, hogy Martin McDonagh az egyik kedvenc rendezőm és íróm,

aki ezt tökélyre fejleszti a filmjeiben és a darabjaiban (In Bruges/Erőszakik, Három óriásplakát Ebbing határában). Azt gondolom, hogy tragédia nincs komédia nélkül, és fordítva. Ehhez jön még, hogy azokat a dolgokat, amik a legtragikusabbak és legfontosabbak az ember életében, nem lehet könnyen verbalizálni. Amikor Bálint azt mondja, hogy elmentek, az valóban nagyon nevetségesen hangzik, de hát mit lehet a pszichológus kérdésére válaszolni? Hogy nincsenek ott. Ennél tragikusabb nincs is. Ha a megfogalmazhatatlan dolgokat próbálja az ember megfogalmazni, az valahol mindig egy tragikomikus dologba fut ki.

A raccsolást is emiatt adtad a karakternek?

Az egy gyengeség. Szerettem volna Bálint karakterében megmagyarázni, hogy miért egy szorongó, kommunikációképtelen figura. Amikor beszélni próbál, akkor sem tudja úgy megtenni, hogy az ne legyen nevetség tárgya.

Tudnál arról beszélni, hogyan alkotsz meg egy ilyen komplex karaktert, mint Bálint? Azért kérdezem, mert a regény elolvasása után hirtelen ráeszméltem, hogy már a legelső mondat egy az egyben Bálint jellemét írja le: „Bálint figyeli a költöztetőket. Nem lett volna szükség rájuk…” Bálint már itt is passzív, távol álló szemlélő.

Minden karakter esetében onnan indulok, hogy nagyon szeretném, ha az olvasó megértené őket. Nem kell szeretni őket, de megértetni, hogy miért olyanok, amilyenek, az nagyon fontos. Bálinton keresztül pont azt szerettem volna megmutatni, hogy sok esetben a férfiak úgy élik meg a válást, hogy történik valami, amit nem értenek, és azt érzik, hogy „elvétetik tőlem minden, ami fontos az életemben, miközben én mindent megtettem”. És úgy érzik, abban, ahogy elvétetett, nem voltak jelen. A fejük fölött történik a válás, a gyerekelhelyezés. Több helyen olvastam erről, például az Elvált apák Magyarországon című könyvben, vagy cikkekben. Az ügyvédek elmondják az apáknak ugyanazt, amit a könyvben is, hogy a gyerekelhelyezéskor az apának mindent jobban kell csinálni, mint az anyának. Aztán ott vannak Bálint pánikrohamai – az ilyen szorongásos reakciók is gyakoriak az ennyire feszült helyzetekben. Nyilván Bálintnak is voltak hiányai és nehézségei ebben a házasságban, és pánikrohamokban tör ki rajta, hogy hirtelen kivették őt a képletből. Azért megy el pszichológushoz, mert a válóper során muszáj neki. Magától nem menne. Lehet, hogy illúzióromboló, de a kezdőmondat nem volt tudatos.

Egyáltalán nem illúzióromboló. Amilyen összetett és sokszor tudatos az írási folyamat, legitim része az is, hogy valami megérzéseken alapuló, de ennek ellenére mégis szándékos.

Igen,

nagyon ösztönös író vagyok.

Ez valószínűleg annak is az eredménye, hogy egy-másfél évig gondolkozom egy könyvön, utána kezdem csak el írni. Ebben az időszakban összeér egy csomó minden, valóban nem tudatosan. Úgy írom le az első mondatot, hogy ez a folyamat ott van benne.

Ezalatt a másfél év alatt csak jegyzetelsz?

Igen, a telefonomba. Általában mondatok jutnak eszembe, konkrét szövegrészletek. Ezek vagy bekerülnek a végleges szövegbe, vagy nem, de nagyon erősen meg tudják ragadni egy karakter tulajdonságait és alaphangját. Írni általában nagy lendületekkel szoktam. Vannak kiszakadós időszakaim, amikor intenzíven írok. Sok író szerint minden nap írni kell – én nem tudok minden nap írni.

Azért nem írsz, mert dolgoznod kell, vagy mert ezt az állapotot nem tudod fenntartani?

Igazából mindkettő. Például amikor a Masszát írtam, azt a lelkiállapotot képtelen lettem volna egy hónapnál tovább elviselni. De ez az egész típus kérdése, van, aki sokkal tudatosabb.

A Massza ifjúsági regény, a legutóbbi két könyved pedig felnőtteknek szól. Van bármi különbség abban, ahogy a különféle közönségeknek írsz?

Alapvetően hasonlóan készülnek, bár az ifjúsági könyveknél nyilván figyelnem kell arra, hogy kevesebb káromkodás legyen bennük. Ez néha kissé vissza tud fogni az írásban. Vonz, hogy a szereplőim hétköznapian beszéljenek, és ebből ilyenkor kicsit vissza kell venni.

A fiataloknál nagyon fontos, hogy a cselekmény pörögjön, míg a felnőtteknek szánt könyvek esetében jobban megengedem magamnak, hogy belemélyedjek egy-egy érzelmi helyzetbe,

vagy hogy a végeredmény egy kevésbé direkt módon megfogalmazott történet legyen. Többet bízok az olvasóra.

Amikor észrevettem, hogy Bálint fejezetének kezdőmondata milyen kulcsot ad a szereplőhöz, megnéztem, hogyan ismerjük meg Alexát. Alexa egy szűk tanári szobába van bezárva, ahonnan egy kis ablakon néz ki. Ez is lehet metaforikus kép az ő helyzetére, hiszen meg kell tanulnia kilépni abból a szűk keretből, amiben élt – a regény helyhasználata összefügg a karakterek jellemével. A regény egyik kérdése az, vajon rá tudja-e venni magát arra, hogy meghallgassa a magnókazettát, amit apja több évnyi csend után küldött neki.

Ezt a jelenetet konkrétan láttam magam előtt, és azon gondolkoztam, mit tudsz csinálni, amikor vársz valakire egy irodában. Nyilván nem nyúlsz a dolgaihoz, esetleg nézegeted a könyveket. De mit csinálna valaki, aki nem akar ebben a helyzetben lenni? Oda fog lépni az ablakhoz, ki fog nézni, mert ki akar kerülni a szituációból. És valóban, a saját személyiségének bezártságából is ki kell lépnie, de ez megint csak nem volt tudatos. Örülök, hogy a helyek és karakterek között összefüggést érzel – azt hiszem, az lehet az oka, hogy nagyon erősen próbálom érezni magát a karaktert, a döntéseit, őt magát az életében, a tereiben, a kapcsolataiban. Raymond Carver – az egyik kedvenc íróm – nagyon sokat játszik a tekintetekkel, ablakokkal, tükrökkel. Talán részben tőle is jön ez. A szakdolgozatomban imádtam elemezgetni, ahogy ezeket használja.

A regényben egymást váltják Bálint és Alexa fejezetei, és minden fejezet horzsolódásról és sebződésről szól. Ez, úgy képzelem, intenzív írói jelenlétet kíván. A fejezeteket eleve felváltva írtad, vagy külön-külön építetted fel a történeteket?

Egymás után írtam. Azt szerettem volna, ha a fejezetek felelnek egymásnak. Nem konkrét motívumokat akartam párosítani, hanem abban bíztam, hogy ha egymás mellé keletkeznek a fejezetek, egymásnak fognak válaszolni.

Ez a szerkezet nagy empátiát vár az írótól és az olvasótól is. A váltakozás miatt olvasóként a helyzetünk egyáltalán nem stabil: amint megértjük az egyik karaktert, rögtön jön egy ellentétes nézőpont. Intenzív élmény volt olvasni.

Az írás is intenzív élmény volt, fizikailag is. Ezt a regényt nagyrészt Finnországban írtam egy padlásszobában. Ösztöndíjjal voltam ott, mást nem is csináltam, csak írtam. Az írást ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy a színészek dolgoznak. Nem konkrétan kell átélned azt, amit alakítasz a színpadon, de tudnod kell, hogy mi az az érzés, amiből az alakítás ki fog sarjadni. Nekem is tudnom kell, hogy milyen az elhagyatottság, a magány, a háttérbe szorítottság, az intenzív hiány. Szerepjátszó író vagyok. Belebújni igyekszem a karakterek bőrébe, és úgy mozgatni őket, mint egy kesztyűbábot. Nem marionettet, mert fontos, hogy én is intenzíven benne legyek a folyamatban.

Egy színésznek nemcsak átélni kell, hanem kontrollálnia is. Gondolom, egy írónál sincs ez másképp. Az is felkelti a figyelmet, ahogy a kontroll motívuma végigfut a regényen: gyerekfelügyeletről folyik a vita, ott vannak Alexa anyjának irányítási kísérletei, valamint a táncos Alexa folyamatos és frusztrált testkontrollja.

A kontroll nagyon fontos része Alexa személyiségének.

A túlzott kontrollvágy mindig egy túlélési ösztön vagy megküzdési mechanizmus,

Alexa személyiségétől pedig elválaszthatatlan, hogy egy olyan pálya mellett döntött, ahol ura lehet a testének – ha már másnak nem lehet ura. A PCOS betegséget is azért adtam neki, mert azt diétával kell karbantartani: kontrollálni kell az étkezését, de nem tudja, ezért állandóan szenved. Közben pedig hosszú távon nem egy kontrollálható betegségről van szó. De utólag azt gondolom, a kontroll fontossága az oka annak is, hogy Alexa táncos lett. Először ez is egy ösztönös dolog volt, úgy jelent meg előttem ez a lány, hogy ő táncol. A karakter kidolgozásakor Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész segített nekem a részletekben, hogy ne írjak hülyeséget a próbákról, a táncról. Ő egy fantasztikus figura, aki eltáncolta nekem Alexa koreográfiáját, amivel a versenyre készül. Összerakott egy improvizációt, a végén pedig ott volt az a csodálatos mozdulat, amit a regényben is igyekeztem leírni: Alexa hátrahajol, a mellkasa az ég felé mutat. Így fejezi be a táncot. Ez nekem azért volt döbbenetes, mert azt vártam volna a zenéből adódóan, hogy le fog borulni. Ezzel szemben egy önátadó gesztus lett a vége.

Te választottad a koreográfia zenéjét?

Igen, Alexa a Profondo Rosso – Vérvörös című Dario Argento-film zenéjére táncol. Amikor meghallottam, azt éreztem, hogy ez az. Átfut ilyenkor egy borzongás az emberen. Ugyanúgy kerestem Alexa táncának a zenéjét, ahogy a mottót. Amikor hallottam valamit, fejben ráillesztettem a karakterre. Ezt a számot küldtem el Katinak.

De hogyan merül fel, hogy valaki, akitől táncos terminológiát tanulsz, koreográfiát készítsen a regényhez?

Leírtam Katinak, hogy a koreográfia érzelmileg mit akar megmutatni. Részletekre bontottam a zenét, hogy hol mit jelenít meg Alexa. Azt kértem, mondjon nekem olyan táncelemeket, amelyekkel ezek kifejezhetők, ő pedig felajánlotta, hogy érzékletesebb lesz, ha improvizálva mutatja meg. És abszolút jobb is volt! Én is sokkal többet megéreztem abból, hogy milyen lehet egy ilyen előadás. Az Alexával kapcsolatos részeket mindig átküldtem Katinak. A regény elején egy korai változatban azt mondja a mester Alexának, hogy kontrollálnia kell az érzéseit, nem eshet szét a színpadon. Kati pedig visszaírt, hogy ellenkezőleg, az pont jó, ha valaki dezorientált, vagy szét van esve egy kicsit, mert az sokat segít a művészetén. Amikor Kati azt mondta, hogy pont a dezorientáltság teszi különlegessé és fókuszálttá, amit Alexa csinál, akkor kattant helyre a karakter is. Ez a munka nagyon érdekes volt.

Nemcsak a káromkodós nyelvi részek hitelességére törekedtél, hanem a táncosvilág és -szleng bugyraiba is volt egy kalauzod.

Ez nekem fontos. Azon túl, hogy minél jobban meg akarom érteni a karaktert, olyan ciki, ha könnyen kijavítható hiba marad a szövegben.

Ebből a szempontból még az is érdekes, hogy Bálint egy építésvezető, az előző regényedben pedig egy boltos lány a főszereplő. Nem értelmiségiek a karaktereid – ez egy tudatos program?

Figyelem az embereket. De hogy program-e? Lehet, hogy igen. Az értelmiségi vagy bölcsész problémák ritkán érdekelnek. Lehet, hogy azért is, mert én is ezekkel küszködöm, és nem akarok ezekről írni. Talán van bennem egy vágy, hogy azokat a szakmákat és rétegeket szeretném megmutatni, akikről kevesebb könyv szól. Ebben az országban rengeteg szegény ember van, olyanok, akik a belüket is kidolgozzák. Mindig azt érzem, hogy nem maradhatnak ki a történetekből.

Az értelmiségnek és a mélyszegénységnek van irodalma, de fura, hogy alig reflektálunk azokra a rétegekre, amelyekből a legtöbb van Magyarországon:

az átlag- vagy az alatti életszínvonalon élő emberekre. Hogy lehet nem írni boltosokról, építőmunkásokról, virágárusokról? Köztük élünk.

Ez egy politikai állásfoglalás is lehet?

Nyilván ennek politikai okai is vannak: nem írunk a kvázi munkásosztályról, virágzik a polgári irodalom, és egyfajta újpolgári irodalomfogyasztás is – ismét szalonok és kávéházak az irodalommal való találkozás legdivatosabb terei. Nincs ezzel baj, mert közben azért más terek is működnek, még ha kevésbé látványosan is, de tény, hogy téma tekintetében sokkal kevésbé izgat egy mai írót az, hogyan él a kvázi munkásosztály (persze vannak kivételek). A kilencvenes években és a kétezres évek elején volt egy felfutása a szegénység- és vidékirodalomnak többek közt Háyjal, Spiróval, Borbély Szilárddal, Egressyvel, de ma már ez is lerágott csontnak számít, most a polgári középosztály, gyakran az értelmiség irodalma van terítéken. Ahogy említettem, engem ez sosem érdekelt – talán ha a szülőhelyem nem oda szül, ahová, hanem „szalonba”, másként lenne, de igazság szerint nem bánom, hogy így van. Egy nagyon kedves olvasóm egyszer úgy fogalmazott, hogy „szagos” könyveket írok. Ez nekem nagyon fontos, szeretem érezni a szagokat is, nem csak az illatokat, egyszerűen jobban érdekel a világ, ha több arcát mutatja. Hát még ha olyanokat, amiket a társadalom szívesen rejteget.

A regény szintén fontos témája a trauma megtapasztalása és feldolgozása. Ehhez a diskurzushoz hozzá akartál szólni a benne?

Kifejezetten idegenkedem a traumairodalomtól.

Tudom, látom, hogy ez most nagyon megy, és sokaknak fontos is, egy pillanatra sem szeretném ezt elvenni tőlük, de én ilyen szempontból önző szerző vagyok: magamnak, magamból, magamról írok, miközben persze van közlendőm erről – nagyon fontosnak érzem, hogy legyen –, de nem szabad, hogy ez álljon a középpontban nálam. Már csak azért sem, mert akkor rosszul írok, magyarázok, megmondóemberkedem óhatatlanul, szóval már ezerrel irtom a szövegeimben az ilyesmit, ha felmerül. A kérdésre válaszolva tehát nagyon enyhén ér csak össze a munkám a traumairodalommal – esetleg a témák szintjén –, de azt gondolom, annak, ahogy a terápiás irodalomnak is, más a funkciója, a célja, és formailag is különbözik. Inkább a válás témájához akartam hozzászólni, egy férfi szemszögéből. Úgy éreztem, hogy a férfiak nem igazán vannak beszéltetve a válást tematizáló könyvekben. A férfi vagy nincs jelen, vagy hülye, béna, szerencsétlen. Hangot akartam adni a férfinak és a gyereknek is, aki gyakran a felnőttek harcának az áldozata.