A Faust árnyalatai – Karátson Gábor-kiállítás Szentendrén

Az Illusztrációk Goethe Faustjához, 1976–1980 című kiállításon hatvannégy illusztrációt – színes, vegyes technikával készült, akvarell- és ceruzarajzokat – nézhetünk végig, időnként egy-egy szövegrészlettel kísérve a drámából. Az alkotások igazi különlegessége egy technikai bravúr, ami a karátsoni ouvre életigenléséből minden bizonnyal szervesen fakad: a művészettörténet egészéből nem ismerünk más, színes Faust-illusztrációt, kizárólag fekete-fehér képeket.

Ez pedig még érdekesebb annak a ténynek a tükrében, hogy Goethe maga 1810-ben kiadta a saját Színtanát is. A német művész a témával hosszabb ideje foglalkozott már, sőt egyenesen úgy vélte, tudományos munkásságának ez lenne az egyetlen igazán jelentős része.

„Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam is. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok”

(Johann Wolfgang Goethe: Színtan, Budapest, Corvina, 1983) – a szerénynek hangzó kijelentés valójában nagyon is magabiztos állásfoglalás, ugyanis konkrétan Newton színelméletével szemben fogalmazta meg elveit (Színtanában az ókori filozófiai szövegek mintájára vitázik vele). A tudományos szakma a mai napig nem méltányolja a költő természettudományos kutatásait fizikus elődjével szemben.

A színek tettei és szenvedései

A goethei színtan művészetpszichológiai kapcsolódása érdekes tanulságokkal szolgálhat számunkra a jelen helyzetben is. Azt a megállapítását olvasva, hogy a színek a befogadó szubjektumtól függően léteznek csak, a 20. századi művészetfilozófusok gondolatai csenghetnek fülünkbe mű és befogadó kapcsolatáról. Goethe leglényegesebb vélekedései a fényre vonatkozóan kerültek papírra. A színeket a fény tetteinek – ez lenne az aktív oldal, a fényben „benne lévő” és a fény által láthatóvá váló színek – vagy pedig a fény szenvedéseinek tartotta: ez utóbbi jelzi a passzív oldalt, amikor a sötétség túlsúlya miatt kevesebb szín kerül az emberi szem által érzékelhető tartományba.

A fény által való láthatóság és a fény hiánya (sötétség) általi nemlét, az igen és a nem kétpólusú világot megképző ereje – ez elválaszthatatlan a 18. század végi felvilágosodás racionalitásától, de végeredményben erről szól a hittel már-már leszámoló és azt a megismeréssel helyettesítő Faust doktor története is. És tudjuk, hogy az élethelyzetek, amelyeken Mefisztó az egyezség részeként végigvezeti Faustot, ugyancsak a pozitív–negatív szélsőségében értelmezhetők: Faust egyetlen tökéletesen boldog pillanatért cserébe ígéri lelkét az ördögnek, és ennek a töredéknyi tökéletességnek a közös keresése közben alkalomról alkalomra megéli az elragadtatás örömteli (pozitív), majd a csalódás keserű (negatív) élményét.

A szöveget kísérő Karátson Gábor-képek tudatosan a goethei színtanból indulnak ki: a szöveghez írója színekkel kapcsolatos filozófiáján keresztül is kapcsolódva adnak hangulati, érzelmi kiegészítést.

Az egyes jelentekhez kiválasztott színek leginkább a teret töltik ki, az esetek többségében a figurák színtelenek maradnak. Ezzel egyrészt a képsorozat vázlatszerűsége erősödik, másrészt a kitöltetlenül hagyott figurák gyakran az emberi tisztaságot, az emberi lélek szentségét érzékeltetik. Nagyon érdekes, hogy egyes ábrázolások egészen pontosan köthetők a Színtanhoz. Így például Goethe leírja, hogy a sárgát, ami egyébként nemes és derűs hatású, milyen könnyű bepiszkítani, ha nem tiszta fehér felületre visszük fel – ez a piszkossárga árnyalat pedig Karátsonnál azokon a Faust-részleteken köszön vissza, ahol a korrupt hatalom kerül ábrázolásra (a II. kötet 2. és 5. illusztrációja a császári udvarról). Végigtekintve a sorozaton feltűnő az is, hogy az I. kötet inkább a „fény tetteinek” feletethető meg: legtöbbször a sárga, a világoskék és a halványpiros dominál itt, míg a dráma második részében olvasható, egyre zűrzavarosabb útkeresést már sötétebb árnyalatok színezik, és gyakran tűnik fel a szürke is (például a boszorkányszombat és a tömlöcbe vetés jeleneteinél) – ezek lennének tehát a „fény szenvedései”.

Faust, Goethe, Karátson

Goethe életében központi téma volt a Faust. 1774-ben jelent meg az Ős-Faust (csak néhány jelenettel az első részből), majd folyamatosan, az 1820-as évekig dolgozott rajta, alakította. A mai napig kérdéses, hogy a dráma töredékessége vajon szándékos volt-e, vagy ennek a folyamatos alkotásnak tudható be. Karátson érzékeny vonalvezetésű, az emberi idegrendszer rezdüléseire reagáló rajzai és a színes-üresen hagyott mezők által keltett vázlatosságérzet jól válaszol a dráma töredékességére.

Ahogy Goethe, úgy Karátson életművében is kiemelt helyet foglal el a Faust – Goethe Faustja. Saját maga írta le az élményt, amikor gyerekként először a kezébe került a kötet: „amikor egy csendes délután a kicsi nagymamám szánakozó fejrázással azt mondta, hogy a Faust második része túlzottan nyakatekert és fantasztikus, egyből érdeklődni kezdtem e költemény iránt úgy, mint minden iránt, amit ő furcsának és haszontalannak talált, bár természetesen végigolvasni nem tudtam” – idézi Bellák Gábor a kiállításhoz kiadott katalógusban (Karátson Gábor. Illusztrációk Goethe Faustjához 1976–1980, Szentendre, MANK, 2021). A német származású, Goethétől idegenkedő nagymama egyébként nem másnak, mint annak az Olgyai Viktor festőnek és grafikusnak volt a felesége, aki az egyik legnagyobb hatású művészoktatóként a két világháború között a Képzőművészeti Főiskolán grafikát tanított, megalapította a sokszorosító grafikai műhelyt, és „rézkarcoló nemzekédnek” is nevezett tanítványai között olyan neveket találunk, mint Aba-Novák Vilmos, Kozma Lajos, Krón Jenő, Zádor István vagy Patkó Károly.

A goethei megismerésvágy, örökös kíváncsiság és útkeresés Karátson számára nem merült ki a Faustban. Később is gyakran hasonlította az életét nagyban meghatározó keleti filozófiák iránti vonzalmát ahhoz az élményhez, amit a gyerekként megtalált dráma váltott ki belőle. Nagyapja, Olgyai Viktor gyűjteményében sokat láthatott japán fametszeteket, indiai miniatúrákat és buddhista tárgyakat, szöveget is. A második világháború után egy budai antikváriumból kerül hozzá a Tao te King, ami alapjaiban határozta meg egész ifjúkorát. Jóval később, felnőtt fejjel megtanult kínaiul, és 1990-ben előbb a Tao te King, majd az addig magyarul nem elérhető Ji King is megjelent saját fordításában. Karátson életművében az írás és a rajz mindig is együttesen volt jelen: ezt a tökéletes összhangot ő a kínai írásban vélte felfedezni. A keleti írásjegyek fantasztikus vonalvezetése különösen érdekelte, a kínai szövegeket egyszerre tartotta írásnak és képnek.

A két művész és tudós, örökké kíváncsi és kutató polihisztor, Goethe és Karátson a Faust-legendán keresztül fogott kezet egymással, mintegy kétszáz év távlatából.

1980-ban, az Európa Kiadónál jelent meg az a kötet, amelyet Jékely Zoltán fordított, és Karátson különleges, színes illusztrációt tartalmazza. A témát képileg már jóval előbb elkezdte Karátson feldolgozni: 1968-ben festett négy nagy méretű akvarellt a Faust egyes jeleneteiről, valamint 1969-ban elkészített egy tizenhárom darabból álló linómetszet-sorozatot is – az ÚjMűhely Galériában az utolsó kiállítótérbe lépve ezeket a metszeteket láthatjuk. Szembetűnő és megrázó a különbség ezek között a korai, expresszív, a fekete és fehér, negatív és pozitív terek éles elválására építő lapok szinte hangos kiabálása és a tizenegy évvel későbbi csendes, finom, mégis jelentésekben mérhetetlenül gazdag, színes alkotások között.

Az utazótárlat, amely Szolnok és Veszprém után mutatkozik be most a „festők városában”, február 19-ig látogatható. A Bellák Gábor által rendezett kiállításhoz egy szép, informatív katalógust is készített a galériát fenntartó MANK, amit a látogatók ingyen magunkkal vihetnek.