• Rettentő szimmetria

    Jordan Peele: Mi

    2019.03.25 — Szerző: Szabó G. Ádám

    A Tűnj el! rendezője ezúttal nagyobb engedményeket tesz a zsánerfilmhagyománynak, ám Jordan Peele így is újabb remekművet alkotott, amely a 2017-es berobbanásának teljesen következetes tematikai folytatása.

  • Rettentő szimmetria

     

    A rendező ezúttal is szerzői gondolatfolyamokat visz vászonra, miközben a tömegigények kiszolgálása is céljai között szerepel. Sztoriját, amelyben egy négytagú afroamerikai család a tengerparti nyaralójuk előtt időző hasonmásaiktól kénytelen védeni magát, csaknem kínos precizitással uralják a kettősségre utaló pillanatok. Múlt és jelen felelnek egymásra, fontos szerepet tölt be a memória, generációról generációra száll a legfélelmetesebb átok, a sarjak őseik hibáit ismétlik, ikerlányok vonulnak át a színen – a Homályzóna 1960-as, Mirror Image című 25 perces epizódja előtt fejet hajtó Mi a tárgyi miliő felől közelítve ugyanúgy nyomatékosítja a kizökkentséget, mint a szereplők jellemeinek terén.

    Peele ezúttal a rémfilm irányába taszigálja a cselekményt, misztikus-szürreális jelenetsoraiban egy észszerűtlen világba csúszunk. Metaforái is ezt sugallják: a homokos parton elterülő tükörlabirintus, a vidámpark önfeledtsége mögötti szorongás egyfelől az átlagember rettegését, másfelől a Tűnj el! modorában az Amerikai Egyesült Államok bájos kirakatuniverzumának illúzióját hozzák felszínre. Hangsúlyos az ismétlődés – a vizualitás a figurák identitásválságát fejezi ki. A rendező zseniálisan hozza ránk a frászt a hétköznapok mögött lappangó ismeretlenséggel: a Mi legerősebb pillanataiban tűző napsütésben, nyárspolgárok tömegében szabadul el a káosz, Peele – jó popkulturális ízlésről bizonyságot téve – a Michael Jackson-slágert (a John Landis által tető alá hozott Thrillert, amelyben ugyancsak szörnnyé mutálódik az ember) vagy a Cápát ábrázoló pólókon és a Spielberg-kaland konkrét snittjeit mímelő vágóképeken is a paranoiát veszi észre.

    Rettentő szimmetria

    Az új mozi rendre a fantasztikum terepére lendül át: a Megbilincseltek névre hallgató vörös, állathangú csuhások mumusokként jelennek meg, az Ira Levin-típusú „senki nem az, aminek látszik” alapelv hirtelen konkrét formát ölt, klasszikus, dulakodással, rohanással tűzdelt home invasion thrillerbe (olyan alműfaj, amelyben idegen, gonosz erők egy lakóhelyet, házat, erdei kunyhót stb. szállnak meg) fullasztva a társadalomkritikát. Peele azonban gyorsan magára talál: olykor ügyetlen fekete humora kevesebb, így még riasztóbb jump scare-ekre (amikor egy váratlanul a képkivágatba ugró szereplő, szörny ijeszt rá a nézőre) cserélődik, képen kívülre száműzött gyilkosságok és nagytotálban rögzített mészárlás ötvözetéből születik vérbeli borzalompillanat. A Mi felelőtlennek nevezi az amerikai kapitalista ideológia egyik bástyáját, a nukleáris családot, amivel a burzsujok fals komfortérzetének is pofont ad (a rendőrség = police kifejezést félreértő hangvezérelt biztonsági rendszer egyszerre félelmetes és vicces módon az N.W.A Fuck tha Police című számát kezd játszani – Peele verbális petárdái csaknem akkorát durrannak, mint Coenéknél). Leépíti a patriarchális, vezető szerepű férfit, tettre kész anyatigrist, sőt találékony gyerekeket léptetve a helyébe – hogy aztán az apa is lábra álljon és odacsapjon. Peele csalhatatlanul fricskázza a közönség elvárásait, pontosan úgy, ahogy a szörnyek a sötétség leple alatt csalják lépre áldozataikat.

    Rettentő szimmetria

    Noha a Tűnj el!-hez nem mindig ér fel az aktuális dobás, bizonyos pontokon a Mi még kritikailag elismert elődje fölé is képes nőni. Prekoncepciók, gyilkos képmutatás helyett immár az egész nemzet rohan a vesztébe. A republikánus Reagan-korszak „Hands Across America” reklámmal, jóléttel palástolt, egyelőre pusztán tünetértékű betegsége azóta elterjedt. Sőt, ez a kór a szintén jobboldali Trump-éra idejére immár hullákat válogatás nélkül gyarapító ragállyá duzzadt, miként Obama „Yes, we can!” filozófiája ugyancsak provincializmusban, szexizmusban, rasszizmusban enyészik. Jószerivel a Hitchcock-féle Madarak lassan elszabaduló apokalipszise, netán inváziós sci-fiket idéző katasztrófabeállítások üzennek a visszafordíthatatlan Rosszról: a Mi szociohorror (az eredeti címe – Us – nemcsak tükörfordításra érdemes, magában foglalja a US = United States = Egyesült Államok jelentésvariációit is újabb szóbeli ötletbörzeként), ugyanis a tehetősek és a nincstelenek (H. G. Wellsre hajazó) csatározásában nemcsak napjaink USA-jának totális skizofréniáját/megosztottságát vehetjük észre, hanem az egyes polgárok elveszettségét is. Szóljunk demokratáról vagy konzervatívról, dőzsölőről vagy szegényről, Peele szerint egyik tábor sem hozhatja magát helyzetbe erőszakkal. Nem megoldás a privilegizáltak nemtörődömsége a náluk kevésbé tehetősek iránt, ahogy – olyan hátrányos helyzetűeket az ellenség szerepébe ültető klasszikusokra kacsintva, mintA texasi láncfűrészes mészárlás vagy A domboknak szeme van – a kisember sem üthet vissza csikorgó-összeszorított fogakkal. Egy ilyen civilizálatlan felállás ugyanis nemcsak az osztályellentéteket zúzza porrá, de a jót és a rosszat is zárójelbe rakja. A harc végére pedig az ember óhatatlanul vonyító, épp gonoszsága révén uniformizált arcú bestiává züllik olyan ütemben, amilyenben a Shyamalan- (Széttörve, Üveg) és Valami követ -operatőr Mike Gioulakis az otthonos házak rohamos hadszíntérré silányulását pásztázza. Az egyén elégedetlensége bosszút szül, az pedig zendülést.

    Rettentő szimmetria

    Felzabálni való, rohangáló nyulak bolygójává fokozódik le a napfényes Kalifornia, a jóléti Amerika, kissé a Karyn Kusama-féle A meghívás záróakkordjára rímelve. Ezt húzza alá a Jerry Goldsmith és Mike Oldfield baljós, liturgikus dallamaihoz hasonlóan csengő zenei főtéma, továbbá a David Lynch-féle, közelképből egyre tágabbra nyíló kamera, de az álca kontra valódi én (maszkviselés vs. őszinte arc) szembenállására felhúzott, sokkoló csavarral élő finálé is. A thrillerbe hajló Tűnj el! után a Mi zsigeri, jelzőfényt nem gyújtó horror.

    Pontszám: 9/10

    Mi (Us)
    Színes, szinkronizált amerikai horror, 116 perc, 2019
    Rendező: Jordan Peele
    Operatőr: Mike Gioulakis
    Szereplők: Lupita Nyong’o (Adelaide Wilson), Winston Duke (Gabe Wilson), Elisabeth Moss (Kitty Tyler), Tim Heidecker (Josh Tyler), Shahadi Wright Joseph (Zora Wilson)
    Bemutató dátuma: 2019. március 21. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)
    Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!


  • További cikkek