„A trombitának mindig van reneszánsza” – Interjú Macskin Dávid trombitaművésszel

Mi vitt rá arra még gyerekként, hogy trombitálj?

Mindig is sokat énekeltünk otthon, ahol gyakran hallgattak zenét a szüleim, de már óvodában is zenei előkészítőre jártam, így számomra természetes volt, hogy fogok valamilyen hangszeren játszani. A trombita és a szaxofon érdekelt elsősorban, de az, hogy végül is a trombita lett a befutó, félig sorsszerű: szaxofont nem oktattak a szeghalmi zeneiskolában.

Milyen hatások értek a zenei képzés során? Hol tanultál, és milyen élmények kötődnek ezekhez az intézményekhez?

Csupa olyan tanárom volt a kezdeti években, akikre fel tudtam nézni, és közben nagyon jó pedagógusok is voltak: megszeretették velünk a zenélést. Aztán bekerültem fúvószenekarokba, ahol megtapasztaltam, micsoda öröm és katartikus élmény tud lenni, ha együtt játszom másokkal. Konziba Békéscsabán jártam, ahol rengeteget tanultam mind emberileg, mind szakmailag, a legtöbb barátomat is itt szereztem. Az oktatóm Bakai László volt, akihez a mai napig fordulhatok szakmai tanácsokért vagy egy jó beszélgetésért. Ezután három felsőfokú intézményben, a Zeneakadémián, a Birmingham Conservatoire-ban, illetve a Miskolci Egyetemen szereztem nagyon sok fontos és érvényes ismeretet, tapasztalatot. Úgy gondolom, szerencsés vagyok a tanulmányaim szempontjából, hiszen olyan mestereim voltak, akik mindig tudták, mikor van szükségem bátorításra és támogatásra, illetve mikor kell esetleg megdorgálni. Közben azért dolgozni is kezdtem: szimfonikus zenekarnál és színháznál adtam elő.

Nemrég egy Bartók-improvizációval jelentkeztél, amely egyfajta hommage is a zeneszerzőnek. Mit jelent neked Bartók?

Idén volt Bartók születésének a száznegyvenedik évfordulója, és úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy olyan improvizációval tisztelegjek az emléke előtt, ami legalábbis az ő zenei credójának szellemében született. Az elmúlt tizenöt évben őt hallgattam legtöbbet, és ahogy egyre idősebbé válok, még inkább elkezdtem megnyílni a mélyebb művei iránt is. Tizenhét évesen még nem nagyon tudtam mit kezdeni A kékszakállú herceg várával: éreztem, hogy valami fontos dolog történik ebben az operában, de nem tudtam értelmezni. Olyan erő és vadság, egyenesség, finomság és szeretet lakozik a zenéjében, amit nehéz elválasztani a népies, tiszta forrástól.

Bartók az emberre zsigeri szinten képes hatást gyakorolni.

Elég csak a Concertót felidézni: a középső tétele elégikus, egy igazi honvágyhangulat nagyon mély és bánatos tónusokkal, a záró, ötödik tételből viszont a zabolázatlan erő, féktelenség tör fel, és így mégiscsak összességében a fény felé tud fordítani.

Miként köszön vissza Bartók az improvizációdban?

Véletlenül sem akartam valami Bartók-szerűt létrehozni, erre nem is lennék képes. Ha az ő zenéjére gondolok, valamiért népdalok jutnak eszembe, talán ezért indítottam én is egy hasonló, régi stílusú dallammal, és abból nyílik ki szervesen minden további. A fülemben volt az Este a székelyeknél és a Román népi táncokból a negyedik – az utóbbiban is használja Bartók ezt a kicsit keleties hatást idéző bő szekundot. Arra azért törekedtem, hogy az improvizációban legyenek éles váltások, amik Bartóktól sem idegenek. Ezért is került bele a közepére egy kicsit vadabb, elemibb erejű rész, de megidéződik a végén a Kis kece lányom, amit ő maga is használt, és keretezi is a szerzeményemet.

Hogyan áll össze egy felvétel úgy, hogy mégis élő tud maradni? Hiszen az improvizációra elsősorban előadásként gondolunk, talán az ereje is ebben rejlik.

Nagyjából negyvenpercnyit improvizáltam egyhuzamban, amiből aztán összejött egy négyperces anyag, vagyis a tíz százalékát lehet „hasznos” nyersanyagnak tekinteni. Ezután leültem a zongorához, és ötleteltem, hogyan lehetne megtámasztani a magányos trombitát basszussal, akkordokkal. Nem dolgoztam tudatosan bartókos harmóniákkal, de kvinteket és kvartokat szívesen tettem egymásra a hagyományos hármas- és négyeshangzatok helyett. Bár nem vagyok Bartók szakértője, de azt hallom, hogy tőle sem állt távol ez a harmóniavilág. A mű összeállításakor nem sok tudatosság volt bennem, inkább hagytam, hogy munkálkodjanak azok az érzetek, amiket ő mint muzsikus és mint ember okozott bennem. Mindent, amit csak tudtam, elolvastam tőle és róla. Bartók nemcsak zenei értelemben volt kolosszus, hanem emberként is. Az is fontos szempont volt, hogy elektronikus elemek megjelenjenek benne, hiszen ez az irány is foglalkoztat az utóbbi években, és az sem mellékes, hogy előadható legyen a szám, akár szólóban is.

Az elektronikus zene hogyan egészíti ki a trombita természetes hangzását?

Azt hiszem, hogy a zenei szoftverek egyre inkább képessé válnak arra, hogy valódi érzelmeket is ki lehessen velük fejezni, pláne úgy, hogy egy olyan akusztikus hangszer mellett szólalnak meg, mint amilyen a trombita is.

Az elektronikus hangzáshoz már nagyon hozzászoktunk, a fülünk egyszerűen ráállt, ezért egy magvasabb gondolatot, egy mélyebb érzésvilágot is sokkal könnyebb eljuttatni egy szélesebb közönséghez manapság, ha élünk az elektronika nyújtotta lehetőségekkel. Nem lehetetlen, hogy ha ma élne Bartók, ő is kísérletezne vele.

De a legintimebb, legelemibb szerzemények számomra azért mégiscsak az akusztikus dallamok – az elektronika abban segít, hogy ha valaki egyedül áll ki a színpadra, akkor is egy kerek, egész produkciót tudjon nyújtani a közönségnek.

Más lelkiállapot kell az improvizáláshoz és ahhoz, hogy egy komplett, többszereplős, vokálos dalt össze lehessen hozni. Hogyan készült a Szökés ?

Az ötlet születése nagyon hasonló a rögtönzéshez, hiszen ez is valamilyen lelkiállapotból indul ki: az idő tájt egyfajta elégedetlenség határozta meg a mindennapjaimat, nem igazán láttam ugyanis, hogy hová tart az életem, milyen helyet foglal el benne a zene. Éppen ez az elégedetlenség vitt új terepre, ösztönzött kreatív gondolatokra, amit végül is hallatlanul élvezek. A Szökés alapötlete konkrétan úgy fogant, hogy eszembe jutott egy tavaszi délutánon egy zeneakadémiai emlékem: lehettem úgy tizenkilenc éves, amikor lelassított madárénekeket hallgattunk. Ez inspirált arra, hogy madárdalok után kezdjek kutatni, és olyan motívumokat keressek, amikre építhetek, mint például a Szökésben: tisztakvint-ugrás felfelé, egy terc lefelé…

Hogy épült e motívum köré egy komplett dal?

A dallam kábé másfél perc alatt meg is született a mai formájában: csak játszottam, ami jött, aztán ugyanilyen könnyen találtam meg hozzá az akkordokat. Harmóniákkal együtt elküldtem a szám alapját Mészáros Marinának, akiről tudtam, hogy nagyon jó verseket ír, azzal, hogy szerintem lehetne vele kezdeni valamit. Nem is nagyon beszéltünk össze, magától alkotott egy olyan szöveget, ami szimbólumaiban tökéletesen passzolt ahhoz a népies hangzásvilághoz, amit közel érzek magamhoz. Ezután megkértem Tóth Dórit (Nunki Bay Starship), akit nagyon régóta ismerek Békéscsabáról, hogy énekelje el. Ő is sokat tett hozzá az egészhez ezen túl is, hiszen a vokálokat neki köszönhetem. Meg kell még említenem Sárosi Áront, aki nemcsak basszusgitározik, hanem magát a művet is producerelte: nagyon számított az ő ízlése abban, hogyan nyerte el a Szökés a végső formáját.

Hogyan él meg a Szökés ben a trombita és a hárfa? Szerintem sokan nem találnak túl sok rokonságot e két hangszer között.

Szerintem nagyon jól kiegészítik egymást, Magyarországon pedig van tradíciója is ennek az összeállításnak: Geiger György és Maros Éva fantasztikus párosa sok komponistát inspirált. Papp Tímea klasszikus hárfásként tűnik fel a Szökésben, már korábban is dolgoztunk együtt Bartók-művek átdolgozásában, így pontosan tudtam, hogy több szempontból ugyanolyan világban gondolkodunk. Ráadásul sokat hozzátesz azzal, hogy a populáris zenében egy kevésbé megszokott hangszer is szerepel benne. De szeretném még megemlíteni a gitárost, Jurdi Danit, akinek nagyon szeretem az ízlését, és a dobost, Huszár Ákost, aki egyébként keverte és masterelte is a Szökést és az Improvizációt. Szóval csapatmunka volt. Ráadásul igazi Békés megyei dalról van szó (még ha a szövegben szereplő Bedepuszta nem is ott van), hiszen a közreműködők többsége odavalósi.

A trombita kiköveteli magának a figyelmet a színpadon, főleg szólóban. Hogyan látod trombitásként és gyerekeket is oktató zenetanárként a hangszer mai megítélését?

A trombitának mindig van reneszánsza.

Egy nagyon ősi hangszer, és az a szerepe, hogy jól lehet vele kommunikálni, megmarad, ez időtlen.

A 20. században a jazz térnyerésével abszolút értelemben megugrott a népszerűsége, és a kortárs mainstream szférában is elég gyakran tűnik fel – talán épp azért, mert érzik rajta az átütő erőt, a mélységet és a magasságot, amit be lehet járni vele. alkalmas arra, hogy a háttérbe vonuljon, mint arra, hogy szólistaként, főszereplőként viselkedjen. Gyerekeknél azt tapasztalom, hogy a filmzenéken, mondjuk, a Star Warson vagy a Jurassic Parkon keresztül jutnak el a trombitához: amikor a főhős a hőstettet megteszi, akkor a trombita szól az epikus alkotásokban. Tanárként úgy látom, hogy a felnőttek esetében azok választják a trombitatanulást, akikhez az improvizatívabb műfajok közelebb állnak.

Kik azok a zenészek, akiknek a munkásságából meríteni tudsz?

A trombitások közül Wynton Marsalis, Markus Stockhausen, Ibrahim Maalouf, Roy Hargrove. Olyanokat szeretek elsősorban, akik a hangszerük mesterei, a klasszikus és a improvizatív vonalon is helyt tudnak állni, mert annyira jól bánnak a trombitával. Magyar előadók közül azokat kedvelem, akik merítenek a bartóki értelemben vett tiszta forrásból, mint például Dresch Mihály, Tóth Viktor, Borbély Mihály, Szokolay Dongó Balázs vagy Lajkó Félix, főleg akkor, amikor egy szál hegedűvel áll a színpadon. De említhetném a Mörk nevű fromációt is, akik funkot és neo-soult játszanak – nagyon magával ragadó improvizatív koncerteket szoktak adni. A klasszikusabb vonalról Max Richtert, Philip Glasst, Caroline Shaw-t mondanám, akik kortársak, és nagyon tetszenek. Meg persze ott van az autentikus népi, valamint a teljes klasszikus és preklasszikus zeneirodalom, amelynek a csodáit talán száz élet is kevés lenne megismerni.

Most egy olyan életszakaszba érkeztem, amikor egészen mást tanulok, mint korábban: például azt, hogy hogyan lehet muzikálisan szabadnak lenni, azaz megteremteni a megfelelő technikai és érzelmi felkészültséget ahhoz, hogy a koncerteken igazán meg tudjak nyílni.

Már nem iskolai keretek között, hanem megkeresek általam sokra tartott művészeket, akik improvizatív módon játszanak, és tőlük próbálok ellesni fogásokat.

Most milyen terveid vannak?

Egy szólóműsoron dolgozom, ami tartalmazza a számomra igazán fontos zenei gondolatokat: nemcsak saját szerzeményeket, hanem népdalfeldolgozásokat is. Szeretek kísérletezni. Jó lenne találni egy olyan ösvényt, amelyen a klasszikusok öröksége, az improvizatív szemlélet, a népművészet szeretete és a mai fülnek sem idegen hangzások egyszerre lehetnek jelen. A produkción kívül trióban is gondolkodom – imádom, amikor meglepnek egy szám közben a többiek egy-egy rögtönzött, váratlan megoldással, fordulattal, ami nekem soha nem jutott volna eszembe. Úgy érzem, a legjobb dolog a világon másokkal együtt játszani.