A végeredményért kár is mesélésbe kezdeni – Kritika Vajna Ádám Ami valójában Fancsikán történt című könyvéről

Miközben mellőzi a címben ígért dokumentarizmust, Vajna karnevalisztikusan egymásba oltja az alternatív történelmi tapasztalat megírásához szükséges kellékeket: kötete a legenda, a vásári játék és a históriás ének műfajaiból merít, és nem tartózkodik a szerelmi szálban rejlő lehetőségek felderítésétől és a krimi kódjaitól sem.

A rövid, epizodikusan szerkesztett fejezetekben fokozatosan nő a feszültség: a cselekmény fő színtere, Fancsika, álmos falucskából egyre városiasabb arcot kezd ölteni, mintegy ráébred önnön stratégiai jelentőségére a változó idők viharában, de a kilátásba helyezett rangváltás és a nagyobb szabadságfok nem mentes a buktatóktól, érdekellentétektől. A regényben végig hangsúlyos átmenetnarratíva révén betekintést nyerünk egy késő középkori település mindennapjaiba, sőt, „az akár így is lehetett volna” felforgató, nyitott szemléletével is testközelbe kerülünk, kockáztatva, hogy minket is magával sodor az utópikus lüktetés – ez utóbbit méltán tekinthetjük a kötet legfontosabb nyelvi teljesítményének és etikai tétjének.

A műnemváltó szerzők esete mindig felkínálja annak lehetőségét, hogy a tranzíció nehézségei, sikerültsége felől olvassuk a művet, amellyel elhagyni kívánták megszokott köreiket.

A mostanáig költőként ismert Vajna Ádám debütregényének esetében azonban tartózkodnék ettől a gyakorlattól. Nem mintha ne lennének felfedezhetők átfedések – az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? gyakran tematikus „előtanulmányoknak” is tekinthető, politikai csüggedtséget, tehetetlenséget és régmúlt idők heroizmusát, virtusát egyszerre éltető és parodizáló versei és a fancsikai események közt. Inkább abból a megfontolásból, hogy sok más témára, kérdésre és társadalmi-antropológiai jelenség bemutatására is fogékony Vajna első regénye: nyelvi alapanyagát és komplexitását tekintve inherensen túlmutat a lírája affektív, a személyesség kódjait egyidejűleg kijátszó és megtagadó dimenzióján. Már ebből is látható, az Ami valójában Fancsikán történt elmés, önmagát egyszerre állító és leépítő-megkérdőjelező szöveg, amely előbb a rabelais-i szövegfolyamtól tanult a felforgatás poétikai lehetőségeiről, aztán megfogadta Bahtyin tanácsait a karneváli létezés és világépítés alapvetéseit illetően, hogy mindenképpen elkerülje az esetlegesen előforduló, makacs gyerekbetegségeit.

De mit kezdhet az egyszerű olvasó és a mezei kritikus ennyi okoskodással (irodalmi és kulturális kódhalmozással), gondosan egymáshoz illesztett (jelentés)réteggel?

Ha valami egyszerre állít és tagad, nehéz rajta számonkérni bármit is, akár az esetleges hiányosságait is ideértve, hiszen azokat is gondosan elfedi az önmagát leleplező, parodisztikus-önironikus nyelvi működés. Nem vita tárgya, hogy Vajna tud írni, a regénybe fektetett előzetes munka és felkészülés dicséretes. Azt sem vonom kétségbe, hogy dolga van az epikus hagyománnyal, akár elbeszélő költemény formájában is, de a hozzáférhetőséggel és a tézisszerűséggel még akadnak elszámolnivalói.

A mindent bekebelezni vágyó poétikának tudható be a műfaji és műnemi heterogenitás is, amely szembeötlő a vékonyka kötet olvasásakor. Ez üdvözlendő, tekintve, hogy a kötet láthatóan a bahtyini világnézet revitalizálására vállalkozik, azonban érezhető, hogy a szerző e gesztussal a kortárs próza „hibriditáskövetelményeinek” is eleget kívánt tenni.

A különböző szövegtípusok és műfaji kódok elegyítése, váltakozása azért nem fullad kudarcba, mert a sokféleség egyidejű érvényessége rímel az ellentmondásokkal teli történelmi kontextusra, annak textuális lenyomataként is értelmezhető.

Ekként a dramatizált részletek, színpadi nagymonológok, gúnyversek egymás mellé rendelése árnyalja Fancsika fikciós helyszínéről és a szereplők közti viszonyokról első kézből szerzett információinkat. Vajna regénye a gondosan megválasztott történelmi kontextus és a jól kijátszott nyelvi kódok miatt nem válik súlytalanná: a karnevalisztikusság és a testbe írt életigenlés mint szervezőelv mindent fölülír.

Fancsikai utópia

Azért is döntöttem amellett, hogy a korábbi művekkel való párbeszédbe léptetés helyett más úton haladok a kritikámban, mert közelebbről szerettem volna vizsgálni a szöveg referencialitás tekintetében tett markáns állásfoglalását. Rögtön egy érdekes egybeesésre hívnám fel a figyelmet: Vajna első regényét április 11-én mutatták be a Tavaszi Margón. A dátum, legyen az szerencsés egybeesés, tudatos kiadói lépés, esetleg szerzői kívánság, igencsak kapóra jön az értelmezők és értékelők számára: megerősíti, hogy a szerző hányadán is áll a politikailag elkötelezett, társadalmi valóságra hatni tudó és akaró irodalommal.

Sejthető, hogy Vajna számára az igazi kultúra az „ellen-” előtagot viseli, és ennek szellemében a jó irodalom eseményszerű, valóságra hatást gyakorló aktivitás.

Amit ugyanis Vajna ironikus, groteszk módon összefércelt nyelvjátékai közepette végig komolyan vesz, az az elköteleződés és a felelősségvállalás. Az Ami valójában Fancsikán történt lapjain egy késő középkori közösség testi-társadalmi és lelki-politikai szabadságért (elsődlegesen a városjogok elnyeréséért) vívott harca elevenedik meg az 1440-es évek Magyar Királyságának feudális valóságkeretezésében, mely díszletek mögött végig ott munkálnak a török fenyegetettség és a huszita mozgalom széthúzó erői. A kötet rabelais-i nyelven és a mester narratív struktúráinak követésével éleszti újjá a középkori nevetéskultúrát, és e szellemben emeli értelmezői kategóriává a hegemóniaellenes karneváli világmodellt, középpontjában az érző-élvező, groteszk és nyitott testtel. Teszi mindezt azért, hogy szereplői számára olyan történelmi kontextust teremtsen, ahol plasztikussá válik a társadalmi képzelet, megvalósítható lesz az ellenállás, sőt, akár egy társadalmi utópia megvalósulása is.

Az Ami valójában Fancsikán történt Vida Kamilla második, közéleti költészetet művelő kötetével (Demográfiai csúcs, 2026) összhangban építi be saját szövegébe a politikai és társadalmi fordulópontot, amelyet az április 12-ei választások jelentettek a közösségi és privát emlékezetben. Vajna azonban ennél is tovább megy:

ami nekünk a választás, az a fancsikaiaknak a bolondünnepkor újrajátszott, közben véresen komolyra forduló ostromjáték.

„Ahogy nem lehet pontosan kijelölni, hol ér véget a délután, és hol kezdődik az éjszaka, a fancsikaiak sem tudták, hol ért véget az ostromjáték, és hol kezdődött az ostrom. De még ha sejtették is, nem foglalkoztak vele. Csépelték a sebgrádiakat, ahol érték, de kapott egyet-kettőt a Sándor is.” A főúri seregekkel történő összecsapáskor a mímelt függetlenedési harcból végül is valódi áttörés, honfoglalás kerekedik. Az Ami valójában Fancsikán történt ennyiben olvasható jól időzített, önbeteljesítő jóslatként és önnön térbeli és időbeli kereteit meghaladó, kollektív vágybeteljesítésként. A Legenda műfajjelölő alcím is ezt hangsúlyozza: a regényben az eredetileg csodás eseményekről, szent emberekről szóló példázatos szöveg jelentése erősödik fel, melyet immár nem a devóció (áhítat, istenivel szemben tanúsított alázat és odaadás), hanem a politikai-közösségi akarat aktivizálása miatt böngésznek elmélyülten a barátok és szerzetesi közösségek, vagy akár a világi személyek. A történelmi kontextus figyelembevételével a kötetegész a pusztító-újító huszita mozgalom egy sikeres hadjáratának apokrif irataként is értelmezhető. A forradalmian új helyzet ekként Szent Rókus Fancsikán található ujjdarabkáját is hasznossá teszi mint szent ereklyét – bár az akkorra már kevésbé a pestist, mint inkább a fegyveres konfliktus sebeit hivatott gyógyítani.

A nyelv funkcionalitása

Ha a szerző korábbi műveinek felülvizsgálatától el is tekintünk, az Ami valójában Fancsikán történt esetében nehéz úgy tenni, mintha kortárs történelmiregény-variációként irodalomtörténeti szempontból légüres térbe érkezett volna. Referenciák akadnak bőven: nyelvi burjánzásában, kifogyhatatlan mellékszáltermelésében és ocsmányságoktól, vásári trágárkodástól sem visszariadó szabadszájúságában visszaköszönnek például Márton László Hamis tanújának és Darvasi László Magyar sellőjének sajátosságai.

A fentiekben közös, hogy mindkettőben törékenynek mutatkozik az egyensúly a hierarchikus struktúra megőrzése és az anarchia közt. A Hamis tanúban és a Magyar sellőben jószerével minden a feje tetejére állíthatóként tűnik fel, így szinte magától értetődő, ahogy lépten-nyomon megkérdőjeleződnek a feudalizmusra és a dualizmus kori viszonyokra jellemző, alapvetésként elfogadott hatalmi működések. Az Ami valójában Fancsikán történtet a vásári beszéd közvetlensége, a végtelenségig fokozható, nem ritkán trágár nyelvi formulák rokonítják Darvasi Magyar sellőjével.

Dicséretes, hogy Vajna nem viszonyul kritikátlanul a nyelvi humor túltengéséhez, nem téveszt arányt.

Nem pusztán azok funkciói és hatáskeltés miatt keveri a választott nyelvi regisztereket, hanem a forradalomcsináláshoz, a fennálló valóság megváltoztatásához szükséges elemként, ezen cserék és átmenetek előkészítőjeként tekint rájuk. Ezzel nemcsak jelent befolyásoló hatalmi működések, hanem a lehetséges jövők is megragadhatóvá, értelmezhetővé válnak a fancsikaiak számára. Eminens szövegként az Ami valójában Fancsikán történt tanult az esetekből, amikor a Hamis tanúban már-már túlzóan előtérbe került a nyelvi (Radnóti Sándor által például infantilisnek nevezett) humor – bár kétségtelen, hogy a tiszaeszlári vérvád miatt felszínre kerülő társadalmi egyenlőtlenségek, a nyelvbe ivódott antiszemitizmus emlékezetes fordulatokat szült.

Az utópia materializálása

Megvilágító erejű lehet az értelmezésben a szerző által inspirációs forrásként megjelölt előzményszöveg, Frantz Schmidt nürnbergi hóhér emlékirata is. Schmidt a 16. században tevékenykedő, hírhedten hatékony hivatásos gyilkos volt: szükséges és ennek ellenére is megvetett rossz a közösség testében. A szerző többek közt róla mintázta Mihált, a történet elején Fancsikára érkező hóhért, aki ezzel mintegy ideiglenes kalauzunkká válik a falu szokásrendjének és kapcsolatrendszerének útvesztőjében. A regényszöveg ugyan jellemzően egyetlen narrátorhoz rendelhető megszólalás, a szereplők saját hangja, az élőbeszéd-szerűség ideiglenesen fel-felfüggeszti ezt az egységet: a szolgák urukhoz intézett csípős válaszai és egyenes kérdései, Füves Magdi imái szó szerinti idézetként kerülnek a szövegtestbe.

A hóhér figurájának centrumba állítása egyébként is irodalmi aktualitásként hat.

Az azonban új Vajna regényében, hogy nem megkeseredett jellemként ábrázolja Mihált, és nem olyasvalakiként, aki átkozott mestersége miatt lassan eloldódik az emberségétől.

Inkább csak felszín alatt munkálkodó tényezőként kezeli szereplője magányát és társadalmi kivetettségének lelki következményeit, elkerülve a hóhér morális megkérdőjeleződését. Ennek kidomborítására azért sincs szükség, mert a hóhér is csak egy a városiasodó falu lakói közül, aki ráadásul elfogadja radikális funkcionalitását és a feudális társadalmi rend jól strukturált valóságát – csak addig marad, ameddig hasznos tud lenni, aztán továbbáll.

Vajna regénye a történelmi távlatból adódó kitakarás-elfedés dinamikájára is reflektál – a hiteles hang megtalálása mellett valószínűleg ez ösztönözte arra, hogy a múltbeli eseményeket alulnézetből, egy laikus, a korabeli történetmesélői hagyományban járatlan narrátor révén közvetítse. Ugyan már az 58. fejezetben is narrátorként lép színre (ekkor E/1.-ben vázolja élete addigi történéseit, illetve azt, hogy hogyan is vált hóhérrá), Mihált csak a regény utolsó mondata alapján tekinthetjük teljes bizonyossággal a fancsikai krónika szerző-narrátorának. Az egymást történetekkel szórakoztató világi szerzetesek közt elhangzó „És most te mesélj, Adorján barát” mondat egyértelmű megszólítása a hallgatóságnak, kimutat a szövegből, egyszersmind igazolja azt, amiről addig csak a falusiak kevéssé megbízható közvetítéséből értesülhettünk: az egykori hóhér a szentség közelébe férkőzött, felcsapott kódexmásolónak.

Mihál vérbeli picaróként egyszerre szereplője és elbeszélője Fancsika felszabadulásig vezető göröngyös, ellentmondásos útjának.

Azzal pedig, hogy az elbeszélői hitelesség immár egy szereplő tudatától és érzéki-érzelmi bevonódásától válik függővé, a regény során evidenciaként értett testetlen, mindentudó narrátorról alkotott olvasói benyomás is átkereteződik.

Hogyan is értékelhető mindez? A szöveg már az analfabetizmusból az írástudók közé emelkedő Mihál hóhér „karrierútjának” bemutatásával is túllép az egyszerre vágyott és megvetett középkoriság újrateremtésének felszínes igényén. Viszont azzal, hogy a hóhér nemcsak főszereplője, hanem elbeszélője is az otthonáról szóló krónikának, Vajna egy eddig kevésszer hallott narrátorra és perspektívára talál, magyar viszonylatban biztosan, amely végül nem kap akkora mélységet és figyelmet, mint amekkorát érdemelne.

Amit viszont a szerző sikeresen és elkötelezetten végigvezet az Ami valójában Fancsikán történt-ben, az a másik központi, narrációban is szót kérő figura sorsa, belső konfliktusai. Füves Magdi nem egyszerűen Mihál érző, humánus oldalának kibontakoztatását segíti, hanem maga is rétegzett, akár meghasonlott szereplő, akit a választott közössége kizárólag gyógyító funkcióban hajlandó befogadni. Karaktere mindemellett a boszorkány archetípusát is bevonja a regény – a hétköznapi valóság határait egyébként nem bolygató – rendszerébe.

Általa Vajna első regénye a női perspektívában rejlő, hivatalos (egyházi-világi) kánon felől alternatívnak mondott tudást, ellenálló potenciált is mozgósítja.

Izgalmas adalék, hogy a fancsikai események is neki köszönhetően maradnak fenn Mihál tolmácsolásában, mivel együttléteik során írni-olvasni tanítja a hóhért, ezzel is bizonyítva, hogy a hatalom decentralizálása az egyéni sorsok felszabadítását is magába foglalja. Bár olvasóként Mihált fogadjuk el kalauzunkként, látásmódjában, tollvonásaiban és szavaiban mentorát is felfedezhetjük.

Tér és a forradalom

A kötet nemcsak a testek ábrázolásában részesíti előnyben a határtalanságot és a többesség felhajtó erejét: látványos játékot űz a konstruáltság és az autentikusság, a fikció és a valóság kérdéseivel is. Már az is nehézséget okoz, ha a települések és domborzati formák alapján szeretnénk behatárolni, hogy pontosan hol játszódik a cselekmény, mivel majd’ minden, ami név szerint említett, fiktív, így térbeli viszonyaik sem feltétlenül kidolgozottak.

A nemesi vár, a székesfőváros, a rivális Dósarákosa épp úgy lebeg a térben, mint maga Fancsika, ahol csupán a templom és a kocsma jelent biztos pontot.

Azt is csak a szereplőktől tudjuk, hogy a Magyar Királyságban járunk: az egyébként szaracén származású Sándor, Fancsika sikeres kalmárja kéri ki magának, hogy ő is ugyanolyan egynyelvű magyar, mint bárki a településen, ne várják, hogy önkéntes fordítóként beveti magát a törökkel való érintkezéskor.

Fancsika aprócska település; periféria, amelyet sokáig elkerülnek a történelem viharai, de épp a mellékessége és a védettsége ágyaz meg a végül itt végbemenő forradalmi változásnak.

Az is csak nyomozás révén deríthető ki, hogy egyáltalán létezett-e hasonló nevű település az 1400-as évek derekán (létezett, nem is egy). Vajna kötetében így a térkép megrajzolhatatlansága és a tájékozódási képességünk elbizonytalanítása egyaránt a fikció hatalmát hirdeti, miközben egyfajta példázattá is emeli (lásd például az alcímet) a Fancsikával és Fancsikán történteket.

A falucska egyhangú, álmosító nyugalmát először Böhöm Pál huszita agitátor feltűnése és a katolikus egyház ellen intézett vádbeszédei zavarják meg rövid időre, mely történelmi jelentőségű fordulat okán a fancsikaiak sorsa is megpecsételődik: utcáikon ugyan sosem vonultak keresztes lovagok, közösségükbe tudtukon kívül mozgalmárok, változtatni vágyó másként gondolkodók épülnek be. Az „alvó ügynökök” eltökéltségét csak fokozza, hogy vezetőiket, köztük Böhöm Pált halálában sem hagyta nyugodni az egyház: Mihál érkezése után röviddel Jakab szerzetes kérésére csontjait kiássák, és máglyára vetik. Mihál érkezésével a büntetendő cselekedetek is megszaporodnak: ha már van fancsikai hóhér, vegyék is igénybe a szolgáltatásait.

Az olvasó az események sűrűsödésével többször is elveszíthetné a fonalat, de Vajna jó történetmesélői érzékkel és biztos kézzel vezet végig az anomáliák láncolatán:

török kémek bukkannak fel, akiket előbb helyben kell hagyni, majd külön kérésre el kell rejteni, várkapitányok cserélődnek, a falusiak bolondünnepre készülnek, miközben titkos alkuk köttetnek meglepő szereplőpárosítások közt.

Ha mindez nem lenne elég, a változó időket jelzi az is, hogy a lakóknak a törökök aljas kétszínűségét is a saját bőrükön kell megtapasztalniuk: bírójuk szélhámos, veszélyes kém, aki bármire hajlandó a leleplezés elkerüléséért, a kompromisszumkötésre mindig fogékony várkapitányuk lecserélhető elem.

A megfordítások és paradox együttállások sorát gazdagítja, hogy a szabadságvágyat és a közösségben önállósodás iránti igényt ébresztő gondolat a hatalom emberétől származik.

Iván, az új várkapitány nem is tudja, hogy szavai milyen messzemenő változásokat indítanak el: „Város, ezt a szót használta az Iván kapitány Fancsikára, nemcsak a hóhérnál tett látogatása során, hanem a várban meg a faluban is, és hiába mondták neki, hogy Fancsika semmiképp sem város, még egy rendes fürdőháza sincsen, csak a Lapát Rózsi nyomorult sátras-bödönös mosakodója, és hiába válaszolta az Iván kapitány, hogy jól van, jól van, mégis újra és újra levárosozta Fancsikát, fel sem fogva, micsoda változásoknak ágyaz meg ezzel.”

A fikció mint a forradalmár kézikönyve?

Vajna regényének egyik legmaradandóbb sajátossága, ahogy egymásra montírozza Füves Magdi és a teljes falu függetlenedési kísérletét. Míg Magdi a csata komolyra fordításában egy új kor hajnalát vizionálja, és a radikális, valódi szabadság elnyeréséért teszi, amit tesz, addig a falusiak képzeletének horizontján csak a rendszerbe illeszthető felszabadulás, a várossá válás lebeg. Az egyedüli pont, ahol sejteni lehet, hogy megneszelték előrehaladásuk és civilizálódásuk forradalmiságát, a Fancsika névhez való csökönyös ragaszkodásuk: „Fancsika, testvéreim, szabad, a fancsikaiak lelke szabad, s nemsokára a testük is szabaddá lesz. Változtasson hát csak nevet az, aki jó dolgában azt se tudja, mivel töltse ki üres és jelentéktelen életét, köpött itt egyet a földre a Sándor, mert Fancsika, testvéreim, az Fancsika, az Fancsika, az mindörökkön Fancsika.”

A városi rangra emelkedés eszerint a rendszeren belül engedélyezett nagyobb szabadságfokot jelenti – és bár a fancsikaiak ezt tűzték ki célul, mégsem ide érkeznek meg. A bolondünnep részeként lezajló csatával valami egészen mást, egy létező utópiát teremtenek, amelynek a szöveg nem jelöli meg és ki a pontos határait – talán a teljes vármegyét megfertőzik az elkorcsosult huszita eszmékkel? Vagy az egész országot?

A karnevalisztikusság végül nemcsak a nyelvben, de a szövegben létrehozott múltalternatíván is eluralkodik.

Az elbeszélhetetlen másság ekként végül felülkerekedik az elbeszélés strukturális kódjain és limitációin, hogy tudtunkra hozza: az új Fancsika utópisztikus közösségként nyelvi eszközökkel ábrázolhatatlan. Ahogy a kritika címében parafrazeált kulcsmondat („No de éppen a végeredményért kár is lett volna belekezdeni annak elmesélésébe, ami valójában Fancsikán történt”) is mutatja: az Ami valójában Fancsikán történt a forradalomcsinálás előkészületeit vázolja, az új és a régi rend összecsapásából már csak töredékes képeket ragad ki, a végkimenetel elképzelését pedig ránk bízza; kezdjünk vele, amit bírunk.