×

„Jó elbújni a harmóniák világában”
Beszélgetés Barabás Lőrinccel
Jónás Ágnes
2018 // 05. 22

Barabás Lőrinc, hazánk egyik legismertebb trombitaművésze előszeretettel látogat kiaknázatlan zenei terepekre, élvezettel elegyíti az egymástól látszólag távol álló stílusokat, és folyamatos megújulás jellemzi. Most izgalmas mérföldkőhöz érkezett: tavasszal jelent meg Other Than Unusual című lemeze a Barabás Lőrinc Quartettel.

Hogy kezdődött a szerelem a trombitával?

Tízéves voltam, amikor bekerültem a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba, ahol sok osztálytársam zenélt valamilyen hangszeren, így én is kedvet kaptam a dologhoz. Nekem a trombita nagyon megtetszett, ráadásul praktikusnak is tűnt, ugyanis egy kézzel születtem, a trombitán pedig három billentyű van – ezen a hangszeren teljes értékűen tudtam és tudok játszani.

A szüleit nem zavarta, amikor otthon gyakorolt? Mert hát mégiscsak trombitáról van szó, aminek némileg erőteljesebb a hangja, mint például egy zongorának.

Egyáltalán nem zavarta őket, maximálisan támogattak a zenei tanulmányaimban. Az anyai nagymamám ének–földrajz szakos tanár volt, édesanyám fiatal korában csellózott, édesapám pedig zongorázott – örültek, hogy én is választottam magamnak hangszert.

Pedig nem sokon múlt, hogy hivatásos úszó legyen…

Ötéves koromban kezdtem el úszni a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványnál, Málnai István edzőm nagy hatással volt rám. Később indultam hazai és nemzetközi versenyeken, benne volt a pakliban, hogy hivatásos úszó leszek, de hosszú távon inkább a zenélést tudtam elképzelni magamnak. Úgy éreztem, hogy inkább a zenébe szeretném fektetni azt a rengeteg energiát, amit a profi sport megkövetelt volna. Az úszás megmaradt hobbinak, remekül karbantartja a tüdőm, és minden évben indulok a Balaton-átúszáson. Vannak, akik nem kedvelik az efféle magányos, monoton sportokat, de nekem valamiért ezek tetszenek. Remekül lehet közben meditálni, az ember közelebb kerülhet önmagához.

Márciusban debütált a Barabás Lőrinc Quartet legújabb albuma, az Other Than Unusual , a lemezbemutató áprilisban volt teltház előtt a Müpában, Takuya Kuroda vendégszereplésével. Ezúttal milyen stílusokkal dolgozott?

A korábbi, Beardance kvartettlemezre jellemző pszichedelikus-groovos, etnojazzes, indiános vonal ezúttal kevésbé jelenik meg, de akik ismerik a zenémet, gyakran mondják, hogy van bennük valami Barabás Lőrinc-es, különböző stílusok határmezsgyéjén mozgó hangzásvilág. Talán a 2015 őszén kijött Elevator Dance Music üt el leginkább az eddigi lemezeimtől – instrumentális, elektronikus zenét hoz, amelyben a trombita, a looper és egyéb effektek is helyet kapnak. A hetedik, Other Than Unusual szintén sok zenei stílust ötvöz: a pop, a jazz és a jazzrock fúziója jellemzi, de vannak benne rockosabb elemek is, a Macskakő című szám pedig klasszikus stílusjegyeket hordoz. Nagy Zsolt vibrafonon és üstdobokon is játszik egy pár felvételen.

Folyamatosan törekszik az innovációra, minden alkalommal kever egy-egy új színt a korongok anyagába, ami arra enged következtetni, hogy nem szeret az előre kikövezett úton haladni, nem tűri jól, ha beskatulyázzák.

Valóban nem. Önmagam szórakoztatása miatt is szeretek olyan zenei területeket felfedezni, ahol korábban még nem jártam, magam is sokféle muzsikát hallgatok, játékként fogom fel ezeket a kalandozásokat, kísérletezéseket. Azok a zenészek, akikre igazán felnézek, mindig igyekeztek megújulni, ilyen például Miles Davis is.

Az életét is úgy próbálja alakítani, hogy minél többször legyen lehetősége utazni. Bizonyára ez is része a határai feszegetésének.

Mindig is vonzott, hogy világot lássak, számos helyen jártam már a világban: 2009-ben tizenegy hónapot töltöttem Londonban, 2011-ben pedig New Yorkban éltem három hónapig, a SAE Institute elektronikus zenei producer kurzusán vettem részt. New York lenyűgöző és inspiráló helyszín, a kint szerzett tapasztalatok és benyomások, a kialakult barátságok rendszerint visszahatnak a zenémre, tetten érhetők valamilyen formában a lemezeim anyagán is. Olyan ez, mint a főzés: gyűjtöm az ízeket és az illatokat, hogy aztán kisüthessek belőlük valami sajátságosat.

Azt olvastam, hogy időközben az indián népzenében is igyekezett elmerülni. Fogta magát, és nekiindult rezervátumokat látogatni Amerikában, vagy hogyan képzeljük ezt el?

Akkoriban számos indián kultúrával kapcsolatos könyv került a kezembe, olvastam többek között a jivaro indiánokról is, sok CD-t szereztem be, kutattam a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, ahol Bartók-korabeli fonográfgyűjtéseken hallgattam indián zenéket bakelit lemezen. Amerikában főleg városban élő indiánokkal találkoztam, részt vettem szertartásokon is. A Beardance album címadó dalát az észak-amerikai indián népzene ihlette. Hasonlóságot véltem felfedezni a bartóki muzsika és az indián zene között – természetközeli népek lévén az utóbbinál, illeve az előbbi alapjául szolgáló magyar népi kultúránál is megfigyelhető a sallangmentesség. Egyébként annak idején Bartókot felkérték arra, hogy rendszerezze az észak-amerikai indiánok zenéjét, de erre már nem volt ideje, mert nem sokkal később elhunyt.

Ha már szóba került Amerika: hogyan tekintenek kint a jazzre? Rétegzeneként, mint itthon, Magyarországon?

A jazz kint olyan, mint nekünk, magyaroknak a népzene, mindenütt ott van a levegőben, legalábbis én ezt tapasztaltam. Amerika a jazz hazája, amire az ott élők rendkívül büszkék. Sok az apró, maximum húsz-harminc férőhelyes klub is, ahol rendszerint nagy nevek lépnek fel.

Ön szerint hazánk zenei szcénájában a rögösebb utat választja az, aki a pop helyett az értelmiséget megcélzó, igényes muzsikát kívánja közvetíteni?

A rögösebb utat választja, persze, hiszen itthon azért még kisebb a tere a jazznek, szűkebb a célközönség. Ha gazdasági szemmel nézném a dolgot, és kizárólag az motiválna, hogy sok pénzt keressek a zenéléssel, akkor természetesen nem a jazz lenne a fő csapásirány. Én hiszek abban, amit csinálok, megvan bennem az elhivatottság és a műfaj iránti szeretet, így az, hogy a fellépéseimért még pénzt is kapok, gyakorlatilag másodlagos.

Sosem érezte, hogy kiégett?

Nem, mert kiegyenlítik egymást az aktívabb és a „passzívabb” periódusok, a zene pedig épp annyira változatos, amennyire én akarom, hogy legyen. Van, amikor zenét szerzek, koncertezek, van, hogy műhelymunka folyik, és ki se dugom az orrom a szobából – szóval változatos tud ez lenni nagyon. Azért is jellemző talán a folytonos kísérletezés az életemben, mert el akarom kerülni a megszokást a zenével való kapcsolatomban.

A Zeneakadémia jazzszakán szerzett jazztrombitatanár és -előadóművész diplomát, tanára Fekete-Kovács Kornél, a Modern Art Orchestra alapítója, trombitása volt. Evidens lett volna, hogy az ő zenekarában zenéljen.

Életem során játszottam többek között az Irie Maffiában, a Brownfield zenekarban, 2005-ben megalapítottam a jazz-funk-pop stílusban játszó Barabás Lőrinc Eklektricet, aminek a 2010-es feloszlatása után két szólólemezt adtam ki, majd 2016-ban jött egy újabb zenekar, a Barabás Lőrinc Quartet (Cséry Zoltán billentyűssel, Herr Attila basszusgitárossal és Nagy Zsolt dobossal). Folyamatosan éreztem, hogy a saját utamat akarom járni. És egy kicsit talán makacs is vagyok.

A zene remek kapcsolatteremtő eszköz, képes összekovácsolni különböző vallású és kultúrájú embereket, de vajon lehet-e búvóhely a világ borzalmai, a hétköznapi gondok elől? Ön hogy van ezzel?

Habár én nem a világ gondjai elől menekülök, néha mégis azt érzem, hogy jó elbújni egy kicsit a harmóniák, dallamok világában. A zenének van egyfajta terápiás jellege, nem véletlenül alkalmazzák pszichésen sérült embereknél is, hiszen tudományosan is bizonyított a lélekre gyakorolt pozitív hatása.

Végezetül elárulná még, hogy mit adott a személyiségéhez a zene?

A Zeneakadémia jazztanszakán egyszer egy nagyon hasonló kérdést kaptunk – a tanárunk azt szerette volna tudni, hogy mit jelent nekünk a zene. Az egyik évfolyamtársam azt felelte erre: „mint halnak a víz”, és én abszolút egyetértek ezzel. A zene a hétköznapok világával párhuzamos univerzum, egy másik valóság, ahol jó lenni. Nemzetiségeken és kultúrákon ível át, és tulajdonképpen mindegy, hogy milyen nyelvet beszélsz, mert a dallamokon keresztül könnyedén meg tudod értetni magad egy japán, egy angol vagy akár egy koreai előadóművésszel is. A zene számomra örömforrás és hobbi, ami egyben a szakmám is.

Leadkép: Galgóczi Németh Kristóf

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben