×

„Csak a szabad szó képes repülni”
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok
Varga Viktor
2014 // 06. 16

2014. április 24-én Sofi Oksanen meg­kapta a Buda­pest Nagy­díjat a Buda­pesti Nem­zet­közi Könyv­fesz­tivál kere­tein belül. Meg­tisztel­tetés mindkét rész­ről, hiszen elis­merni egy nagy tehet­ségű írót ugyan­akkora öröm, mint meg­kapni egy rangos díjat. Rangos díjból Sofi Oksanen­nek pedig szeren­csére van ren­geteg, tehát van miért örülnie, van miért örül­nünk. Magyar­orszá­gon április­ban jelent meg negye­dik regé­nye, a Mikor eltűn­tek a galam­bok.
Sofi Oksanen kapcsán mostanában talán többet gondolkodtunk Tóth Krisztinán, mint magán a finn-észt szerzőn. A magyar költőnő laudációjáról mindenkinek meg lehet és talán meg is van a véleménye, nekem is, de részletek és mindenféle politikai elkötelezettség nélkül is elmondhatjuk, hogy bátor, Sofi Oksanen írásművészetének szellemiségéhez méltó gesztus volt az övé.



Az új könyv sok szempontból folytatja a korábbi munkákat, hiszen ugyanannyira szerves része a történelmi kontextus, mint a Sztálin teheneinek vagy a Tisztogatásnak (a Galambok egyébként egy négyrészes sorozat harmadik kötete, ez a laza értelemben vett tetralógia a II. világháború következményeit járja körül). A megszállás, a deportáció, az elhallgatás, a rejtőzködés mind-mind ugyanolyan meghatározó motívumok a legutolsó műben is, de szerkezetileg ez a szöveg messze bravúrosabb, mint előző darabjai. A több szálon futtatott cselekmény különböző helyekről, időkből, perspektívákból indul, és olyan mesterien, kiszámíthatatlanul van összecsiszolva, és a végére összeillesztve, mint maga a történelem és mint az abban benne álló egyén saját története – elegánsan, elválaszthatatlanul, matematikai kegyetlenséggel.

A regény Észtországban játszódik, ahol a 40-es és a 60-as évek, a náci és a szovjet megszállás között ingadozunk. A szöveg nagyrészt három szereplő nézőpontjából halad a cselekményen, amely három szereplő mind ugyanahhoz a családhoz tartozik: Edgar mintegy a regény negatív kulcsfigurája, a „jó” propagandista, aki a németeknek és a KGB-nek is jelent, az ő unokatestvére a szabadságharcos Roland, Edgar felesége pedig Juudit – Sofi Oksanen eddigi talán legnehezebb női karaktere.

A regény elkeseredett küzdelmeken, halálraítélt és halott szerelmeken, árulásokon, hazugságokon és olyan a cselekményt mozgató mélységű és súlyú titkokon vezet át, melyek történelemalakító erővel rendelkeznek, hiszen az Edgarhoz hasonló emberek ténylegesen írták, hamisították a történelmet, emberéletekről, sőt haláluk utáni emlékükről is dönthettek. A holokauszt áldozatait például politikai célokra is felhasználták, ugyanúgy, ahogy a 60-as évekre szovjet íróvá avanzsálódott Edgar is teszi a történetben: „Vajon a zsidók megemlítése háttérbe szorítaná-e a szovjet állampolgárok szenvedéseit, kisebbítené a szovjet nép áldozatának értékét és nagyságát, sőt talán fenyegetné is azt?” De a többiek is ugyanígy állnak a történelemben, Juudit is hat befolyásos német katonatiszt szeretőjére, a mindenféle hatalmi pozíciót elkerülő Roland menekülteket segít, Edgar pedig kényeskedő, manipulatív kisfiúból tényleges befolyással rendelkező férfi lesz. A történelem Sofi Oksanennél mégsem csak kontextus, regényei azt mutatják, hogy történelem és élettörténet szerves egész, hiszen az egyén hordozott sérelmei, motivációi összefügg(het)nek a hatalmi mechanizmusokkal, hatnak rájuk, ugyanúgy, ahogy a történelmi-társadalmi változások is az egyénre – utóbbit jól tudjuk, előbbit hajlamosak vagyunk elfelejteni.



Itt is és Oksanen korábbi munkáiban is megszokhattuk, hogy pontos, tulajdonképpen történelmi hitelességű prózáját nagyon erős, de már-már a giccs peremén egyensúlyozó lirizáltsággal, sajátos metaforáival (például az az allegóriává duzzasztott pilóta metafora, melyet Roland naplójának megtalálásakor olvashatunk Edgar lelkiállapotának érzékeltetésére) és szinesztéziáival („a csendben hallani lehetett megváltozott illatát”) oldja fel, és teszi egyszerre még plasztikusabbá regényei filmszerű pontosságát.

Az elliptikus, oszcilláló időkezelés rendkívül érzékeny harmóniában áll a regény tartalmi szintjén megjelenő és a megszállások időszakát jellemző elhallgatással és bizonytalansággal, az időkezelés következményeként egyes cselekményelemek kimaradnak, és csak utalások szintjén értesülhetünk róluk, sokszor csak egy-egy szubjektív nézőpontból. Mindez a történelmi narratívák visszaélésének analógiáját mutathatja számunkra, a saját igazságok legitimálását. Izgalmas nivellálása, ha tetszik kompenzációja, Edgar negatív megítélésének – és ez egyben egy önreflexív gesztus is –, hogy Oksanennek és neki hasonló a felfogásuk bizonyos elbeszélésbeli kérdésekről, nevezetesen, hogy igazán markáns hatás eléréséhez az olvasónak valakinek, egy individuumnak a szemével kell néznie az eseményeket. Mégis problematikus az egyes karaktereken keresztüli bevonás, mert Edgarnál hamisnak érezzük, Oksanen pedig nem enged közel, ezzel a párhuzammal demonstrál, érzelem és tényszerűség szétválasztása vezet a propaganda hazugságainak felismeréséhez, de bármilyen más megértéshez is.


És ez a megértés a záloga az elkövetkezendő katasztrófák elkerülésének, ahogy ő gondolja, az íróknak felelősséget kell vállalniuk a jövő generációjáért, ezért fontos a komplex szemlélet – ebből következik talán az is, hogy sosem kétdimenziósak még negatív karakterei sem. Edgar kitartása érdem, még ha motivációi és tettei egy hatalomalapú értékrendből indulnak is ki. Juudit megítélése sorozatos árulásai miatt még problematikusabb: elárulja német szeretőjét (ez egy meglehetősen erős, bibliai allúzióval is megemelt jelenetben kulminál: „[…] és levette a Hellmuthtól kapott karkötőt, a fésülködőasztalra pottyantotta. Úgy csörömpölt, akár húsz ezüsttallér.”), elárulja saját népét, elárulja férjét, mégis a változás potenciálja végig ott dereng a karakteren. Roland egyértelműen pozitív figurának tűnhet, mégis több elbizonytalanító elem árnyalhatja a róla kialakított elfogult képünket. Kényszeresen makacs, a jó ügy érdekében szinte ugyanannyira gátlástalan, mint Edgar, nincs tekintettel a rendhagyó körülményekre, sarkos és erőszakos. Maradéktalanul tehát egyik szereplővel sem vállalunk közösséget, kívül maradunk, mert bár nagyon erős érzelmi amplitúdón mozog a regény diegetikus szinten, az olvasó valahogy kimarad ezekből, mivel az erősebb lélektani hullámok is mintha csupán dokumentum minőségben jelennének meg.

„Csak a szabad szó képes repülni” – ezt a címet választottam, ezzel a mondattal búcsúzott a finn-észt írónő magyarországi díjátadása után. Sofi Oksanen elkötelezett híve az igazságnak (a Könyvfesztiválon viccesen jegyezte meg, hogyha nem író, akkor talán ügyvéd lenne), még akkor is, ha munkái nem abban a klisés, naiv értelemben szolgáltatnak igazságot, ahogy azt nyugalmunk érdekében elvárnánk. A Galambok végkicsengése minimum lesújtó, de alapossága, felderítő ereje kivezet a fikció világából és saját hétköznapi, szabad valóságunkban enged közel a vigaszhoz. Nekünk már van esélyünk a kötetlenebb perspektívakeresésre, a sokoldalúbb információáramlás segítségével van lehetőségünk, jogunk az igazsághoz. Ez az írónő saját receptje, és nem csak regénye frusztráló befejezésének kiegészítésére…

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok, ford. Bába Laura, Scolar, Budapest, 2014.

Pontszám: 9/10

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben