• Redők és eredők

    Hantai-kiállítás Budapesten

    2014.06.16 — Szerző: Horányi Anna

    Furcsa összevisszaságban ugyan, de ízelítőt kap­hatunk a művész szinte minden fontos korsza­kából, nem utolsó­sorban pedig lehető­ségünk nyílik szembe­sülni egy-egy fontos művel, amelyek vagy emlé­keztet­nek korábbi Hantai-élmé­nyeinkre, vagy fel­hív­nak és meg­hív­nak minket arra, hogy további kiállí­tások, tanul­mányok, albu­mok segít­ségé­vel merül­jünk bele a festő­művész vilá­gába.

  • Ahogy beléptem az első nagyobb terembe, azonnal elvesztettem a fonalat.

    Hantai Simon művészetét akkor ismertem meg alaposabban, amikor tavaly Párizsban végigjártam, mondhatni végigcsodáltam a Centre Pompidou Hantainak szentelt nagyszabású életmű-kiállítását, amely több mint száz művön keresztül mutatta be a magyar származású festő pályáját a kezdeti korszaktól a szürrealista festményeken és a gesztusfestészeten át a Hantai művészetét megkoronázó, hajtogatásos technikával készített lenyűgöző művekig, a külön-külön termekben elhelyezett Bendőkig, a Fehérekig, az Etűdökig és a Tabulákig.

    Budapesten azonban éppen ez utóbbiakat állították ki a legelső teremben, furcsa összevisszaságban, és ez az összevisszaság volt érezhető a további terekben is. Ha például az első teremből jobbra indultam el, akkor ott a negyvenes évek végén, még Magyarországon készült alkotásokkal találkozhattam. Ha visszatérve a központi nagy teremhez balra indultam el, akkor viszont egy olyan terembe jutottam, ahol az ötvenes évek szürrealista képeit állították ki. Természetesen nem törvényszerű, hogy egy kiállítás alapvető szervező elve éppen a kronológia legyen, a baj csak az, hogy nem derült ki, hogy ha nem időrendi sorrendben mutatják be a látogatóknak Hantai festészetét, akkor mégis milyen más koncepció alapján akasztották a képeket ide vagy oda.

    Az is nagy kérdés volt számomra, hogy miért kellett elsőként franciául megadni a festmények címeit, és csak zárójelben jelezni a címeket magyarul; ez az eljárás épp Hantai képei kapcsán, aki nemcsak magyar származású festő volt, de – mint leveleiből és számos feljegyzésből is tudjuk – ezer szállal kötődött hazájához, különösen érdekes. Jellemző például, hogy H. Cixous-nak írt francia nyelvű levelében egyik leghíresebb képe, a Rózsaszín írás magyarázatául Arany János kifejezését idézi fel Hantai, magyarul: „Hangokat idéz fel bennem ifjúkoromból, a Realschuléból, egy XIX. századi nagy magyar költőt, Arany Jánost, aki azt írta: … bülbülszavu rózsa…” (Lásd: H. Cixous: Hantai Simon köténye, Kijárat, Bp., 2010, 36.)

    Ami a kiállított műveket illeti, a Ludwig Múzeumnak finoman szólva nem sikerült a legkitűnőbb Hantai-képeket megszereznie; a Pompidou-ban bemutatott anyaghoz képest mind minőségileg, mind mennyiségileg meglehetősen szegényesnek hatott ez a budapesti kiállítás. Ahhoz képest pedig, hogy a 2008-ban elhunyt művésznek ez volt hazánkban az első nagyobb bemutatkozó tárlata, meglehetősen vázlatosnak és semmitmondónak tűnt a kiállítást bevezető biográfia.

    Ne legyünk azonban elégedetlenek, soroljuk a pozitívumokat is. Az első már maga a kiállítás ténye, az, hogy ez a magyarországi kiállítás van, nem pedig nincsen. Furcsa összevisszaságban ugyan, de ízelítőt kaphatunk a művész szinte minden fontos korszakából, ráadásul megnézhetjük a Hantairól készített francia filmet is, mely megadja azokat a háttérinformációkat, amelyek talán nem szükségtelenek Hantai művészetének megértéséhez. Nem utolsósorban pedig lehetőségünk nyílik szembesülni egy-egy fontos művel, amelyek vagy emlékeztetnek korábbi Hantai-élményeinkre, vagy felhívnak és meghívnak minket arra, hogy további kiállítások, tanulmányok, albumok segítségével merüljünk bele a festőművész világába.

    Ki-ki meglelheti a maga kedvenc Hantai-világát és Hantai-korszakát: gyönyörűek a korai festmények, amelyek egyrészt az itáliai quattrocento, másrészt a párizsi iskola, például Bonnard művészetét követik, kifejezetten izgalmasak a gesztusfestészet eredményei – talán legkevésbé érdekesek a szürrealista korszak alkotásai –, számomra azonban kétségkívül azon korszak művei voltak a leginkább meghatározóak, amelyek a Hantai által kidolgozott pliage-technikával készültek. Mint ismeretes, Hantai mintegy a véletlenre bízta ezeknek a képeknek a születését, hiszen nem maga festette meg a vásznat, hanem arra volt kíváncsi, hogy miként festi meg a vászon önmagát: elsőként összegyűrte, majd néhány helyen összecsomózta, ezt a gyűrt anyagot megfestette, a festék megszáradása után pedig kihajtogatta.

    Így jöttek létre azok a nagy hatású sorozatai, amelyek néhány darabját Budapesten is megcsodálhatjuk: óriási fehér vásznon különböző színű foltok helyezkednek el, pontosabban szinte ragyognak fel csodálatos harmóniában, ami egy tudatosan véletlenszerű technika révén jön létre; ez a megkomponált, kiküzdött véletlenszerűség mint ragyogás lett mára Hantai művészetének védjegye. Három erő intenzív együtthatását tapasztalhatjuk meg ezeken a képein: a festék, a művész, és az idő munkáját, amely során a művész nagyobb teret enged a festetlen fehérnek, mint a festett vászonnak, és hagyja, hogy a festmény – egyfajta érlelési időszak során – mintegy maga hozza létre önmagából saját végleges formáját. A művész egész testével jelen van a mű készítésénél, magára húzza, kifeszíti a vásznat, valósággal harcol vele, mégis személytelenné is teszi a művet azáltal, hogy az anyagnak ekkora szabadságot ad. E művészi eljárás egyik legerősebb ihletője egyébként – Hantai bevallása szerint – édesanyja, a sváb parasztasszony köténye volt, amely a biai kékfestők technikájával készült. Az indigókék, négyzetes redőzésű kötény úgynevezett mángorlás eljárással jött létre. Ehhez a technikához kapcsolódik Hantai Máriás korszaka is, mely egyrészt az anya kötényére, másrészt a Szűz Máriát fedő köpenyre utal.

    Kicsit elveszetten bolyongtam végig a Ludwig Múzeum termein – nem tudom, mit kezdhet ezzel az anyaggal valaki, aki semmiféle előzetes tudással nem bír Hantai művészetéről; mégis határozott boldogság fogott el a kifeszített vásznak és a rajtuk felragyogó tiszta színek láttán. Így – fenntartásaim ellenére mégis – jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek ezt a tárlatot: érdemes elmenni, érdemes leülni ezekkel a képekkel szemben, érdemes a közelükben lenni, itt ugyanis valóban az az érzésünk, hogy a műalkotás világával találkozva, mint Gadamer írja, „gyarapodunk a létben”: valahogy sűrűbb a lét Hantai alkotásai körül, valahogy más, harapni valóan friss itt a levegő.

    Hantai
    Ludwig Múzeum
    2014. május 9. – augusztus 31.
    Kurátor: Fabényi Júlia

  • További cikkek