×

Utazás a semmibe
Felix Herngren: A százéves ember…
Kovács Patrik
2014 // 06. 17

Felix Herngren nem kockáztatott túl sokat: köz­ismert siker­regényt adap­tált vászonra, a vég­ered­mény mégis kétes értékű. A száz­éves ember mozza­natnyi rész­letei néhol egé­szen kitű­nőek, a film kiállí­tása is pazar, de a túlsá­gosan szét­tartó cselek­mény – mely ironi­kus tükröt tart a pika­reszk elbe­szélés­módja elé – összes­ségé­ben nem elég meg­győző.
Allan Karlsson, a hóbortos öregúr századik születésnapján megszökik az idősek otthonából, elcsatangol a buszpályaudvarra, és máris sötét alvilági üzelmek közepébe csöppen – így indul Felix Herngren második nagyjátékfilmje, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Hosszú cím, hosszú életű főhős, hosszú sikerlistákat vezető forrásmű: látszólag az összes feltétel adott ahhoz, hogy a mindenből viccet csináló, gyakorta az abszurdba és a groteszkbe kapaszkodó skandinávok ismét megnevettessék a világot. A kritikák többnyire a Forrest Gump párdarabját látják A százéves emberben, ám ez nem a legszerencsésebb viszonyítási pont. Filmünk ugyanis imponálóan európai: úgy házasítja össze a fantasztikumot a hatásvadászat mezsgyéjén táncoló abszurditással, hogy kerüli a nagy amerikai pikareszkekre (hogy a hasonlításnál maradjunk: a Forrest Gumpra és a Benjamin Button különös életére) jellemző érzelmi túltelítettséget. Az expozíció egyébiránt inkább Jaco van Dormael 1991-es munkájára, a Toto, a hős címűre emlékeztet, sőt a két filmet a meseszerű elemek és az önkényesen váltogatott idősíkok is összekötik. Míg azonban Dormael a fantasztikum máza alatt tulajdonképpen nagyon egyedi melodrámát készített, addig Herngren tényleg nem akar mást, mint zsigeri hatáselemekkel szórakoztatni a közönséget.

„Vésd az eszedbe, a gondolkodás haszontalan dolog. Minden történik, ahogy történik” – tanácsolja hősünknek az édesanyja a halálos ágyán. Nemcsak Allan kezdi meg ebben a szellemben vakmerő és kalandos életét, de a cselekményszervezés is illeszkedik e szülői falvédőbölcsességhez. A szökésjelenet és az azt követő pályaudvari mizéria persze még épp az ellenkezőjét ígérik.Mikor azonban az éltes korú Allan összebarátkozik egy magányos, vidéki bakterral, és ketten együtt gondatlanságból fagyhalálra kárhoztatják a nyomukba eredő – pénzzel teli bőröndöt hajszoló – bűnözőt, a film narratív technikát vált. A suspense borzongató érzete eloszlik, és – a regényhez híven – az alkotók méregerős anekdotázó vágya elégül ki. Allan utazása mindkét cselekményszálon (a jelenben és a múlt század különböző történelmi időpontjaiban) cél és tét nélküli. A formanyelvi megoldások tehát tökéletesen rímelnek az anya szellemi végrendeletére: A százéves ember szüzséje a gúnyolódás pőre szándékával tart tükröt a pikareszk műfaja elé. Herngren darabja nem fejti ki a vándorlásmotívum mélyebb rétegeit, nem kíván nagyot mondani, inkább csak eljátszadozik a választott zsánerrel. Ez a szabados közelítésmód egy ideig bírja a közönség szimpátiáját, ám hosszú távon inkább fárasztó, mint izgalmas, hiszen rengeteg hasonlót láttunk már. Szinte bosszantó, hogy felesleges izgulnunk a pozitív hősökért, minthogy filmünk kezdettől fogva a jól ismert posztmodern véletlendramaturgiát érvényesíti: Allan és társasága mindig spontán eseményeknek köszönhetően menekül meg a bajból. Amikor a fináléban sokadszorra nyer bizonyítást ez a törvényszerűség, és a főhőst üldöző gengszterfőnök vesztét is egy frontális véletlen okozza, az ember már öncélúságra gyanakszik.

A 20. századi történelmen átívelő cselekményszál komoly lehetőségeket rejtett magában, de sajnos néhány kivételtől (például a Sztálinnal való találkozás) eltekintve nem elég éles és felszabadult az itt megnyilvánuló komikum. Ráadásul a hevenyészve egymáshoz ragasztott jelenetek fenemód gyors iramúak, dramaturgiájuk pattogó, kidolgozásuk nem elég alapos. Mindazonáltal a különböző történelmi periódusok hangulata és a fontos személyiségekről vázolt portrék némileg kárpótolnak a hiányérzetért. A jelen eseményeit bemutató cselekményszál inkább a verbális humor és a karakterizálás frontján erős. A félreértésekre épülő komikum még akkor is jól áll a filmnek, ha némiképp önismétlővé válik, míg a figurák között a sima modorú Julius, a tudálékos Benny és a lobbanékony maffiafőnök érdemel külön említést (utóbbit nem véletlenül alakítja a Guy Ritchie gengszterfilmjeiből ismerős Alan Ford, ráadásul nagyszerűen).

A százéves ember kendőzetlen, zsigeri poénokkal is él, és ezek jobbára célt érnek. Különösen megnyerő bizonyos abszurdan erőszakos mozzanatok szcenírozása: nem túlzóan tapintatosan, de nem is kéjes örömmel mutatja a film a rémisztő és lehetetlen halálnemeket. És persze a megtalálható itt minden egzotikus kellék, mely sikerrel villanyozhatja fel a befogadót − még egy rakoncátlan elefánt is élénkíti az amúgy sem egyszínű összképet. Az egész moziból áradó megátalkodottan virgonc szellemiség iránt sem maradhatunk közönyösek, még akkor sem, ha a zárlatra az alkotók érezhetően kifogynak az ötletekből. Mindent összegezve A százéves ember egyetlen alkalomra ideális kikapcsolódás. Habkönnyű, nem tornáztatja az agyat, és reflexből jövő poénjai gyengéden dolgoztatják a rekeszizmokat – a mai hollywoodi kínálathoz képest valóságos felüdülés. Ugyanakkor hiába csillogtatja a film a fenti erényeket, ha a túlságosan széttartó cselekmény és a dramaturgiai tempóval kapcsolatos problémák beárnyékolják az élményt.

Pontszám: 5/10

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Színes, szinkronizált svéd vígjáték, 114 perc, 2013 (16)
Rendező: Felix Herngren
Forgatókönyvíró: Felix Herngren, Hans Ingemansson
Szereplők: Robert Gustaffson (Allan Karlson), Iwar Wiklander (Julius), David Wiberg (Benny), Mia Skäringer (Gunilla), Bianca Cruzeiro (Caracas), Alan Ford (Pim), Jens Hultén (Gäddan)
Bemutató dátuma: 2014. június 5. (Forgalmazó: ADS Service Kft.)

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben