×

A Szép új világ alacsonyabb kasztjaiban
Interjú Bódi Péterrel
Vermes Nikolett
2019 // 01. 03

Közhelyolimpia, közhelyfesztivál – Bódi Péter legújabb regényének, az Engedetleneknek vissza-visszatérő, sokatmondó kifejezései ezek, amik elől nemcsak a mű karakterei, hanem mi is menekülünk. A szerzővel a lehetetlen helyzetből kiutat kereső fiúról, apáról, rendőrről, egyetemistáról és társaikról beszélgettünk.

Hogyan akadtál új köteted témájára?

Nagyon érdekelnek az olyan közösségek és archetípusok, amikkel az irodalom nem sűrűn foglalkozik. Első könyvem, a Szé tírt falak graffitisekről szólt, amit azért írtam meg, mert nem találtam hasonló tematikájú munkát a piacon. Később sok ötletem volt, köztük az Engedetleneké, de csak annak kidolgozásában láttam kihívást, amelyiknek nem találtam meg az előzményeit a könyvesboltok polcain.

Sok karaktered szélsőséges személyiség, élethelyzeteik is periferikusak. Mennyi a valóságalapja ezeknek?

Szerintem mindannyian a fiunkat halálra etető szülők és pornóügynökséget vezető rendőrök vagyunk, csak egyesek jobbak a titoktartásban, mások kevésbé. Pontosabban mindannyiunkban vannak ösztönök, amiket elnyomnunk. De természetesen az Engedetlenekben sokszor alkalmazok erős túlzásokat. Mindeközben egy olyan országban élünk, ahol léteznek közösségek, amelyekben egyre kevésbé kell elnyomni az intuíciókat. Akik ide tartoznak, egyre többet tehetnek meg. Így ezek a csoportok különböző formában radikalizálódnak, sőt ellenpontokat képeznek. Egy ilyen ellenpont kialakulásáról is szól a regény.

Milyen csoportokról  beszélünk pontosan?

A rasszizmus sok formája abszolút elfogadott ma Magyarországon, ez kedvez a szélsőségeknek. A regény írásakor sokat játszottam azzal a gondolattal, hogy ezt a hozzáállást milyen eszmék ellensúlyozhatnák, történelmi sablonok nélkül. Érdekelt, hogy vajon mi az a harag, ami esetenként rossz cselekedetekre készteti az embereket.

Hogyan tudod meghatározni ezt a haragot?

Mondok egy aktuális példát. Több francia barátom van, akikkel sokat beszélgettem arról, hogy velünk ellentétben ők miért lépnek fel ilyen aktívan, gyakorlatilag mindig, ha valami nem tetszik nekik. Az egyik ok, hogy amíg mi az iskolában fegyelmet tanulunk, valamint hogy a tanárnak mindent elsöprő joga van felettünk, addig ők vitakultúrával foglalkoznak, és olyan módszerekkel, amikkel felismerhetik a propagandát. Ugyanez igaz a német ismerőseimre is. Viszont minket már egészen korán arra kondicionálnak, hogy kussoljunk. Mintha a Szép új világ alacsonyabb kasztjaiban lennénk. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az emberek nem mérgesek. Szinte bármi képes cselekvésre késztetni, nem az ügy a lényeg, hanem a tálalás. Ha viszont tudnám, hogy mik ezek a módszerek, azokról írtam volna. Az én témám egyelőre a nyers harag.

Nagyon nehéz nyugodtan lapozni az egyik oldalról a másikra, miközben a női test maximális kihasználtságáról, a bankrablást tervező fiatalok gondolatairól vagy a szüleitől menekülő fiúról olvasunk.

Korábbi regényeimben olyan közösségekkel foglalkoztam, akiket ismerek és megértek, ezáltal hitelesebben tudom őket ábrázolni is. Az Engedetlenek kapcsán viszont szerettem volna megismerni olyan embereket, akiket egyáltalán nem értek. A karakterek mind különböző alaphelyzetekből indulnak, amelyekről rengeteget gondolkodom. Miért kezd el pornózni vagy tudatosan fizikai erőszakot alkalmazni valaki? Ezeket a válaszokat keresem.

Minden történetet átsző a „menni vagy maradni” kérdése. Menni, kiszakadni a saját komfortzónánkból vagy maradni?

Én, amíg lehet, maradok. Művészként tekintek magamra, egy alkotó ember pedig ne meneküljön a problémák elől, csak ha már nincs más megoldás.

Egy nagyon tudatosan szerkesztett regényről beszélünk. Mintha egyik fejezet beszélgetne a másikkal.

Elképesztően utálom az unalmas könyveket, még ha jók is, az meg pláne a halálom, amikor azt várják tőlem, hogy hasra essek egy unalmas, de mély könyvtől. Nem vagyok oda a kanonizációért, csupán azért nem fogok tisztelni alkotókat, mert úgy illik. Ez nem egy felvett punk attitűd, hanem tudatos döntés: fiatalokkal foglalkozom, sejtem, hogy mi az, ami a következő olvasógenerációt már nem fogja érdekelni. Sokkal fogékonyabb vagyok egy műveletlen tinédzser véleményére, mint egy olyan esztétáéra, aki a következő generációkon sopánkodik. Próbálok színes, mozgalmas regényeket írni. Ha valaki órákat vagy napokat tölt el a szövegeimmel, szeretném, ha élvezné is azokat, és erre az izgalmas dramaturgia egy jó módszer. A szerkezetnek a tartalmat kell szolgálnia. Az volt a célom, hogy különböző nézőpontokkal, fordulatokkal az atmoszférát és a karakterek bizonytalanságát erősítsem.

Gondoltál már puzzle-ként a regényre, a melyet a történetek közti párbeszéd tesz azzá?

Igen! Még címként is eszembe jutott, de nem szeretem azokat az elnevezéseket, amik csupán a szerkezetre reagálnak, éppen azért, ahogy említettem, a dramaturgiának mindig a tartalmat kell szolgálnia. A célhoz hozzátartozik a szándék, hogy a történet kiismerése önmagában is izgalmas legyen, ne csak a sztori.

Nem szeretnék elmenni a fejezetek elején olvasható, rövid idézetek mellett. Ki a szerző?

Saul Alinsky. Egy időben sokat foglalkoztam vele. Ő az, aki tizenkét pontba szedte össze, hogyan gyakorolhatunk nyomást az elnyomóinkra. Ezt a tizenkét pontot fordítottam le, majd tűztem be a fejezetek elé. Hozzáteszem: jó okkal, bár az idézetek értelmezését az olvasóra bízom. Azoknak, akik arra vetemednek, hogy nemcsak elolvassák, de újra is olvassák a könyvet, hagytam néhány meglepetést. Ez a regény tele van apró eastereggekkel, például Alinsky nevét is elrejtettem benne.

Kiknek ajánlanád elsősorban a könyved?

Nem tudom, ezzel sosem foglalkoztam igazán, és korábban, amikor megkérdezték tőlem, mindig meglepődtem. Nem tudok nem magamnak írni, de abban biztos vagyok, hogy a következő olvasógeneráció érdekel elsősorban. Nem az írók vagy az olvasók maradtak le, a kor megy el mellettünk: változnak az információfogyasztási szokások, például a képiség elsődlegessé vált. Igyekszem figyelni az átalakulást, bírálat nélkül, mert nagyon érdekel, hogy milyen regényeket ír majd a következő nemzedék. Szerintem az irodalmi műveknek viszonyulniuk kell a változásokhoz, én legalábbis az ilyen írásokat szeretem. Előfordul, hogy olyan olvasóktól kapok leveleket, akik nem nagyon szoktak könyveket forgatni, viszont az egyik írásom valahogy a kezükbe került, és lekötötte őket. Ennél kevés jobb érzés van, mert én is ilyen fiatal voltam, tinédzserként sokáig úgy kerültem a könyveket, mint a tüzet.

Leadfotó: Adam Tesarski

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben