×

Az idő állóképei
Esti Kornél: Eltűnt idő
Theisz Gábor
2018 // 12. 26

November elején megjelent az Esti Kornél ötödik nagylemeze, az Eltűnt idő, amelyen az összkép a korábbiaknál sokkal érettebb, homogénebb zenei anyagot mutat.

Eltelt újabb két év az előző Esti Kornél-lemez óta, és menetrendszerűen itt is van az új anyag Eltűnt idő címmel. Húzósabb és kevésbé maníros lett ez a konceptlemez.

A költői szövegek miatt bölcsészzenekarnak mondták őket sokáig, jobb jelzőt nem találva. Nevüket Kosztolányi Dezső hősétől kölcsönözték, de ha ez nem lenne elég, akkor tessék, itt van még egy kis irodalom: az Eltűnt idő hallatán sokaknak Marcel Proust regényfolyama ugorhat be. Ez az allúzió csak megerősítése annak, hogy a téma a modern ember problematikája, sőt, az idő a 21. századra egyre inkább fogyni látszik. Estiéktől megszokhattuk, hogy szövegeiket a személyes érzésvilág szövi át, a témát mindig aktuális létproblémák felé viszik, de zenei téren érzékelhető az elmozdulás a korábbiaktól.

A 2009 óta létező mezőtúri zenekar megélte a legnagyobb törést, amit egy zenekar átélhet: énekest váltott. A Boldogság, te kurva című csúcslemez után nehéz volt elfogadni Bodor Áron kissé teátrális, szenvelgő énekstílusát – nem lehet minden számban meghalni, és nem is kell. Az újabb és újabb lemezeknél egyre csak azt vártuk, hogy a helyzet egyszer normalizálódik, és végre elérkezett az ének terén a változás. Lázár Domokos visszafogott hangszíne már nemcsak háttérbe kevert vokálként hallható, hanem sokszor egyenértékű Áronnal, a kettő közelítése sajátos színezetet hozott elő. A másik örvendetes hír, hogy egy-két számnak stone-os húzása lett, ennek kiváló példája a Lesz még folytatás című dal. A korábbi lemezek minimalizmusát pedig átvette az agyasabb szerkesztésmód.

Az összkép így néz ki: egy érett, gömbölyűbb, homogénebb hangszerelés. Az Esti Kornélnál korábban nem tapasztaltam ilyen egységet, a sok gitár (három!), néha még egy szintetizátor mögött némi tanácstalanságot éreztem. Értem én, hogy vaskosabb, dögösebb stb. a hangzás, kijátszották az egymásnak riffeket passzolgató megoldást, de amikor úgy csinálják, hogy ezek ne csak összekacsintsanak, hanem egyek is legyenek, azt atmoszférának, hangulatnak vagy aurának hívják (A horizont szélén, Sűrű köd van, Lélegezz mélyen, Félhomály, Akik élnek). Hogy ez a kiforrott állapot a hangszerelésnek, avagy a jól megválasztott effekteknek köszönhető, nem tudom, de kifejezetten örömteli váltás ez. A másik erőssége a lemeznek (és ez összefügg az előzőekkel) a verzékbe szőtt énekdallamok (Sűrű köd van) szerepe: a finomodó gitárok teret engednek az ének fülbemászó játékának. Örvendetes tapasztalat, hogy a számok többségének lezárásánál túlléptek „a megszokott átvezető téma után újra a refrén szól a végtelenségig üvöltve” struktúrán – persze nem maradéktalanul. Ehelyett inkább egy újabb lehetőséget aknáztak ki egy-egy variációra, mely ösztönösebb, őszintébb eredményt szül (Lélegezz mélyen, Összetörve), esetleg egy masszív zúzás kerekedik belőle (Vihar), vagy egy kegyetlenül meglepő metálos szoprán (Félhomály). Mindez jobban illik az Esti Kornél szabadabban fogott szövegeihez.

A dalok az élet árnyoldalait ragadják meg, ezt az elemet kiragadva a zenekar – azt gondolnánk – mindig kicsit kívülálló marad, ám közönsége ennek ellenére egyre népesebb. A szövegek még mindig kidolgozottak, és törekszenek az eredetiségre, a nyelvi eszközök változatosak: különleges metaforák, kultúrtörténeti utalások és kifordított frázisok sorjáznak benne. Az idő tematikáján túl még mindig összetartja a dalokat a bandára jellemző szorongó hangulat. A számok magját legtöbbször valamilyen kellemetlen állókép adja, amelynek feloldása egy megnyugtató eszképizmus: „Lépjünk le halkan…”, „Megyünk a végtelen felé.” A dal elején indított egyedüllét egyes száma – mintegy isteni kéz beavatkozása nyomán – pozitív előjelű többes számra vált át. Ezek a korábbi lemezekre is igazak: a lezáratlan lezárások ismétlődése némiképp hitelteleníti a szövegvilágot, az ürességbe vész, viszont a pozitív véglet mindenképp kifizetődőbb.

Az Eltűnt idő nagy változásokat nem tartogat a számunkra, inkább gondos munkát tükröző konceptlemezzel van dolgunk. Több a játék, a kísérlet, a bátorság ezen az albumon, ezért is lehet azt mondani, hogy nincs olyan szám, amelyből valamilyen ötletes megoldást ne tudnánk felmutatni. Az Esti Kornél megbízható minőség lassan tíz éve, összhatásuk egyre meggyőzőbb. A személyes viszonyuk mindig érződik az adott lemezen, és ezt egyre profibb módon tudják uralni is.

Leadfotó: Gábor Jim Bátori

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs januári száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben