×

Az elme, ha megtörik
Josephine Decker: Madeline a mélyben
Soós Tamás
2019 // 01. 03

Bátran kísérletezik, és a #metoo korában különösen fontos témát boncolgat az amerikai függetlenek legújabb üdvöskéje, a Madeline a mélyben. A csodavárást félúton feladtuk, de a jövő egyik sztárszínészét így is felfedeztük benne.

A Madeline a mélyben egy furcsa, feloldhatatlan paradoxon. A feléig-kétharmadáig meg lehetünk arról győződve, hogy tényleg azt a formabontó, kiemelkedően fontos és aktuális amerikai remekművet nézzük, amit a legendás függetlenfilm-fesztiválon, a Sundance-en vagy épp a Berlinálén is körülrajongtak. Közben viszont kevés az olyan pillanat, amikor ne tudnánk átérezni a többi reakciót, amit ez a közönségét végletekig megosztó alkotás kiváltott. Sokszor tűnhet úgy, hogy ez az egész csak egy intellektuális blöff, amelynek labirintusából nehéz kijutni, mert látványosan sok a kísérletezés, de kevés a tartalom.

Pedig az a sajátos filmnyelv, amin Josephine Decker rendező beszél, szorosan összefügg a tartalommal. A formai megoldások azt az elbizonytalanított, szétzilált állapotot hivatottak érzékeltetni, amelyben Madeline, a tizenhat éves, félvér kamaszlány állandóan leledzik. Egyrészt a címszereplő mentálisan törékeny: másfél hónapot töltött nemrég a pszichiátrián, jelenleg gyógyszereket szed meg nem nevezett betegségére. Ha nem szedi őket, könnyen agresszívvá válik, például álmában anyja hátához forró vasalót passzíroz. Másrészt a lány egy progresszív színházi társulat tagja, ahol épp A három kismalacot próbálják, és különböző állatokká vedlenek át. Madeline őstehetség, ő nem eljátssza a macskát, a teknőst vagy a malacot, hanem azzá válik.

Decker ezeknek a mentális szökkenéseknek a megjelenítésére használja elsősorban a formanyelvet, és ez roppant izgalmas. Ha Hollywood felől nézzük, ez egy kőkeményen experimentális mozi, ahol háttérbe szorul a történet, és az érzéki benyomások tombolása tölti meg a vásznat. A filmkép elmosódik, mintha LSD-be nyúlt volna a focus puller, a szélek homályban táncolnak, oldalról bever a fény, az arcokat belógó tárgyak takarják ki. A Madeline a mélyben az alkotás cseppfolyós intenzivitását igyekszik ábrázolni. Impresszionista, izgalmas, innovatív a film képi világa.

Igazán csak az átütő erő hiányzik belőle. Vagyis mögüle. A történet ugyanis meglepően szimpla: arról szól, hogy a művészet, az alkotás alapvetően kizsákmányoló természetű szemben az emberekkel, akiknek a történetét elmeséli, és a színészekkel, akikkel a történetet eljátszatja. A művészet kisajátítja, saját képére formálja, és mások elé tárja a legbensőbb érzéseiket, amíg már rá se ismernek. Vagy úgy ismernek rá, ahogy nem szerették volna, mert nem biztos, hogy bele akartak menni a játékba. És innentől éles erkölcsi határhelyzetek merülnek fel, mivel a #metoo korában kiemelten fontos kérdéseket feszeget a Madeline a mélyben. Hol van a határ, amin túl már nem kölcsönös konszenzuson nyugszik az alkotás, mikortól él vissza a rendező a hatalmával? Nem szexuálisan – intellektuálisan. A társulat vezetőjét, akinek a szeretetére Madeline mindennél jobban vágyik, megbabonázza a lány tehetsége és története. Hamar rájön, hogy A három kismalac helyett az ő mentális betegségéről szeretne előadást készíteni – középpontban az anya és lánya ellentmondásos viszonyával.

A Madeline a mélyben tökéletesen érthetővé teszi a kizsákmányolás érzelmi dinamikáját: az elfogadásra, a tetszésre való vágyakozást az egyik, a nagy művészet létrehozására vonatkozó ambíciót a másik oldalról. Josephine Decker arra fűzi fel a filmjét, hogy megkérdőjelezze, vajon a cél tényleg szentesíti-e az eszközt, és megéri-e összeroppantani egy amúgy is törött pszichét azért, hogy valamiféle örökkévalót alkossunk a lelki traumáinkból. A film élvezetét elmélyítheti, ha tudjuk: a rendező ugyanazon a folyamaton ment át, mint amit a Madeline a mélyben bemutat. Akkor is, amikor dokumentumfilmesként úgy érezte, riportalanyait egy előre kitalált narratívába próbálja beleszuszakolni, és akkor is, amikor improvizációkból kialakított filmjébe (amit a moziban mi is látunk) beleépítette fiatal színésznője, Helena Howard egyik történetét, amit magánemberként mesélt el neki – és ezzel átlépett egy erkölcsi határt. Erre azonban szükség volt ahhoz, hogy rátaláljon a témára, amit boncolgatni akart. Josephine Decker egy mindvégig lebilincselő, filmnyelvében játékos, bátor filmet forgatott azokról az erkölcsi kérdésekről, amik öntudatos alkotóként meghatározzák a mindennapjait. Egyetlen dolgot nem vett figyelembe csupán: hogy a néző hétköznapjainak nem szerves részei, ezáltal számára nem is feltétlenül érdekesek ilyen szinten az alkotás nüanszai. A befogadót talán jobban izgatná az emberi dráma, amelynek a kontúrjai csak felsejlenek a filmben. A vörösbarna hajú macskalány rejtély marad előttünk, a film végéről hiányzik az igazi katarzis.

A Madeline-t játszó Helena Howard mindezek ellenére nagy felfedezés: nyugodt szívvel köthetünk rá fogadásokat, hogy a jövő egyik nagy színésztehetségének bemutatkozását láttuk. Howard nyers, manírmentes játéka vonzza a kamera tekintetét, lenyűgöző aura veszi őt körül. Nélküle el se lehetne képzelni ezt a filmet és ezt a lányt, aki kétségbeesetten keresi a támpontokat folyamatosan imbolygó világában. Már csak zabolázatlan tehetsége miatt is megéri jegyet váltani erre a különös, szabálytalan mozira, ami lehet, hogy többet ígér, mint amennyit valóra vált, de az biztos, hogy egy pillanatra sem válik kiszámítóvá, unalmassá. És ez nem kis szó a mai filmvilágban.

Pontszám: 8/10

Madeline a mélyben
Színes, amerikai dráma, 93 perc, 2018
Rendező: Josephine Decker
Forgatókönyvíró: Josephine Decker és Donna di Novelli
Operatőr: Ashley Connor
Szereplők: Helena Howard (Madeline), Miranda July (Regina), Molly Parker (Evangeline)
Bemutató dátuma: 2019. január 10. (Forgalmazó: ELF Pictures)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben