×

Aki fellázadt a szenny ellen (Kultfilmradar)
Martin Scorsese: Taxisofőr
Várkonyi Zsolt
2018 // 12. 20

42 éve vonult be a filmtörténelembe Travis Bickle, Isten magányos lovagja, aki egy ponton túl nem tűrt tovább. Kultfilmradar című cikksorozatunk legújabb részében Martin Scorsese Taxisofőrjét nézzük újra.

Valószínűleg kevés olyan filmrajongó van, aki ne próbálta volna eljátszani a jelenetet, ahogy a kabátujjából pisztolyt előrántó Travis Bickle a tükörképének beszél. Martin Scorsese bőséges életművéből borzasztóan nehéz és nem is túl igazságos csupán egyetlen alkotást kiemelni, de a több mint negyvenkét éve bemutatott Taxisofőr kétségtelenül az egyik legnagyobb hatású filmje. Egy végtelenül nyomasztó, mégis szuggesztív munka, amely egyszerre szól a magányról, a társadalomba visszailleszkedni képtelen vietnami veterán pokoljárásáról és a hetvenes évek New Yorkjáról.

Rendkívül beszédes már a nyitójelenet is, amelyben a sárga taxi vészjóslóan feltűnik a csatornából feltörő gőzfelhő homályában, aztán pedig Travis tekintetét pásztázza a kamera. Michael Chapman képei szinte előrevetítik a közeledő ámokfutást: az operatőr még egy autót is képes olyan szemszögből mutatni, hogy zsigeri nyugtalanság legyen úrrá rajtunk. Premier plánban látjuk, ahogy a taxióra számlapjai mozognak, egymás után suhanunk el a jelzőlámpák alatt, így még inkább érzékeljük az idő kínzóan lassú múlását. A sejtelmes, komor atmoszféra az egész filmet körüllengi. A Taxisofőrt nézve úgy érezzük, mintha Travishez hasonlóan mi, nézők is álmatlanságban szenvednénk, minden napunk ugyanolyan lenne, össze lennénk zárva saját kétségeinkkel – az ebből fakadó egyhangúság pedig egyre nyomasztóbbá válik. New York éjszakai fényei folyamatosan beragyogják a vásznat, hol a taxi szélvédőjén tükröződnek, hol Travis arcán, így egyetlen percre sem feledkezünk meg arról, hogy a bűn városában járunk. A felcsendülő, vissza-visszatérő szaxofonszólók önmagukban egyfajta idilli, melankolikus hangulatot kölcsönöznének, ám a Taxisofőrben ezek is csak fokozzák a feszültséget, miközben azt figyeljük, ahogy főszereplőnk fapofával furikázza kétes külsejű utasait az éjszakában. Máskor szándékosan nyugtalanító zenefolyamok, egyre hangosodó vonósok jelzik számunkra, hogy ketyeg a bomba, csak azt nem tudjuk, mikor és hogyan fog felrobbanni. Ez a bomba pedig maga Travis Bickle, aki Isten magányos lovagjának hívja magát, és alig várja, hogy egy nagy eső elmossa a sok mocskot a város utcáiról.

Bár New York sok alkotásban az álmok városaként jelenik meg, a Taxisofőr esetében szó sincs idealizálásról. A filmnyelvi megoldások mellett érdemes azt is felidézni, milyen figurákkal hozza össze a sors Travist. Ott van például Iris, a Jodie Foster által játszott tizenkét éves prostituált, akinek megmentése később hősünk legfőbb céljává válik. Emlékezetes jelenet, amikor az egyik utas arról számol be hahotázva a taxi hátsó ülésén, hogy egy 44-es Magnum segítségével végez majd feleségével. Az addig csendben vívódó Travis számára valószínűleg ez az egyik utolsó csepp a pohárban, mielőtt a „tettek mezejére” lép. Nehéz elfelejteni a monológot, amikor taxis kollégája, Wizard (Peter Boyle) próbál lelket önteni a belé néhány jó tanáccsal, de tőle is csak teljesen értelmetlen közhelyekre futja. Amikor egy férfi megpróbálja kirabolni a boltot, és Travis lelövi őt, az eladó semmiféle kétségbeesést nem mutat, sőt: egy vascsővel kezdi el ütni a földön fekvő sérültet. Ez a jelenet is hatásosan illusztrálja, hogy a filmben bemutatott társadalom teljesen immunis az erőszakra. A főszereplőt senki sem képes megmenteni önmagától, és New York csak a legrosszabbat hozza ki belőle.

A Taxisofőr sikeréhez – a remek rendezés, operatőri munka és expresszív zenei aláfestés mellett – természetesen kellett Robert De Niro is, aki hibátlanul hozza a magának való Travis karakterét. A filmből csak annyit tudunk meg a főszereplő előéletéről, hogy vietnámi veterán, ám ez bőven elég: azonnal értjük, miért nem tud aludni éjszakánként, és miért képtelen beilleszkedni a társadalomba. Nézőként sajnáljuk szinte gyermeki naivitása és nem túl kifinomult ízlése miatt – például amikor a második randijukon pornómoziba viszi álmai nőjét, Betsy-t –, ugyanakkor félelmetes, kiszámíthatatlan figura. Talán az a legijesztőbb benne, hogy sikerül teljesen beleolvadnia a környezetébe, így felmerül bennünk a kérdés: vajon hány hozzá hasonló félőrült bolyong az utcákon? A zöld kabátban és napszemüvegben feszítő, tarajos Travis Bickle a mai napig a filmtörténelem egyik legmenőbb önjelölt igazságosztója, a Taxisofőr pedig negyvenkét évvel bemutatása után is ütős, fontos társadalmi kérdéseket feszegető film.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben