Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Aki fellázadt a szenny ellen (Kultfilmradar)

    Martin Scorsese: Taxisofőr

    2018.12.20 — Szerző: Várkonyi Zsolt

    42 éve vonult be a filmtörténelembe Travis Bickle, Isten magányos lovagja, aki egy ponton túl nem tűrt tovább. Kultfilmradar című cikksorozatunk legújabb részében Martin Scorsese Taxisofőrjét nézzük újra.

  • Aki fellázadt a szenny ellen (Kultfilmradar)

    Valószínűleg kevés olyan filmrajongó van, aki ne próbálta volna eljátszani a jelenetet, ahogy a kabátujjából pisztolyt előrántó Travis Bickle a tükörképének beszél. Martin Scorsese bőséges életművéből borzasztóan nehéz és nem is túl igazságos csupán egyetlen alkotást kiemelni, de a több mint negyvenkét éve bemutatott Taxisofőr kétségtelenül az egyik legnagyobb hatású filmje. Egy végtelenül nyomasztó, mégis szuggesztív munka, amely egyszerre szól a magányról, a társadalomba visszailleszkedni képtelen vietnami veterán pokoljárásáról és a hetvenes évek New Yorkjáról.

    Rendkívül beszédes már a nyitójelenet is, amelyben a sárga taxi vészjóslóan feltűnik a csatornából feltörő gőzfelhő homályában, aztán pedig Travis tekintetét pásztázza a kamera. Michael Chapman képei szinte előrevetítik a közeledő ámokfutást: az operatőr még egy autót is képes olyan szemszögből mutatni, hogy zsigeri nyugtalanság legyen úrrá rajtunk. Premier plánban látjuk, ahogy a taxióra számlapjai mozognak, egymás után suhanunk el a jelzőlámpák alatt, így még inkább érzékeljük az idő kínzóan lassú múlását. A sejtelmes, komor atmoszféra az egész filmet körüllengi. A Taxisofőrt nézve úgy érezzük, mintha Travishez hasonlóan mi, nézők is álmatlanságban szenvednénk, minden napunk ugyanolyan lenne, össze lennénk zárva saját kétségeinkkel – az ebből fakadó egyhangúság pedig egyre nyomasztóbbá válik. New York éjszakai fényei folyamatosan beragyogják a vásznat, hol a taxi szélvédőjén tükröződnek, hol Travis arcán, így egyetlen percre sem feledkezünk meg arról, hogy a bűn városában járunk. A felcsendülő, vissza-visszatérő szaxofonszólók önmagukban egyfajta idilli, melankolikus hangulatot kölcsönöznének, ám a Taxisofőrben ezek is csak fokozzák a feszültséget, miközben azt figyeljük, ahogy főszereplőnk fapofával furikázza kétes külsejű utasait az éjszakában. Máskor szándékosan nyugtalanító zenefolyamok, egyre hangosodó vonósok jelzik számunkra, hogy ketyeg a bomba, csak azt nem tudjuk, mikor és hogyan fog felrobbanni. Ez a bomba pedig maga Travis Bickle, aki Isten magányos lovagjának hívja magát, és alig várja, hogy egy nagy eső elmossa a sok mocskot a város utcáiról.

    Bár New York sok alkotásban az álmok városaként jelenik meg, a Taxisofőr esetében szó sincs idealizálásról. A filmnyelvi megoldások mellett érdemes azt is felidézni, milyen figurákkal hozza össze a sors Travist. Ott van például Iris, a Jodie Foster által játszott tizenkét éves prostituált, akinek megmentése később hősünk legfőbb céljává válik. Emlékezetes jelenet, amikor az egyik utas arról számol be hahotázva a taxi hátsó ülésén, hogy egy 44-es Magnum segítségével végez majd feleségével. Az addig csendben vívódó Travis számára valószínűleg ez az egyik utolsó csepp a pohárban, mielőtt a „tettek mezejére” lép. Nehéz elfelejteni a monológot, amikor taxis kollégája, Wizard (Peter Boyle) próbál lelket önteni a belé néhány jó tanáccsal, de tőle is csak teljesen értelmetlen közhelyekre futja. Amikor egy férfi megpróbálja kirabolni a boltot, és Travis lelövi őt, az eladó semmiféle kétségbeesést nem mutat, sőt: egy vascsővel kezdi el ütni a földön fekvő sérültet. Ez a jelenet is hatásosan illusztrálja, hogy a filmben bemutatott társadalom teljesen immunis az erőszakra. A főszereplőt senki sem képes megmenteni önmagától, és New York csak a legrosszabbat hozza ki belőle.

    A Taxisofőr sikeréhez – a remek rendezés, operatőri munka és expresszív zenei aláfestés mellett – természetesen kellett Robert De Niro is, aki hibátlanul hozza a magának való Travis karakterét. A filmből csak annyit tudunk meg a főszereplő előéletéről, hogy vietnámi veterán, ám ez bőven elég: azonnal értjük, miért nem tud aludni éjszakánként, és miért képtelen beilleszkedni a társadalomba. Nézőként sajnáljuk szinte gyermeki naivitása és nem túl kifinomult ízlése miatt – például amikor a második randijukon pornómoziba viszi álmai nőjét, Betsy-t –, ugyanakkor félelmetes, kiszámíthatatlan figura. Talán az a legijesztőbb benne, hogy sikerül teljesen beleolvadnia a környezetébe, így felmerül bennünk a kérdés: vajon hány hozzá hasonló félőrült bolyong az utcákon? A zöld kabátban és napszemüvegben feszítő, tarajos Travis Bickle a mai napig a filmtörténelem egyik legmenőbb önjelölt igazságosztója, a Taxisofőr pedig negyvenkét évvel bemutatása után is ütős, fontos társadalmi kérdéseket feszegető film.


  • További cikkek