„Itthon túlságosan is a filmen van a hangsúly, és eltörpül mellette az ember, aki készíti” – Interjú Tuza-Ritter Bernadett wellbeingkoordinátorral

Úgy tudom, a 2017-ben megjelent Egy nő fogságban című dokumentumfilmed forgatása alatt fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy fontos lenne, ha dolgozna mellettetek egy mentálhigiénés szakember is, és ennek hatására lettél később wellbeingkoordinátor.

Az Egy nő fogságban egy nehéz sorsú nő történetét mutatja be, akit a fogvatartói érzelmileg és fizikailag is bántalmaztak. Később, amikor már kiszabadult és újra szabadon élt, poszttraumás stressz szindrómával küzdött. Az alkotótársaimmal nem tudtuk, hogy hogyan kell kísérni, támogatni egy ilyen személyt.

Úgy éreztem, hogy jó lenne, ha részt venne a produkciós folyamatban egy pszichológiában jártas szakember, aki segíteni tudna neki.

Illetve mivel bántalmazó közegben forgattam, engem is megviselt a film készítésének folyamata.

2019-ben jelentkeztél a Károli Gáspár Egyetem mentálhigiénés segítő képzésére, majd a Semmelweis Egyetem munkahelyi mentálhigiéné szakirányát is elvégezted. Már ekkor tudtad, hogy filmes wellbeingkoordinátorként szeretnél majd dolgozni, vagy egyszerűen csak érdekelt a téma?

Emberi és filmes alkotói szempontból is foglalkoztatott a téma. Érdekelt, hogy hogyan lehetne beépíteni a filmszakmába ezt a tudást, és az is, hogy a hétköznapokban hogyan tudnám hasznosítani. Az első képzés elvégzése után már kifejezetten a filmesek lelki egészsége kezdett foglalkoztatni. A Semmelweis Egyetem munkahelyi mentálhigiéné szakiránya után a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájára mentem ezt a területet kutatni, majd az Egyesült Királyságban szereztem egy wellbeingkoordinátor végzettséget is.

Milyen tudást és látásmódot adtak ezek a képzések?

A Károli Gáspár Egyetemen fontos szerepet kapott az emberközpontú attitűd, a mások felé odafordulás. Már a képzés is rendkívül emberséges, befogadó közegben zajlott. Miután véget ért az oktatás, kifejezetten hiányzott az a közösség, amit ott megismertem. A Semmelweis Egyetem munkahelyi mentálhigiéné szakirányán is nagyon hasonló volt a szemlélet. Ezt az attitűdöt próbálom továbbvinni azokba a foglalkozásokba, amelyeket filmesek kisebb csoportjainak tartok mentálhigiénés szakemberként.

A HR területén jól ismert kifejezés a wellbeing, a munkahelyi jóllét. Mikor és hogyan jelent meg az igény arra, hogy a filmszakmában is odafigyeljenek a dolgozók mentális egészségére?

A magyar filmiparban csak most kezd megjelenni a wellbeingkoordinátor pozíció. Külföldön már egy ideje jelen van. Akiktől én tanultam a szakmát, tavaly ötven filmet szolgáltak ki huszonöt wellbeingkoordinátorral, vagy ahogy az Egyesült Királyságban nevezik, wellbeing facilitátorral. Mielőtt megjelent ott ez a szakma, a BFI [British Film Institute] egy átfogó kutatást végzett a mentális egészségről, közel ötezer filmes és televíziós dolgozó bevonásával. Ezek az eredmények azt mutatták, hogy a filmes szakemberek mentálisan sokkal nagyobb terhelésnek vannak kitéve és sokkal rosszabb állapotban vannak, mint az átlag lakosság. Ez minden bizonnyal itthon is így van, így ez ellen tenni kell. A hazai filmszakmában egyelőre szemléletváltásra van szükség. 2022-ben kezdtem el dolgozni filmesek mellett mentálhigiénés szakemberként. Próbálok rendszerszintű változásokat is elérni, hiszen a rendszer működése erősen hatással van az egyén munkájára, de nagyon lassú a folyamat. Itthon túlságosan is a filmen van a hangsúly, és eltörpül mellette az ember, aki készíti. Nem csak a produkció érdeke, hogy a filmesek jól érezzék magukat a forgatáson. Rengeteg nemzetközi kutatás mutat rá arra, hogy a megfelelő munkahelyi mentálhigiénés körülmények lényegesen hatékonyabb munkavégzést eredményeznek, emellett növelik a kreativitást, csökkentik a fluktuációt, és így közvetlen hatással vannak a lelki és fizikai egészségre. Ez egy közös felelősségvállalás kell, hogy legyen. Bízom benne, hogy egyre több produkcióban alkalmaznak majd wellbeingkoordinátorokat annak hatására, hogy megérzik ennek pozitív hatásait.

Miből áll egy filmes wellbeingkoordinátor munkája?

Már a film előkészítési folyamata alatt bekapcsolódik a munkába. Különböző rizikófelméréseket végez a forgatókönyv, a helyszínek, a napszakok és a stáb összetétele alapján. Ezek mind meghatározzák, hogy a forgatás alatt milyen megterhelésekkel kell szembenézniük a filmeseknek. A wellbeingkoordinátor az előkészítés során egyeztet a producerrel és a részlegvezetőkkel, és felméri a szükségleteiket. Általában heti 2-3 napon vesz részt a forgatáson, és ilyenkor az egész stáb számára elérhető. Rajta van az elérhetősége a call sheeten, bárki megkeresheti, akár anonim módon is. Van lehetőség személyes, négyszemközti beszélgetésre a wellbeingkoordinátorral, de ez nem terápiás jellegű.

A wellbeingkoordinátor kompetenciája kizárólag a filmkészítésre terjed ki, és a támogató, de nem terápiás célú beszélgetésekre korlátozódik.

Fontos, hogy a wellbeingkoordinátor nem „jelent” a producernek: a beszélgetésekre – hasonlóan a terápiás keretekhez – szigorúan titoktartás vonatkozik. Mentálhigiénés szakemberként tartok prevenciós foglalkozásokat is, ahol a kiégés és a tartós stressz megelőzésén dolgozunk, máskor határtartással foglalkozunk, vagy a kommunikációt fejlesztjük. A csoportfoglalkozások egyik legnagyobb tanulsága az a felismerés, hogy lehet konfliktus nélkül, emberközpontúan is filmet csinálni, sőt sokkal nagyobb örömmel és hatékonysággal. A wellbeingkoordinátor az utómunka alatt is részt vesz a produkcióban. Vágóként is dolgozom, így megtapasztaltam, hogy ebben a munkában milyen fontos a kiégés megelőzése. De már forgalmazói szintről is kaptam visszajelzést, hogy hasznos lenne a prevenció.

Mennyiben különbözik a wellbeingkoordinátor munkája a pszichológusétól?

Ezzel kapcsolatban nagyon sok a félreértés.

A wellbeingkoordinátor nem terapeuta: a feladata, hogy csökkentse a dolgozók lelki terhelését, amely hosszú távon rossz mentális állapothoz vezethet, és csökkentheti a stábtagok teljesítményét.

Van, amikor ezt prevenciós céllal teszi, például az előkészítés alatt, és van, amikor beavatkozásra van szükség, például egy forgatáson, fokozott stresszhelyzetben, vagy akár egy mediáció jellegű beszélgetés kísérésére. Ezek során mind munkahelyi elakadásokat kezelünk, ami nem terjed ki az adott filmes szakember személyiségével való mély terápiás munkára. A pszichológussal ellentétben a wellbeingkoordinátor nem folytat terápiás beszélgetéseket, és nem diagnosztizál. Viszont feladata felismerni, ha valakit delegálni érdemes mentálhigiénés szakemberhez vagy pszichológushoz, esetleg pszichiáterhez, a súlyos személyiségzavarral vagy mentális betegséggel küzdő emberekkel ugyanis kizárólag ők foglalkozhatnak. Ha valakinél ilyet tapasztalunk egy forgatáson, az illetőt a megfelelő szakemberhez irányítjuk.

A filmeseknél is jellemző stressz, kialvatlanság, túlmunka hosszú távon fizikai betegségeket is okozhat. Milyen összefüggés lehet a mentálhigiénés problémák, a kiégés és a fizikai betegségek között?

A fizikai és mentális túlterhelés és a krónikus stressz szoros összefüggésben állnak a fizikai betegségekkel. Egy filmesnek sokszor az éjszaka közepén is rendelkezésre kell állnia, még akkor is, ha nem éjszakai műszakban forgat. Ez nem hagyja pihenni az idegrendszert. A hosszú éjszakázások, a kiszámíthatatlan munkavégzés hosszú távon felborítja a szervezet cirkadián ritmusát, amely közvetlenül hat az egészségi állapotra. A másik probléma, hogy az intenzív filmgyártási folyamatok és az ezzel párosuló elvárások kapcsán sokszor nincs egyensúlyban a munka és a magánélet, azaz a szervezet nem tud pihenni, kikapcsolni. Egy színész sokszor a forgatás után még elmegy egy esti előadásra, éjjel 11-kor ér haza, majd reggel 6-kor már újra ott áll a setben forgatásra készen, és csinálja ezt hónapokon keresztül, ami elképesztő testi-lelki kimerültséghez vezet. Az intenzív munkavégzés miatt sok filmesnek nem lesz gyermeke, családja, mert egyszerűen nincs rá ideje. Ha valaki mégis gyermeket vállal, akkor az a nő évekig nem tud visszamenni napi 12 órában forgatni, mert a szakma nem teszi lehetővé a váltott műszakot, inkább keres helyette új szakembert. Ez egy fájdalmas folyamat az egyénre nézve is, mert sokan szeretnének a filmszakmában maradni, de nehezen tudják a saját érdekeiket és határaikat jól képviselni, illetve a rendszer sem a munkavállalókra fókuszál, hanem a filmek elkészültére. Emellett sokan nem ismerik fel, hogy egyáltalán mi az, amiben kiállhatnának magukért, és félnek, hogy ha ezt megteszik, akkor máskor nem hívják őket egy újabb munkára. Ez a probléma rengeteg embert érint. Ez is része a csoportfoglalkozásoknak. A filmiparban nagyon sok a pályaelhagyó, ami óriási probléma, és anyagilag nem térül meg a szakmának. Kis finomhangolással már jelentősen lehetne javítani a stábtagok mentális állapotán, így sokkal kevesebben égnének ki, és esnének ki a szakmából évekre. Rengeteget tehet egy produkció, hogy mentálisan ne égjenek ki a stábtagok.

Dér Asia (Nem halok meg, Anyáim története) a dokumentumfilmesek mentálhigiénéjével foglalkozott a posztdoktori kutatásában, amelynek eredményeiből egy átdolgozott verzióban tavaly egy kétrészes cikk is megjelent. Ebben kitért arra is, hogy a filmesek lelki egészségével foglalkozó írások többsége 2020 után született. Szerinted mi lehet ennek az oka?

A koronavírus-járvány biztosan vízválasztó volt. A pandémia a filmipart is megviselte, hiszen ezen a területen is sokan vesztették el hosszú időre a megélhetésüket a lezárások alatt. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez is ráirányította a figyelmet a filmesek lelki egészségére, ahogy ez azóta sok más szakmában is nagyobb hangsúlyt kapott. Egyébként külföldön már korábban is jelentek meg írások ebben a témában, például 2018-ban volt egy jelentős publikáció, amely a dokumentumfilmesek lelki egészségéről szólt, és a nemzetközi szakma is rezonált rá. 2005-ben indult el külföldön az első olyan cég, amely rehabilitációs szolgáltatást nyújtott azoknak a stábtagoknak, akiket pszichésen megviselt a forgatás. Sok olyan kollégám van, akik az elmúlt 4-5 évben a filmezés mellett elkezdtek valamilyen segítői szakmát is kitanulni, ez pedig figyelemre méltó tendencia.

Dér Asia azt írta, döbbenetes volt hallani, hogy milyen mentális állapotban vannak a magyar fiatal és középkorú filmesek. Ezt te is tapasztaltad?

Igen. Minden alkalommal, amikor csoportos ülést tartok filmeseknek, vagy egyéni tanácsadást, ugyanezt tapasztalom, valamint rendezőként és vágóként is ezt látom a szakmában. Pontosan ezért nagy szükség van a már említett szemléletváltásra. Azt vettem észre, hogy a fiatalok, akik most kezdik ezt a pályát, már nem viselnek el annyi mindent, mint az idősebb generációk. Felszólalnak, például, ha nem a megfelelő módon beszélnek velük egy forgatáson. A britek kétévente végeznek egy rendkívül átfogó kutatást a filmes és televíziós dolgozóknál, ötezer résztvevő megkérdezésével. A legújabb ilyen felmérésből az derült ki, hogy a mozgóképes szakemberek között kétszer, háromszor annyian érzik rosszul magukat a munkájukban, mint a szélesebb társadalom tagjai. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a külföldi statisztikákat. Az SZFE doktori iskolájában a témám egy átfogó hazai kutatás a filmesek lelki egészségéről, és annak a lehetőségeiről, hogy hogyan integrálható a mentálhigiénés prevenció az oktatásba. Nagyon fontos, hogy itthon is legyen egy ilyen reprezentatív kutatás, és amikor ez elkészül, a szakma dolgozói ki is töltsék. Ebben számítok a filmes szervezetek együttműködésére.

A Nemzeti Filmintézet milyen lépésekkel tudna segíteni a filmesek lelki egészségén?

Fontos lenne létrehozni egy mentálhigiénés munkacsoportot az NFI-n belül. Minden szervezetben, amelynek tagja vagyok, próbálom felhívni erre a figyelmet. Már az oktatás szintjétől kezdve el kéne kezdeni foglalkozni ezzel a témával. Ha valaki elmegy dolgozni egy multihoz, ott van HR-osztály. A filmszakmában nincs olyan szerv, amely a munkavállaló lelki egészségével foglalkozik. Előfordul, hogy egy adott produkcióban ezt a terhet a producer veszi magára, de ez rengeteg pluszenergiát tud elvenni a filmgyártás során, másrészt mentálhigiénés szempontból különösen fontos egy külső, pártatlan szakember bevonása. Más kapcsolatot tud kialakítani egy stábtaggal, ha a segítő nem a produkció része, nem kapcsolódnak más, filmes érdekek mentén. Az utóbbi időben volt szerencsém filmes képzéseken, például az SZFE-n szakmai önismereti napot tartani dokumentumfilmes hallgatóknak, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. A szakmai önismeret beépítése a filmes képzések különböző területeire elengedhetetlen volna, és itt gondolok a színészektől kezdve a producerekig minden alkotói területre. Persze fontos, hogy ezt olyan szakember tartsa, aki segítői területen is kompetens, mert nagy felelősséggel jár az önismerettel való munka. Az ezzel való foglalkozás nagyon sokat tud segíteni mind a kreatív folyamatokban, mind a lelki egészség megőrzésében, fontos prevenciós hatással bír.

Egy dokumentumfilmes alkotó nagyobb pszichés nyomásnak van kitéve, mint egy játékfilmes?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy másfajta nehézségekkel kell megküzdenie. A játékfilmeknél az erős hierarchikus rend, a tekintélyelvűség, a túlterheltség, a zaklatás vagy bántalmazás okoz problémát, amely sok mentális problémához és kiégéshez is vezethet. A dokumentumfilmeknél az okoz gondot, hogy óriási felelősség terheli a rendezőt és az egész produkciót, mert egy hús-vér emberrel dolgoznak, majd az ő valódi életét mutatják be nyilvánosan. Ott az amatőr szereplők kísérése is szükséges lenne. Emellett a megélhetési gondok, hogy csak elvétve van lehetőség dokumentumfilmet csinálni, nagy terhet jelent pszichésen is. A kiszámíthatatlanság, az üresjáratok és a munka-magánélet egyensúlyának felborulása mindkét műfajnál megjelenik.

Mik azok a személyiségjegyek és skillek, amelyek alkalmassá tesznek valakit arra, hogy wellbeingkoordinátor legyen?

Az empátia, a türelem és a segítőkészség elengedhetetlen, emellett fontos a filmes tapasztalat is.

A wellbeingkoordinátornak úgy kell segítenie a stábot, hogy közben ne akadályozza a munkafolyamatokat, szinte láthatatlan legyen, de a jelenléte mégis biztonságot nyújtson.

Tudnia kell, hogy mikor avatkozhat közbe, így a filmkészítés pontos ismerete szükséges és a folyamatokra való érzékeny ráhangolódás. Fontos, hogy pszichológiailag biztonságos teret tudjon kialakítani, és felismerje a másik szükségleteit, érzékeny legyen mások érzelmeire. Etikai szempontoknak is meg kell felelnie, tisztelnie kell a másoktól kapott bizalmat, és tartania magát a titoktartáshoz. Illetve számomra elengedhetetlen a mély önismeret, hiszen a wellbeingkoordinátor a személyiségével is dolgozik, és talán az a legfontosabb ebben a munkában. Ha mi nem vagyunk jól, akkor segíteni sem tudunk jól.

A külföldi példákon keresztül látsz valamilyen mintázatot abban, hogy kik választják ezt a szakmát?

Több a női wellbeingkoordinátor, de a segítő szakmákban általában ez a jellemző. Szerintem nagy szükség van férfiakra is, mivel ez egy bizalmi kapcsolatra épülő hivatás, és fontos, hogy mindenki megtalálja azt, akivel jól tud mentális és lelki területen együtt dolgozni. A segítői szakmát általában azok választják, akik már maguk is megéltek valamilyen nehézséget, veszteséget vagy mélyebb elakadást, amelyet aztán hosszú évek alatt feldolgoztak. A wellbeingkoordinátor-szakmára nincs külön kutatás, hogy kik választják, de számomra három alapvető feltétele van: a filmszakma ismerete és szeretete, kompetens segítői tapasztalat és a filmesek lelki egészségéért való elhivatott tenni akarás.

Korábbi interjúink a filmes szakmákat bemutató sorozatban:

„Jó érzés a színészeket biztonságban tudni” – Interjú Kurucz Marion intimitáskoordinátorral

Négylábúak a vásznon – Interjú Halász Árpád filmes állatkoordinátorral

„Jobb a helyszínen, élesben éleset húzni!” – Interjú Kisteleki Márton focus pullerrel

„Mindig kitéptem a Pesti Estből a filmplakátokat, annyira magukkal ragadtak” – Interjú Sós Zoltán filmes plakátművésszel

„A legfőbb feladat, hogy segítsük a nézőt saját vizuális dramaturgiai eszközeinkkel” – Interjú Kovács László coloristtal

Beszereznek bármit, ami gurul, úszik vagy repül egy filmben – Interjú Bánó Péter játszóautó-koordinátorral

„A tehetség itt mindössze tíz százalékot számít, a többi kemény meló” – Interjú Fritz Zoltán art directorral

„Ha mással foglalkozom épp, ez akkor is az identitásom meghatározó része” – Interjú Muhi Zsófiával a casting director szakmáról

„Az embernek mindig megdobban a szíve, amikor egy film új kihívások elé állítja” – Interjú Benyó Zoltán VFX-supervisorral

„Nehéz meggyőzni egy ismeretlent, hogy beengedjen fotózni a lakásába” – Interjú Bakos Gergő helyszínkeresővel

„Az én feladatom, hogy megszülessen a döntés a néző fejében, és beüljön a moziba” – Interjú Bedő Barna trailerkészítővel

„Mindig véresen komolyan veszem, hogy a lépésekkel karaktert adjak a színészeknek” – Interjú Győri Balázs zörejművésszel

„Mindenkire egyformán oda kell figyelnem, hogy a gépezet működni tudjon” – Interjú Nemes-Jeles Veronikával

Filmes szakemberek a tűzvonalban – Interjú Gonda Zsolt fegyvermesterrel

„A zenének minden esetben a képet és a narratívát kell kiszolgálnia” – Interjú Kalotás Csaba zeneszerzővel

„A vágó füle, szeme és szája vagyok” – Interjú Szigeti Krisztina naplóvezetővel

„Olyan a filmes világ, mint egy kis Tesz-Vesz város, ahol mindenki megtalálja a helyét, aki szereti ezt a pályát” – Interjú Lányi Eszterrel a filmes szakemberképzésről

„Amikor azt mondják, »Tessék!«, minden megszűnik létezni, csak a feladatra figyelsz” – Interjú Piroch Gáborral a kaszkadőrszakmáról

„A hangok titkos élete” – Interjú Zányi Tamás hangmesterrel

„A standfotós egy mázlista outsider” – Interjú Szabó Adrienn standfotóssal

„Volt, amikor élőben figyeltem meg, hogy néz ki egy halott” – Interjú Pohárnok Iván maszkmesterrel

„Régen mindig odamentem a vágóhoz, és az utolsó képkockákig küzdöttem” – Interjú Pohárnok Gergely operatőrrel

Hivatásos veszélykeresők – Interjú Gulyás Kiss Zoltán és Bács Péter kaszkadőrökkel

„Ez a szakma nem adja könnyen magát” – Interjú Lemhényi Réka vágóval

„Addig írj, amíg működni nem kezd a sztori!” – Interjú Hegedűs Bálint forgatókönyvíróval

„Képek használati utasítás nélkül”– Interjú Pater Sparrow látványtervezővel

„A színpad mindennek az alfája és ómegája” – Interjú Csőre Gáborral a magyar szinkronszakmáról