„Versei kék-arany színben tengerlenek” – Vasadi Péterre emlékezve

Megemlékezésünk címét Bartusz-Dobosi Lászlónak a Kortárs 2019. márciusi számában megjelent recenziójából idéztük, aki Vasadi Péter utolsó, de sajnos immár posztumusz kötete kapcsán egyetlen rövid bekezdésbe sűrítve tökéletesen fogalmazta meg, hogy mit jelentett a költő a magyar irodalom közelmúltja számára. Ahogy írja, a 2018-ban megjelent Tenger mögötte című kötet „a maga huszonnyolc, »odaátról« érkező vers-végrendeletével a Vigilia szép tiszteletadása a lap egy olyan szerzője, szerkesztője iránt, aki öt évtizeden át (1967-től haláláig, 2017-ig) elválaszthatatlan lelki hátterét képezte a folyóirat által teremtett virtuális közösségnek. Íróknak, költőknek, teológusoknak, papoknak, híveknek, s talán nem blaszfémia, ha azt mondom: angyaloknak mutatott példát elköteleződésben, hűségben, hitben, alkotáslélektanban.”

Vasadi Péter „Az oltáriszentség” című verse Dánielfy Gergely előadásában

Folyóiratunk 2003-ban ítélte oda a Kortárs-díjat Vasadi Péternek, aki az ezredfordulótól kezdődően szinte negyedévente publikált lapunk hasábjain verseket, esszéket, de beszélgetést is, mint például a Végh Attilával folytatott párbeszédeinek egy részletét a hagyományról 2004-ben a kettejük közös A kígyó bőre című kötetéből. Ebből a beszélgetésből is kirajzolódik, hogy milyen élő és eleven kapcsolat fűzte a kulturális tradícióink teljességéhez, hiszen, ahogy fogalmazott „a hit a hagyományt – ha jól fogja föl – életnek, életmódnak tartja, sőt olyasminek, ami a modernitást provokálja. Azt hiszem, egyedül a hagyomány képes a korszerűséget provokálni, és arra késztetni engem, hogy tudván őt a hátam mögött, meghatározzam a korszerűséget. Vagyis azt hiszem, hogy csak az az igazán korszerű – gondolkodásra értem ezt, művészetre, formatervezésre, életmódra –, ami a hagyományt, mint a szivacs, fölszívja. Szerintem tehát a hagyományból következik a modernitás. De csak a hagyományból következik. Számomra stilisztikailag nincs modernitás. Fütyülök rá. Az igazi modernitás föl meri venni a hagyomány köntösét, és abban nyilatkoztatja ki magát mint életet.”

A lét legmélyebb kérdéseiről is megkapó természetességgel tudott megszólalni, ahogy versei ugyancsak egy közvetlen, hétköznapi nyelvi regisztereket játékosan magába ötvöző, mégis varászlatosan költői nyelven szólalnak meg. Vasadi szakrális költő, kritikusai Pilinszky Jánossal állítják sokszor párhuzamba, és ahogy Bartusz-Dobosi László fogalmazott az Opál beszéd című 2010-es verseskötetéről írt recenziójában,

„[v]álasztott témái úgy mutatnak a transzcendens távlatokba, hogy közben nem veszítenek a hétköznapok misztikájából sem”.

Idézzünk erre is csak egyetlen példát, egyik személyes kedvencünket a Kortársban megjelent többtucatnyi költeménye közül, az Ó, Happy Day… című verset folyóiratunk 2013. novemberi számából, melyet Mahalia Jacksonnak, Nana Mouskourinak, és Paul Simonnak ajánlott:

Ha csakugyan Szerelem,
áttüzesíti a halált is.
Ő teszi jelenné az időt.
Benne ég s él. Ledobja
magáról a múltat, mint
elfeslett takarót, s lép
tovább a Jelenébe, mindig
előre, beleszántva mellel
a Nincsbe: ez lesz a Jövő.

[…]

Mint minden,
a lét is aljáig ülepedik.

•

Ha megjössz, itt találsz engem,
uram.

•

Egy almamagban. A rigó hátán.
Végtelenített sóhajtásban.

Sturm László három lényeges szempontot emel ki Vasadi Péter költészetét vizsgálva a 2005-ben megjelent Hajnal Kentuckyban című kötetéről írt kritikájában. Ezek egyike a valóság rétegeinek feltárása: „a valóság közvetlen érzékelése Vasadi költészetében a világ sokszínűségét, gazdagságát, szépségét tárja föl. Ezek révén mutatkozhat meg az isteni. Nem a földhözragadtság a pontos, érzékletes megfigyelés és kifejezés ösztönzője, hanem a föld megszenteltsége.” A második a derű, az életöröm állandó jelenléte: „A helyes utat az életöröm jelzi. A látszatörömök azonban ezúttal is elfedik az igazit. Az igazit, amely nem kozmásodik le, nem fordul rettenetbe, mert nem az elszigetelt részek habzsolása, hanem szemlélődő áhítat: a részben az egészre csodálkozik.” A harmadik pedig a mindenben és mindenkiben megélt alapvető istenélmény:

„Vasadi szerint a jelenségek mélyén mindig ott van Isten, ezért minden igazi – önmagát felkínáló, bizalommal teli, a másik teljességére figyelő – találkozás istenélmény.”

Saját művészetére és létére is közvetítőként tekintett, ahogy 2007-ben a szeptemberi Kortársban publikált versei elé írt előszavában fogalmazott: „A költő nem irodalmár, hanem a szellem húsban élő lokátora. Szüntelenül surrog s körbeforog. Jeleket ad arról, ami van, s ami létezik. E kettőt sohasem téveszti össze. Az elhívott a létét teszi föl arra. hogy a nyelvnek, a szónak ugyanúgy szellemi természete van, mint a teremtésnek. Az anyag a szelleminek lehetősége. A szellem meg akar testesülni. Legyen nappal vagy éjszaka, a költő e titok világosságában szemléli a létezést, s őt is e titok világítja meg.” Ars poeticájában pedig határozott és örök értékrendet követett, szigorúan elkülönítve a valódi műalkotást az írásipartól, amint a Jegyzetlapok az irodalomról című esszéjében olvashatjuk: „A mű lényege az, hogy részleteiben is azonos egész önmagával. A világon kívül fekvő világok közül hullott ide, mint új elem, új lény, új világ. Ha nem az, nem irodalomról beszélünk. Írásipar; ilyen van, de a termékei csak külsőben emlékeztetnek irodalmi alkotásra. Az irodalom nem attól az, ami, hogy írják. Ha nem írnák, persze nem volna irodalom. Ez olyasmi, hogy a tizenöt centis gerendaszöget be kell verni ahhoz, hogy a palák födhessék a padlásteret. De a szög se nem tető, se nem padlástér. Sőt, a padlás sem padlástér; a padlástér légnemű forma. Meglenne talán padlás nélkül is. Az irodalmi mű mindig több a történeténél. Ha a művet el lehetne mondani, nem kellene megírni. Megírni »a többi« miatt kell. A mű a jelentésével több önmagánál. Ezzel az asszociatív inkonkréttal együtt lehet csak konkrét. Az, hogy valami konkrét, határos-határtalan létezésteret jelent. Mi az irodalmi mű lényege? Az (emberi) létezéshez hozzáélt, hozzáadott, hozzáírt formai-szubsztanciális többletnek, valami olyannak a megpendítése, amihez hasonló ugyan már volt, lehetett, de pontosan az még soha. Ezért egy jó mű, akármilyen régi (mi az, hogy régi?) történetet bontogat is, egy jó mű mindig új.”

Lét és költészet azonban Vasadi Péter számára elválaszthatatlanok, és nem csupán nyelv és valóság, személy és létezés egységének szempontjából, hanem a transzcendens létezés egységességének megtapasztalása távlatából: „Abban a mélyben, ahová csak Ő lát le, minden egy. De csak Neki. Ebben az egyben vagyunk. Ő, az Egy bennünk van, kivétel nélkül mindenkiben; nincs értelme ennek a kérdésnek: még benne, X. Y.-ban is? Erre a kérdésre hallgatnunk kell. És benne van mindenben. Ezt jelenti az, hogy aki teremtette a valóságot, az is tartja fönn. Bármiről szól a költészet, így vagy úgy őt idézi. S a művet vagy ő élteti, vagy ő égeti el. Nem a mű esztétikai jóságfoka szerint ítél, hanem a Létével.” Az idézett sorok Mindennapi című írásából valók, mely a Kortárs 2008. májusi számában jelent meg. Az esszé címe találóan reflektál Vasadi gondolkodására és költészetére: meglátni a mindennapiban is a mindenséget, szellemi jelenléttel megélni a belső ember örök misztériumának teljességét, hiszen: „Nem a téma sok vagy kevés, hanem a figyelem mágnesereje. Az élt élet hőfoka.”

Vasadi Péterre születésének századik évfordulója alkalmából Prágai Tamás „Mindenhez ugyanannyira” című laudációjával emlékezünk, mely a 2003. évi Kortárs-díj átadásakor hangzott el

Arról, hogy mi az idő, keveset vagy éppen nagyon sokat lehet mondani; hogy mi az idő, melyről Ágoston szerint mindent tudunk, ha nem kérdezünk rá a lényegére. De amint rákérdezünk! Bizonytalanná válik, kisiklik összeszorított ujjaink rései közt. Hogy van: természetes, ahogy természetes a levegő és a víz; és ugyanúgy megfoghatatlan, ahogy a levegő és a víz.

Ha nincs idő, a fizikai tételek alapja rendül meg. A megtett út idő és sebesség szorzata – ha nincs idő, nincs megtett út sem, csak egyre beljebb hatoló, elmélyültebb, mozdulatlan gyorsulás.

Mind mélyebbre hatoló gyorsulás Vasadi Péter költészete.

Vagy mintha egy mozdulatlan mag hajtana gyökeret, indát, ágat minden irányban, lassan, megállíthatatlanul; maga a mozgás szinte észrevétlen, és egy még észrevehetetlenebb, mégis szüntelen belső átrendeződés következménye.

Ahogy az időről való tudás indázik sokfelé bennünk. Az egyik ágon a válság ideje érik, az „országló sötétség” (Kancsal szózat), a „Titanic a világ” (Végidő), „a bélszerű körfolyosók” (Szorításban) körkörös, labirintusszerű, egyre reménytelenebb ideje. Ez az idő mégis sürget. Felismerésekre kényszerít. Arra a felismerésre, hogy „csak remekművektől gyógyulhatunk meg… Bármilyen reménytelen, remekművekké kell lennünk. Ez csakugyan oly emberien reménytelen, hogy nincs is más, amiben bízhatnánk” (Sürget az idő). Ha a kinti világhoz tájolódunk, valóban mélyponton vagyunk, talán mindennek a legalján. Nem a mélypont ünnepélye, hanem „haldoklásunk cselédszobája” ez (Mélypont).

Egy másik ágon létünk tudata érik; ahogy Heidegger fogalmaz: világ számunkra csak az időben tárul fel.

Ismét másik ágon viszont az üdvösség ideje – és alighanem ez a legmegfoghatatlanabb. Az üdvösség ideje éppen itt, a mélyponton tárul fel, hiszen „Gyökérrel fölfelé, lefelé koronával / alul van a fényrengeteg” (Mélypont). Menthetetlenül összekuszálódott az időről – és így az üdvösség idejéről – való gondolkodásunk, fölborult lent és fent, kint és bent megosztásának egyértelműsége. Nem ellenvilág a miénk, nem az ellentétek, nem is a klónok és másolatok világa. Ellentétek sincsenek, hiszen a viszonylatok alapja süllyedt el, ezért az ellentétek vissza sem fordíthatók. Ezt az állapotot Vasadi „létapálynak” nevezi (Mélypont). Éppen e létapály idején van szükség költészetre. „A művészet lényegében költészet – idézi Kormos Istvánról szóló esszéjében Heideggert Vasadi Péter. – A költészet pedig nem más, mint az igazság megalapítása és működésbe lépése.” Mivel az alap elsüllyedt (mert elsüllyesztettük), mivel Isten halott (mert megöltük, ahogy nem Zarathusztra, hanem az esztelen ember nyilatkoztatja ki a piactéren), az igazság többé nem „van”, nem „adott”, hanem meg kell alapítani. Az egyszerűbb igazságok, mint a kétszerkettő, nyilvánvalóak. Más igazságokat viszont igazzá kell bizonyítani, ahogy Franz Rosenzweig metsző és követelő logikával állítja: egyes igazságokat az ember csak élete árán bizonyíthat igazzá, más, még fontosabb igazságok igazzá bizonyításához pedig számtalan nemzedék következetes és elszánt élete kell.

Vasadi Péter költészete és esszéművészete (mert egyéb prózai munkái is leginkább az esszé műfajához közelítenek) ebben az értelemben bizonyító eljárás.

Amikor újraolvasom a műveit, legutóbbi, A zendülés vízszaga című kötetét ütöm fel, innen indulok, nem mintha ne indulhatnék korábbi, tizenhét könyvének (köztük tizenegy verseskötet) bármelyikétől. Mégis úgy érzem, ez a megfelelő irány. Éppen azért, mert egy bizonyos léttapasztalaton túl megszűnik a viszonyítási pontokhoz való igazodás kényszere, megszűnik a kronológia, az irányokat nem a bejárt út jelöli ki. Vasadi költészete kapcsán felvethető, ami Pilinszky esetében is: mennyiben, milyen értelemben katolikus költő? (Tudjuk, Pilinszky válasza erre a kérdésre az volt, hogy katolikus és költő.) Lehet, hogy Vasadi Péter nagyon hasonló utat jár be, mint Pilinszky (korábbi versei közül többet ajánl is a nyilvánvaló példaképnek). Azt hiszem, ez az összehasonlítás mégis alapvetően hibás – a megérkezés öröme feledteti az út kanyarjait és fáradságát. Amikor már „fehér vagy, mint a kereszten / Isten kifordult szemealja” (Kenyér és bor), megszűnik az efféle hasonlítgatás értelme. A maguk sajátos módján újra elrendeződnek a viszonylatok, és éppen a maguk sajátos módján rendeződnek el: ez a mintázat nem látható az út korábbi pontjairól. Hasonlítható ez az álomból való ébredéshez: „Tegnapig álom volt minden” (Látogatás). Nem tudom, hogy szentségnek kell-e nevezni ezt az állapotot (szigorúan teológiai értelemben valószínűleg nem), én mégis a szentséghez közelinek gondolom, annak a páli szentenciának értelmében, hogy „a tisztának minden tiszta”.

Könnyű és felemelő tehát Vasadi Péter verseit olvasni. A dolgok áramlásának közepében állunk. „Szétterpesztett lábbal állni a ringásban… – írja. – Elereszt minden” (Már nem). Egyszerre vagyunk Indulás előtt: „Térképre / görnyed valaki, ősz feje villog; / méri / a holnapi út esélyeit és a vihar- / zónát. / Át kell rajta haladnunk” – és után. Körülleng az áramlás, a mozgás, a zendülés vízszaga. A Kinéz tengerre ablakon című kötet nyitó versében (Idő, időtlen) még ez olvasható: „Ablakom mögött negyven éve ülök. / Néha egy autó gurul el, nyomában / az utca folyója összecsapódik. / Leülök s nézem a házfal síkját / vetítővásznamat.” Legutóbbi kötetében Vasadi Péter egy folyó közepébe lépett. Ezzel megcsúfolta Hérakleitoszt. Elsimultak a változás ráncai. Nincs más, csak a mozdulatlan, csevegő ringás, és az, ami korábban mindig is sejthető volt, hogy „az éj alagútjában fénylik a testünk” (Idő, időtlen).

Ha idő nincs, nincsen út sem, mindenhez ugyanolyan közel vagyunk.

A teljes írás ezen a linken érhető el.