A legókék ég alatt – Kritika Borcsa Imola Majd megérted című novelláskötetéről

A kézdivásárhelyi születésű Borcsa Imola hét évvel díjnyertes debütkötete után, 2026-ban újabb novellafüzért adott közre. Az Erdélyi Híradó és a Pesti Kalligram gondozásában megjelent Majd megérted a Magnebéhathoz hasonlóan egymással összefüggő, ám önállóan is olvasható rövidprózák sorát tartalmazza. Az elsődleges kohéziós erőt mindkét esetben a főszereplő (és egyben elbeszélő) szolgáltatja, ám míg a pályát nyitó mű Elvira nénije egy gyógyszertár takarítójaként „gyűjti össze” a betérő vásárlók pletykáit, addig a Majd megérted fiatal narrátora gyermekkorának néhány meghatározó évét beszéli el többé-kevésbé lineáris rendben. A tizenhárom kisprózából összeálló történet helyszíne a kilencvenes évek diktatúrából felocsúdó Romániája, ahol Andris erdélyi családja oly sok famíliához hasonlóan kétségbeesetten próbál a felszínen maradni. Utóbbi kifejezést már csak azért is helytálló használni, mert a kötet egyik prominens motívuma a víz, amely a jelentésmezejébe tartozó szavakkal (hajó, medence, eső) a történések ok-okozatiságánál mélyebb szinten is összetartja a Strand című darabbal induló és a Tengerrel záruló szövegegyüttest.

Tanulni a világot

Borcsa Imola fiatal elbeszélőjének legmeghatározóbb tulajdonsága az a naiv képzelőerő, amely a kisgyermekkor mesevilágát és csodáit szervesen integrálja a hétköznapokba. Az üres medencét szörnyek lakják, a család anyagi problémáira egy kalózhajó építése és egy kincskereső expedíció jelenti a legkézenfekvőbb megoldást, az utólag megbánt elszólásokat pedig a néhány karórából, egy naptárból és egy mosógépből rögtönzött időgép segítségével lehet visszaszívni. A főhős önmagát és a világot is a számára hozzáférhető és otthonos tapasztalatokon keresztül ragadja meg: „Az ég legókék lesz, és homály úszik a medencébe.” Vagy: „Olyan, mintha az a szivecskés lufi lennék, amit Rebi szülinapján láttam”.

Andris nevét sokáig, egészen a hetedik, azaz a kötet középpontját jelentő novelláig homály fedi, ahogy eleinte neméről is csak az olyan jelzések árulkodnak, mint hogy a nagybátyja öcskösnek hívja, vagy hogy a távoli rokon esküvőjén virágot tűznek a zsebébe, míg Rebi nevű unokatestvérének befonják a haját.

Az egyes szám első személyű, jelen idejű narrációt a kíváncsiságból eredő folyamatos megfigyelés és értelmezési kényszer szervezi.

Utóbbit gyakran egyfajta metanyelvi horizonton érhetjük tetten, amely rávilágít a szavak szó szerinti és metaforikus értelme közti feszültségre, illetve arra, hogy Andris az elbeszéléssel párhuzamosan sajátítja el a kettő megkülönböztetéséhez szükséges tudást. „Azt mondják, István bátya bekerült a helyi tanácsba. Meg akartam kérdezni, hogy a tanács az micsoda, mert én szeretem István bátyát, meg mindig azt hittem, hogy ő nagyon okos, és egyébként nem is buta, de tanácsokat inkább mégse kéne adjon senkinek.” A múlt idő olykori használata többnyire egyfajta közelmúltat, előidejűséget sejtet, amely összefügg az elbeszélés gondolatfolyam-szerűségével, amennyiben a narrátor gyakran visszamenőleg számol be a fejezetek között végbemenő eseményekről.

A narrációval egyidejűleg alakuló nyelvi tudatot az idegen szavak fonetikus írásmódú használata is jelöli: mikor Andris először hall a családja szétesését később elindító MLM-üzletről, „valami Emvéj”-ként utal rá, néhány oldallal később azonban már tisztában van a helyes, „Amway” írásmóddal, hiszen a szülei a Medence és az Óriáspók című novellák között eltelt idő alatt beszálltak a bizniszbe, és utóbbi történetben Olgi nevű szponzoruk irányításával tartanak bemutatót a nappalijukban. Az utolsó fejezetben előkerülő „ádidász” cipő márkaneve ellenben nem jut el az eredeti írásmódig a történet ideje alatt, ahogy a „pléjsztésön” és a „pizza napolitana” sem – vélhetően azért, mert olyan újdonságokról van szó, amelyek még nem váltak a fiú mindennapjainak, írásos nyelvi készletének részévé.

Keccmag, buftizás, karióka

A Majd megérted nyelvi kifejezőerejét elsősorban az imént említett, gyermeki nézőpontból és tudatból levezethető mozzanatok adják, amelyek a stílus szintjén teszik hozzáférhetővé Andris rendkívül szerethető, naiv kíváncsiságát. A megfigyelés és rácsodálkozás fordulatai mellett a tájnyelvi kifejezések is fontos részét képezik a kötet nyelvi készletének. Az olyan szavak, mint a keccmag, a buftizás, a karióka vagy a szepetel, illetve az irodalmi nyelvváltozattól eltérő szórend és toldalékolás felszíni szinten ugyan megnehezítik az olvasást (legalábbis a sztenderd dialektust használók számára), egy másik aspektusból viszont éppen, hogy elősegítik az értelmezést, hiszen érzékeltetik, sőt nyelvileg megkonstruálják a középpontban álló család identitásproblémáját.

Az erdélyiség kérdése Andris számára elsősorban a román kultúrához képest fogalmazódik meg: nem beszéli a nyelvet, ez pedig nemcsak tágabb környezetének („megy a karácsonyi zene, a román szöveget nem értem, onnan sejtem, hogy karácsonyi, hogy csilingel a száncsengő benne”), de családjának a megértésében is akadályozza – a szülők számára a román nyelv például tudatos eszköz „a gyereknek nem való” témák titkosítására.

Az ország hivatalos nyelvének idegensége állandó feszültségben áll a szövegfolyamba simuló tájszavak természetességével.

Ez az ellentét a Trópusi hőség című fejezetben csúcsosodik ki: Andris elszökik otthonról, hogy édesapja elképzelt gyilkosai után nyomozzon Németországban, de a brassói pályaudvarnál nem jut tovább. Az érdemi kommunikációt ellehetetlenítő nyelvi hiány alárendelt helyzetben tünteti fel a fiút, aki a fejezet végére többszörösen kiszolgáltatottá válik. „Tolong […] a sok idegen, nekem pedig se pénzem, se sapkám, az ételemet most falják fel a kutyák, a busz sehol, este van. A lépcsőre roskadok, keservesen sírni kezdek.”

Ugyanakkor a családon belül sem teljesen homogén az identitás – a szétszóródott testvérek az erdélyi kisebbség különböző variációit képviselik: Andris édesanyjának egyik testvére román férfihez ment feleségül, így személyes sértésnek veszi, ha a Mama „nem szereti […] a román vidéken”, a románul nem beszélő főhőst pedig unokatestvérei, Szila és Rebi „bikkfejű székely”-nek nevezik. A törések transzgenerációs konfliktusként hagyományozódnak a gyerekekre, akik egészen fiatalon kezdik használni a szülőknél látott mintákat – úgy, hogy valójában még nem is értik azokat.

Noha korábban a kisebbség kifejezést használtuk, az ilyen jellegű szóhasználat egyértelműen az olvasó vagy jelen esetben a kritikus külső perspektíváját jelzi, hiszen Andrisék számára az erdélyiség létmód – még akkor is, ha mint arról már szó esett, a családtagok különböző mértékben tekintik származásukat identitásformáló erőnek.

A határontúliság belső nézőpontból történő bemutatása szétválasztja az olvasóközönséget, amennyiben a befogadó helyzetétől függően különböző befogadói pozíciókat kínál fel:

az erdélyi olvasó számára a nosztalgikus visszatekintés és az ismerős helyzetekkel, karakterekkel való azonosulás válhat hangsúlyossá, a „kívülálló” pedig egy idegen világba nyerhet betekintést a szöveg realizmusa révén. (E kettősséget látszik leképezni azon tény, hogy az Erdélyi Híradó és a Kalligram közösen adta ki a kötetet.)

Nem a brassói eset a főhős egyetlen szökési kísérlete, sőt tulajdonképpen a novellák mentén kirajzolódó cselekmény egésze felfűzhető ezekre a „kirándulásokra”. Andris kalózhajót építene, hogy pénzre váltható kincsekkel oldja meg az eladósódó szülők anyagi gondjait; időgép segítségével hozná helyre nagybátyja házasságát, amelynek széteséséhez akaratán kívül ő is hozzájárult; és űrhajóval szeretné hazahozni édesapját, aki „a mennyországba költözött”.

Az utazás célja egyik esetben sem a térbeli távollét, hanem a rokonok anyagi vagy magánjellegű problémáinak orvoslása, áttételesen pedig a család egyéni és társadalmi lecsúszása előli menekülés.

E próbálkozások a főszereplő felnövéstörténetének fontos állomásai, és különböző minták elsajátítási kísérleteivel párosulnak. Míg eleinte a mesevilág elemei jelentik a példát, addig később a Trópusi hőség című népszerű televíziós sorozat, az utolsó előtti szövegben, az Almalében pedig a tabusított felnőtt szokások. A kötetet záró két novella egy nagyobb időbeli ugrás után kiskamaszként ábrázolja az elbeszélőt, aki ki akarja próbálni a cigit és a sört, és fokozottan érdeklődik a lányok iránt. A változást rögzítő szövegek előtti fejezet az édesapa öngyilkosságának elfogadásával zárul, így a felnövést a traumafeldolgozás megkezdése teszi lehetővé – még akkor is, ha a folyamat a fejezetek közti hiátusban csupán elindul, kimenetele pedig kétséges, hiszen az utolsó két egységben egyáltalán nem kerül szóba az elhunyt szülő.

Egyik Daciától a másikig

„[É]desapa nagyon-nagyon el volt keseredve, amiért tönkrementünk, és ő tette, amit tett. Akkor értem meg, apa gyilkosait nem Németben kell keresni.” Andris édesapját a család egzisztenciális helyzetének ellehetetlenülése hajszolja öngyilkosságba. Az amwayes üzlet eleinte a gyors és könnyű boldogulás reményével kecsegtet, a család végre megveheti első autóját, egy Dacia Novát. Ám az életszínvonal javulása csak látszólagos, hiszen az autó mellett a Monopoly már nem fér bele karácsonyra, Andris egy szétvágott kartondobozból készített társasjátékot kap. Közben a szülők otthon mindennap ugyanazokat az elnyűtt ruhákat viselik: „bolyhos sötétkék sztreccsnadrágot” és „fekete tréninggatyát […], ami alul, a gumírozott résznél lyukas.”

A külvilágnak mutatott kép egyáltalán nincs összhangban a privát szféra materiális szegénységével.

A teljes anyagi csőd a Dacia Felix Bank Andris számára ismeretlen tartalmú, de vélhetően fizetési felszólítást tartalmazó levelével gyűrűzik be a famíliába, és rövidesen nemcsak az anyagi stabilitás, de a családi boldogság lehetősége is semmivé foszlik. A totális lecsúszást metaforikusan jelölik a kötet egészén végigvonuló pálmafák, amelyeket az unokatestvérek szülei hozatnak Bukarestből – az egzotikus növények azonban nem tudnak áttelelni az erdélyi fenyőerdők között, amelyik pedig igen, az végül a kétségbeesett édesapa dühének esik áldozatul. A jólét papírmasé ideál marad, amely olyan életszerűtlen és idegen Andrisék környezetében, mint Sziláék nagymamájánál a pálmás tapéta.

Borcsa Imola kötetének végkicsengése a felvonultatott traumák és sorscsapások ellenére sem tragikus.

Végső „útravalóul” épp azt a gondolatot hagyja hátra az olvasónak, hogy a balsorson csak humorral lehet felülkerekedni. Ezt a felnőttek már tudják, a gyerekek meg úgyis rájönnek idővel: „Hogy lehet azon nevetni, hogy gonosz a világ és veszélyes, szegezem nekik a kérdést szemrehányón, könnyezve. Apa megsimogatja a fejem. Majd megérted.”

Itt érdemes visszacsatolni a kritika elejéhez: a kötet nyitánya a Strand, zárlata pedig a Tenger című fejezet. A tartalomjegyzékre pillantva azt gondolhatnánk, Andris a történet végén külföldön nyaral. Ez tulajdonképpen – Erdélyből nézve – igaz is, de csupán a magyar tengerig, a Balatonig jut. És hogy mi a helyzet a már emlegetett truffaut-i futással? Természetesen egy lányról van szó, illetve a szerelem súlytalanságáról, ami ugyan gyakrabban nyitja, mint zárja a történeteket, a tárgyalt kötetben mégsem kerülhetett volna máshova. A korláttalan repüléshez hasonló rohanás a lapokon túlmutató, meg nem írt folytatás, az önállósághoz vezető út első állomása.

Az ily módon nyitva hagyott befejezés egyrészt a nevelődési narratíva folytathatóságát vetíti előre, de annak kétséges voltára is felhívja a figyelmet, hiszen az emlegetett súlytalanság minden korábbi traumát – családi perpatvart, halott édesapát, identitásbeli meghasonlást – háttérbe szorít. Persze a szerelemre a való életben is jellemző, hogy célján és tárgyán kívül minden mást kitakarhat, e kizárólagosság viszont csakis átmeneti lehet. Bár a folytatás elodázódik, szükségessége nem tűnik el. Innen nézve a kötet címében olvasható kijelentés érvényességi köre kitágul, és immár magába foglal minden olyan problémát, amelyet a gyermek észrevesz, de értelmezni még nem tud – ez a majdon túli szféra feladata lesz.