×

„Ez a szakma nem adja könnyen magát”
Interjú Lemhényi Réka vágóval
Várkonyi Zsolt
2019 // 04. 01

Filmes szakterületeket bemutató interjúsorozatunk legújabb részében Lemhényi Réka vágóval beszélgettünk, aki olyan hazai és nemzetközi alkotásokon dolgozott, mint a Macerás ügyek, a Taxidermia , a Final Cut – Hölgyeim és uraim, a Szabadesés vagy épp a Soul Exodus.

Azt mondtad, úgy kerültél a szakmába, mint légy a tejbe. Eredetileg az Iparművészeti Egyetem fotószakára szerettél volna járni. Végül 1995-ben egy barátod tanácsára jelentkeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskola vágó szakára, gyakorlati tudás nélkül. Nem féltél belekezdeni?

Nem, mert nem tudtam pontosan, miről is szól ez a szakma. Nem voltam tisztában azzal, hogy milyen fontos, felelősségteljes, nehéz fizikai és szellemi munka ez. Sokan ma is úgy jelentkeznek vágó szakra, hogy szeretik a filmeket, és azt gondolják, ez önmagában elegendő. A filmek szeretete és ismerete, valamint a technikai alapok elsajátítása alapfeltétel, és csak évekkel később jön rá az ember, miről is szól a vágás.

Mielőtt elkezdted tanulni a szakmát, az ELTE esztétika szakjára jártál. Jó előiskola volt?

Nagyon. Olyan nevek tanítottak, mint Poszler György, Rényi András, György Péter, Balassa Péter vagy Fodor Géza. Szerintem nekik köszönhetően vettek föl a Filmfőiskolára – ritkán vesznek fel az SZFE-re olyanokat, akiknek semmiféle szakmai, gyakorlati előképzettségük nincs. Nekem nem volt. Akikkel együtt felvételiztem, azok már évek óta dolgoztak a Filmgyárban vagy az MTV-ben asszisztensként, vágóként. Szóval az Esztétika Tanszéknek sokat köszönhetek.

Úgy tudom, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán autodidakta módon tanultad a digitális vágás gyakorlati részét, mert nem engedtek titeket a vágószoba közelébe.

1995-ben, amikor kezdtem, egyetlen Avid számítógép volt az főiskolán. Akkor nagy kincsnek számított, 20 millió forintba került, az egyik első volt az országban, de még senki nem tudta kezelni. Túl drága volt, tehát nem engedték, hogy a diákok használják. Barsi Béla, aki ma jeles vágókolléga, akkoriban a főiskolán technikus volt, neki volt kulcsa a vágószobához, én meg tudtam angolul, így ketten nekiültünk megfejteni a gép titkát az angol nyelvű Avid-útmutatóból, ami a géphez tartozott. A főiskola előtt sokfelé dolgoztam, önfenntartó voltam, muszáj volt. Többek között nagy multiknál is, mint titkárnő, így elküldtek egy hónapra Frankfurtba számítógépkezelői képzésre. Ennek köszönhetően a főiskolán nekem könnyebb volt számítógépen vágnom, mint analóg rendszereken.

Akkor az analóg vágást ki sem próbáltad?

Nem, mindössze egyetlenegyszer, amikor 16 mm-es gyakorlat volt a főiskolán, és vizsgafilmet kellett vágni. G. Tóth Kinga Dziga Vertov-hommage kisfilmje, a Dencity 0.37 volt az.

Mai szemmel nézve nem bánod, hogy kimaradt az életedből?

Bizonyos szempontból bánom, de amikor az első évben bemutattak a Steenbecknek, a 35 mm celluloid vágógépnek, sírva fakadtam, hogy „jaj anyám, én nem ezt a lovat akartam”. Sellő Hajnal tanítványa vagyok, aki több vágógenerációt nevelt fel az SZFE-n, korábbi nevén a Főiskolán, és mára már a magyar vágóknak nemzetközi hírük van neki köszönhetően. Megtanított minket az analóg vágás gondolkodásmódjára, módszertanára, szerkesztésmódjára. Ezt a mintát követem én is. Most, hogy tanítok az SZFE-n, kötelezővé tettem a vágó hallgatóknak a 35 mm-es filmvágást ahhoz, hogy megtanuljanak absztrahálni: mit, miért, hogyan, milyen következményekkel, milyen plánokat, és azzal milyen hatást akarnak elérni, stb. Szóval fejben vágni! Csak sajnos 35 mm hangos pozitívot nagyon nehéz szerezni oktatási célra.

Mikor érezted először, hogy neked való a vágás?

Viszonylag későn. Ez a szakma nem adja könnyen magát. Kezdetben sokat lázadtam, sokszor gondoltam rá, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom. Mára már úgy érzem, a vágás függője lettem, drogként hat rám – ha nem csinálom súlyos elvonási tüneteim vannak.

Hogyan lázadtál?

A vágásról azt mondják, hogy intuitív szakma, amiben vannak aranyszabályok, de azokat át lehet és át is kell hágni – szóval vannak, de mégsincsenek! „Csak érzésből kell, majd érzed!” Ellentmondásos, saját élményeken alapuló elméleteket hallottunk. Sokan mondták sokféleképpen. A főiskolán ezzel nem tudtam mit kezdeni, szerettem volna tudni, hogy konkrétan mitől és hogyan működik. Mivel ez egy művészeti képzés, nem kaptam egyértelmű válaszokat. Mindenki másképp csinálja – mondták. Csak jóval később, tíz-tizenöt év múlva értettem meg, hogy saját tapasztalat és felismerések árán jön meg a szakmai bizonyosság, és pontosan tudom, hogy mit éreznek a tanítványaim, amikor lázadnak.

Nyilván az a kétely is felmerül ilyenkor egy hallgatóban, hogy el tud-e majd helyezkedni a szakmájában.

Amikor az én generációm indult el a pályán, ez nem volt kérdés, de látom, hogy most van aktualitása. Háromévente annyi vágót képeznek az iskolák, amennyit nem biztos, hogy fel tud szippantani a szakma. Ugyanakkor az új médiafelületek megjelenésének köszönhetően nőtt az igény a vágókra.

Neked mennyire volt nehéz elindulnod a pályán?

1995 a nagy váltás ideje volt, amikor Nyugaton már digitálisan vágtak, nálunk viszont még csak két számítógép volt, egy a főiskolán és egy a Mafilmnél. Jó nevű, tapasztalt vágók estek ki a szakmából, mert hirtelen lecserélődött a vágási eszközpark, átálltunk az analóg rendszerekről a digitálisra, és sajnos sokaknak nem volt lehetőségük megtanulni az új technikát. Kialakult egy hiátus. Mi, fiatalok hamarabb megtanultuk kezelni a számítógépet, viszont nem volt olyan tapasztalatunk, dramaturgiai érzékünk, mint az idősebb kollégáknak. Nehéz időszak volt nekünk és nekik is. Új idők jöttek: a kezdeti digitális éra, aminek sok áldozata volt az analóg vágók sorában. Szerencsém volt, hogy a rendkívül erős Simó-osztályban végeztem, ahol olyan rendezőkkel indultunk együtt, mint Hajdu Szabi, Pálfi Gyuri, Török Feri, Erdélyi Dani. Simó Sándor szinte kész stábokat nevelt osztályon belül. Hajdu Szabolccsal rengeteget dolgoztam, Pálfinak pedig majdnem az összes filmjét én vágtam. Együtt kezdtük, egymástól tanultunk, így nőttünk fel szakmailag. Az SZFE-n a 6 × 6 osztályok oktatási módszere még mindig jól működik.

Egyszer azt nyilatkoztad, Pálfi Györgyben és benned az a közös, hogy mindketten szerettek kísérletezni. Szerinted ennek köszönhető, hogy a Taxidermia óta az összes filmjének te vagy a vágója?

Inkább az imént említett közös indulás az oka. Ez egyfajta testvériség. A mi osztályunk Simó Sándor mentorálásával a szerzői filmek felé orientálódott. Az Avid gyors és addig elképzelhetetlen vágási lehetőségeket kínált a korlátlan kísérletezésre. Hajdu Szabival ekkor csináltuk aKicsimarapagodát, majd a Macerás ügyeket, később a Tamarát. Ezekből nagyon sokat tanultam, és a közös munkát az Aranyollóval is díjazták.

A Szabadesést rohamtempóban kellett leforgatni, öt hét alatt vágtad meg. Azt mondtad, erőtökön felüli teljesítmény volt a film. Mi volt számodra a legnagyobb tanulsága annak az időszaknak?

Kiderült, mennyire tudjuk feszegetni saját fizikai határainkat. Ha nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy ilyen gyorsan kell elkészíteni egy filmet, akkor sosem tudjuk meg, hogy képesek vagyunk rá. Ezek voltak a feltételei, hogy leforgathassuk a filmet, ezért muszáj volt alkalmazkodni.

A Final Cut ot négyen vágtátok. Hogyan zajlott az a munkafolyamat?

A két évig tartó, nagyon intenzív vágási folyamatot megelőzte egy másik kétéves kísérletezés, ami alatt ki kellett találni a film nyelvezetét, egy teljesen újszerű képi történetmesélést, folyamatosan mérlegelve a nézői percepció határait. Pálfi Gyuri megadta a történet sarokköveit, felállította a szabályrendszer pilléreit, és mi, vágók építettük a jeleneteket a filmtörténet leghíresebb alkotásainak négyszázötven filmjéből.

Dokumentumfilmet vagy játékfilmet szeretsz jobban vágni?

A változatosságot szeretem. A legjobb, ha egy dokumentumfilm után jön egy játékfilm, és fordítva. A dokumentumfilmet más attitűddel kell vágni, mert más a valóságtartalma, és szigorú szabályai vannak.

Sokan azt mondják, akkor jó egy film, ha nem látszik rajta a vágó munkája. Egyetértesz?

Ha azt értik alatta, hogy a vágó ne tolakodjon a film elé l'art pour l'art, akkor egyetértek, de máskülönben Godard óta ez a gondolat is korszerűtlen. Mindig az adott nyersanyag, projekt, rendező és vágó fogja meghatározni a vágási stílust, és nem az elméletek. Rengeteg új filmes formanyelv jelent meg, amelyekben a vágás, a ritmus a történetmesélésben, érzékkeltésben, manipulációban stb. is szerepet kap. Ha megnézzük az elmúlt öt év alkotásait, észrevehetjük, hogy az alkotók megpróbálnak újfajta képi formát találni a filmeknek, sorozatoknak.

Ma sokkal több játékfilm, sorozat, TV-műsor készül, mint korában, ám sokkal több iskolában képeznek vágókat. Szerinted mikor volt könnyebb elhelyezkedni a szakmában, húsz éve vagy mostanában?

Attól félek, hogy kevés a hároméves képzés. Most végzett az első osztályom. Rengeteget tudnak, de látom rajtuk, hogy még nagyon sok mindent nem. Nagy szükség lenne egy kétéves MA vágói képzésre, ami sajnos nincs ma Magyarországon. Így a Sellő Hajnaltól tanult attitűddel, vele és a gyakorlott vágó kollégákkal együtt megpróbálunk egy olyan szupportív hálót vonni a kezdők köré, ami lehetőséget ad a további szakmai párbeszédre az intézményből kikerülve is. Én húsz éve gyakorló vágóként folyamatosan tanulom a szakmát. Minden rendező és film új perspektívákat nyit, újabb tanulási folyamatot indít, azonkívül maga a szakma is őrületes sebességgel változik, és vele együtt a nézői percepció is. A kérdésre a válasz az, hogy régen sem volt könnyű érvényesülni, és most is nehéz.

Ha látod egy hallgatón, hogy nem elég tehetséges ehhez a szakmához, megmondod neki?

A felvételin azok kerülhetnek be, akik tehetségesek. A vágó szakra több mint kétszázhetven jelentkező volt hat helyre, és hat alkalommal találkozunk a jelöltekkel. És mint mondtam, a vágónevelés egy nagyon hosszú folyamat, ami rengeteg csetléssel-botlással jár. Szakembereket képzünk, akiknek kell hogy legyen művészi érzékük is. Nemcsak a vágás elméletét és technikáját kell megtanítani nekik, hanem az együttműködést is a rendezővel, a stáb többi kreatív munkatársával. Minden projektnél más és más a felállás. Lehet, hogy egy vágó egy bizonyos rendezővel konstellációban tehetségesnek bizonyul, egy másikkal viszont nem. Van, amikor adódik lehetőség a kreatív kibontakozásra, és van, amikor nem. Akkor ő most tehetséges vagy tehetségtelen? Ezt a szakmát nem lehet tankönyvből tanulni, habár ajánlott irodalma van. Csinálni kell és kísérletezni, új utakat keresni. A kísérletek nem mindig sikerülnek jól, de a hallgató a hibákból tanul a legtöbbet. Sokkal jobban örülök, ha egy diák kockáztat, és nem „a papa moziját” próbálja reprodukálni. Drukkolok, hogy minél bátrabbak legyenek, és fogalmazzák meg a saját világuk, akár kudarc árán is, mert abból nagyszerűen lehet tanulni.

Mitől lesz valaki jó vágó?

Szerintem a legfontosabbak: nyitottság, kíváncsiság, kreativitás, pszichológiai ismeretek, ízlés, ritmusérzék, empátia, zeneiség, emberismeret, rugalmasság, élettapasztalat, általános műveltség, állóképesség, rendszerező elme, dramaturgiai-filmtörténeti tudás, türelem, koncentrációs készség, humor, technikai ismeretek, jó képi memória, játékos elme, kommunikációs készség… és sorolhatnám napestig. Ja, és kell egy nagy adag szerencse is, anélkül nem megy!

Leadfotó: Bede Kincső

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben