„az önmagába záródó elme metaforája” – Gaura Ágnessel legújabb lapszámunkban megjelent novellája kapcsán beszélgettünk

Jellemzően fantasy és sci-fi szövegeket írsz. Bár vannak a műfajokban igen elismert hazai szerzők, mégis, sokszor mintha nehezen kanonizálódnának ilyen típusú szövegek itthon. A közoktatásról nem is beszélve, de még az egyetemek magyar szakjain is leginkább csak speciális stúdiumokon kerülnek elő ezek a műfajok. Mit gondolsz, miért kapnak marginálisabb figyelmet, és kell-e, lehetséges-e kitörniük a szubkulturális mivoltukból?

A fantasztikus irodalommal kapcsolatban erős az ellenérzés azokban, akik egy bináris rendszerben gondolkodnak, és az irodalmi műveket megpróbálják az úgynevezett magas- és alacsony kultúra két végpontjához sorolni, és nem értik a fantasztikus irodalom valósághoz fűződő kapcsolatát. Gyakran hiszik azt, hogy a spekulatív fikció egyetlen, meghatározó funkciója az eszképizmus, holott a realitástól való elrugaszkodás sokszor épp arra ad lehetőséget, hogy egy egészen izgalmas metaforikus rendszeren keresztül beszéljünk nemcsak korunk problémáiról, hanem annak lehetséges megoldásairól. A fantasy nyelve mitikus, archetipikus, álomszerű, és olyan világokat képes építeni, amelyet nem határol be a rögvalóság, de utat mutathat egy másfajta, a való világban felépíthető (jobb) realitás felé. A sci-fi hasonló funkcióval bír, de ott még kézzel foghatóbb a jelen valóság és a jövőbe extrapolált fantázia közötti kapcsolat.

A fantasztikus irodalom megítélése akkor tud majd markánsan megváltozni idehaza is, ha leszokunk a nagyon rigid, bináris szemléletről.

Az élet – és így az irodalom is – sokkal komplexebb jelenség, minthogy két kupacba lehessen válogatni a műveket. Szerintem vannak bűnrossz könyvek minden műfajban, mint ahogy minden műfajnak megvannak a kiemelkedő alkotásai. A műfajt lekicsinylő negatív ítélet abból fakad, hogy a bűnrosszat elkezdjük egy adott műfajjal azonosítani – leginkább azért, mert nem ismerjük eléggé.

A fejlődéshez elengedhetetlen az erre irányuló oktatás és a népszerű ismeretterjesztés. Idehaza az angol szakok jellemzően nem kezelik másodrendű irodalomként a spekulatív fikciót, és számos olyan kurzus hallgatható, amelyben teret kap a fantasztikum. Ez abból is adódik, hogy az angolszász irodalomtörténetben igen fontos szerepet kap a gótikus irodalom, amely megalapoz a modern fantasynek és a horrornak, és folyamatosan formálja ezeket a műfajokat, így a klasszikus művek elemzése során is rá lehet mutatni a kortárs fantasztikum bizonyos működési folyamataira és olvasati lehetőségeire.

Regényt és rövidprózát is írsz, melyik áll hozzád közelebb? Szerzőként mi a két műfaj legfontosabb különbsége számodra?

Regényt, rövidprózát – és mesét is írok, az elmúlt két évben két mesekönyvem is megjelent. Mindenben más kihívást találok, de nehéz volna azt mondanom, hogy az egyik közelebb áll hozzám, mint a másik. Alapvetően hangulat kérdése, hogy mit van kedvem írni. A novella tömörebb, fókuszáltabb, és ezért másfajta koncentrációt igényel, mint a regényírás. Az, hogy minél mélyebb legyen egy sztori a terjedelmi határok ellenére, nagyon izgalmas, bizsergető feladat. A novelláim általában nagyon erős érzelmi állapotból/állapotban születnek, és ebből adódóan nem a könnyed hangulat dominálja őket, hanem a sötétebb atmoszféra. Az eddig megírt regényeimbe több humor, irónia és rendszerkritika fért, a mélység a karakterek és viszonyaik árnyalásából és a széttartónak tűnő szálak összefűzéséből adódik. Rettentően élvezem a mítoszgyártást, a történelem és a mitologikus hagyomány összedolgozását, a bölcsészként elsajátított tudás kreatív kicsavarását – és ahhoz bizony kell a tér, kell a terjedelem. A meseregényírás a fenti két műfaj kihívásait ötvözi: a terjedelem behatárolt (mind a fejezetenkénti terjedelem, mind az összterjedelem), de fontos, hogy a gyerekek is megkapják a komplexitást: szerethető karaktereket, humort, és közben életre szóló üzenetet arról, hogy miként érdemes élni ezen a világon.

A Kortárs nyári dupla lapszámában megjelent novellád, a Csak egy gyerek a szó klasszikus értelmében véve nem fantasy, de az elbeszélői pozíció révén, ami egy nagy veszteség érte anya tévképzeteibe enged bepillantást nyernünk, egy kicsit mégis az. Egy ilyen szöveg felveti a kérdést: mikortól kezdve beszélhetünk fantasy műfajról? Ha eleve a szépirodalom fantasy, honnantól húzzuk rá a címkét egy-egy szövegre? Neked mi a kapcsolódásod ehhez a terminushoz?

Ha a fantasy műfajról beszélünk, akkor egy irodalmi hagyományhoz tartozásról, bizonyos műfajspecifikus jegyek (egy részének) beépítéséről beszélünk. Ezt különféle stilisztikai szinteken lehet végezni, akár a szépirodalom eszköztárával is. Manapság egyre kevésbé válik szét az írástechnikai minőséget tekintve a hagyományosan szépirodalomként kategorizált szöveg és a minőségi populáris irodalom. A kétféle irodalmi hagyomány összemosódását jelzi az is, amikor szépíróként elkönyvelt, szépirodalmi díjakkal kitüntetett írók áteveznek a spekulatív fikció vizére, de nem hajlandók elismerni, hogy fantasyt vagy sci-fit írtak éppen. Erre példa Kazuo Ishiguro, aki hagyományos szépirodalmi regényeivel lett világhírű író, majd több világsikerű fantasztikus művet is írt, de elhatárolódott attól, hogy fantasyként vagy sci-fiként kategorizálja ezeket, pedig egy olyan világ, amelyben emberi klónok élnek (Never Let Me Go / Ne engedj el) vagy szintetikus testű, mesterséges intelligenciával működő androidok (Klara and the Sun / Klara és a Nap) nyilvánvalóan a sci-fi irodalmát bővítik, ahogy a The Buried Giant / Az eltemetett óriás) műve, amelyben sárkányt kell ölni, fantasy besorolású. Az viszont tagadhatatlan, hogy Ishiguro ezen regényei mind a szépirodalom eszköztárával íródtak, és ugyanazokat a témákat feszegetik új megközelítésből, amelyek korábbi műveit is meghatározták. Visszakanyarodnék kicsit az első kérdésre adott válaszomhoz: nem ellentétek ezek a fogalmak. A bináris szembeállítás egy prekoncepcióból adódik, amit retorikai szinten minden alkalommal megerősítünk, amikor is szépnek mondjuk a szépirodalmat (ami nem műfaj, így nem is nagyon tudjuk definiálni ezen túl), és ezzel azt sugalljuk, hogy ami ettől eltér, az nem szép, hanem csúnya, alacsonyabb rendű.

A Csak egy gyerekben az anya, Linda emlékezetét, józan eszét parafa táblára rögzített emlékeztető cetlik hivatottak megőrizni, illetve a gyászoló nő gyógyszert is szed. Mivel a novellában nem konkretizálod a pszichiátriai állapotát, különösen izgalmas, hogy nem tudjuk pontosan, mi történik Lindában, pedig az elbeszélői pozíciónak köszönhetően végig az ő tudatában vagyunk. Írás közben volt-e pontos képed, megnevezésed arról, hogy mi történik Linda tudatában?

Részben a disszociatív személyiségzavar szimptómáival dolgoztam, de alapvetően nem egy pontos diagnózis járt a fejemben, hanem az a felismerés, hogy a trauma és a gyász megváltoztatja a mentális állapotot, és egy megváltozott mentális állapotban másként érzékeljük-értelmezzük a valóságot.

Az volt a célom, hogy az olvasó elvesszen ebben a zavart tudatban,

hogy átérezze, milyen az, amikor nem egyértelmű, hogy mi valós és mi
nem.

Sok mindennel foglalkozol a Csak egy gyerekben: a józan ész megbomlásával, halál-szorongással, a fantázia mint mentsvár témájával, gyászfeldolgozással, hallucinációk élményével – téged melyik aspektusa foglalkoztatott a leginkább a történetnek, és miben változtatta meg róla a gondolkodásodat az, hogy megírtad ezt a történetet?

Ez a novella gótikus jellegzetességeket mutat, ehhez a hagyományhoz fűződik a mentális instabilitás, az élve eltemetés, a ház mint a karakter fantasztikus projekciója, az iker / doppelgänger, a szellem(szerű jelenség), a hallucináció mint mentsvár és/vagy horror motívum. Szintén gótikus jegy a megbízhatatlan elbeszélő vagy nézőpontkarakter, és az ebből fakadó értelmezési bizonytalanság, párhuzamosan érvényes értelmezési lehetőség. A végkifejletben lehetőség van a természetfeletti elfogadására (arra, hogy a nézőpontkarakter mentális instabilitása nemcsak a gyászból adódik, hanem abból is, hogy ez az emberfeletti gyász már létrehozott valamiképpen egy természetfeletti jelenséget is, ami nem tekinthető pusztán hallucinációnak). Mint fantasy írót, természetesen az izgatott nagyon, hogy meg lehet-e írni egy ilyen novellát úgy, hogy benne maradjon a fantasztikum felőli olvasat lehetősége is, és ezáltal a gyász mint valóságtorzító elem metaforikusan megjeleníthető-e a fantasztikum dimenziójában. Emiatt talán a hallucináció motívumát emelném ki.

Nagyon sokat gondolkodtam arról, hogy mennyire megváltozhat egy ember valóságérzékelése, ha elhúzódik egy trauma érzelmi hatása.

És hogy hány újabb és újabb tragédiát eredményezhet az, hogy ezek a hallucinációk mások számára érzékelhetetlenek, és nem feltétlenül látszik egyértelműen, hogy valaki segítségre szorul.

A ház a leggazdagabb jelentésvilágú szimbólumok egyike. A Csak egy gyerekben is az egyik legélőbb, legizgalmasabb szereplő. „Megkönnyebbülten dőlt a falnak, és még inkább megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a fal nem kezdte bökdösni a hátát, nem is lágyult el mögötte, hogy belesüppedjen. Kezdte biztonságban érezni magát. Felbátorodva érintette meg a villanykapcsolót: nem ragadt bele.” Mit, mi mindent fejez, fejezhet ki számodra ez a ház?

A világirodalomban (és nemcsak a gótikus művekben) a ház nagyon gyakran a kiemelt karakter kiterjesztéseként olvasható. Ha értjük a házat, értjük a karaktert, és fordítva. Ez a ház is a főszereplő Linda mentális állapotának jelölője, pszichés tájképe, így elsősorban börtön, csapda: az önmagába záródó elme metaforája. Lindát odahúzza, odaragasztja, ahol nem kell szembenéznie a valósággal, mert bent tartja ideig-óráig egy fantáziavilágban. De egészen addig, míg Linda kénytelen időnként kimozdulni a külvilágba (pl. az óvodába), ez a börtön kellemetlen, mert emlékeztet arra, hogy valójában egy ragacsos álvalóság, és odakint van valami, ami elől ide kellett menekülni, ragadni. Ez a börtön akkor válik kellemessé, megnyugtatóvá, amikor megszűnik a valósággal való szembenézés kényszere – vagyis amikor Linda végképp elveszíti a kontrollját saját elméje és a valóság fölött. A legnagyobb csapdahelyzet jellemzően már nem tűnik csapdának, hanem otthonossá válik – erről is szól ez a ház.

Gaura Ágnes novellája a Kortárs folyóirat friss számában a 40. oldaltól olvashatók. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.