„Fogékonyak a kortársakra” – interjú a kamaszokról Kaposi Dorka művészettörténésszel, a Deák 17 Galéria vezetőjével

Kezdjük azzal, hogy próbáljuk meg behatárolni, mit értünk kamaszkor alatt. Nem olyan egyértelmű ez – tavaly például a Capa Központnak a témában rendezett kiállítása az angol youth culture-t vette alapul, ami jóval tágabban értelmezi, akár a húszas évek végéig is kitolja a fogalom határát. Te hogy érzed ezt, hol szabnád meg ennek az életkori kategóriának a végpontjait?

Valóban ki lehet tolni a felső határokat is, de ami nálunk igazán érdekes, az az alsó határ. Mi azt tapasztaljuk, hogy gyakran jönnek hozzánk olyan tíz-tizenkét éves kiskamaszok, akik már nem kisgyerekek, de még nem is igazán kamaszok, így velük teljesen másképp kell bánni, más módszerekkel kell hozzájuk közelíteni. Tehát én úgy mondanám, hogy a kamaszkor sokkal tágabb, mint ahogy a szakirodalom tartja, lefelé is bátran bővíthető a kategória legalább két-három évvel, felfelé pedig sokkal tovább. Az, hogy mi csak tizennyolc éves korig tartunk múzeumpedagógiai foglalkozásokat, nem pedagógiai okokból van így, hanem egyszerűen az iskolai kötöttségek miatt.

Milyenek azok a kamaszok, akikkel ti találkoztok a Deák 17 Galériában?

Mi elsősorban közösségi szolgálatosokként találkozunk kamaszokkal – ez az a ötven óra, amit érettségiig teljesíteniük kell. Ez azért érdekes, mert beleláthatnak egy galéria működésébe – hogyan épül fel egy kiállítás, hogyan rendezünk, installálunk, miként készítünk elő gyerekfoglalkozásokat –, és ezekbe akár be is segíthetnek. Egyébként ezen kívül nagyon nehéz őket bevonzani a galériába. Főleg múzeumpedagógiai foglalkozásokon, iskolán keresztül próbáljuk meg őket motiválni.

Mennyiben más módszer szerint kell a nekik szóló múzeumpedagógiai foglalkozásokat összeállítani?

Alapvetően különbözően épülnek fel ezek az órák. Az általános iskolásoknak általában egyéni foglalkozást találunk ki, míg a középiskolásoknak inkább csoportos projektfeladatokat adunk. A foglalkozásaink mindig egy rövid – tényleg rövid, maximum tízperces – tárlatvezetéssel kezdődnek. Ez többnyire interaktív, tehát nekik kell, mondjuk, eredeti forrásokat értelmezniük. Utána alkotnak valamit közösen vagy kisebb csoportokra osztva. Nem feltétlenül szoros értelemben vett kézműves alkotómunkáról van szó, lehet a feladat akár egy projekt kitalálása is. Volt például egy nagyon népszerű foglalkozásunk, amiben az Erzsébet teret kellett újrarendezniük különféle közösségek számára: volt köztük kutyás, nyugdíjas és a szabadidős tevékenységét itt végző célcsoport is. Ezt nagyon élvezték, emlékszem is még a Szépkorúak parkjára, amit kitaláltak. Az újragondoláson túl be is kellett mutatniuk a projektet, ami tovább segíti a belehelyezkedést különböző nézőpontokba.

Mit tapasztaltok, mivel lehet ezt a korosztályt motiválni? Van valamilyen gyakorlat, ami bevált nálatok?

Általában két véglet van: vagy nagyon nehéz őket szóra bírni, vagy épp ellenkezőleg, sokat beszélnek, és gyakran provokatívan úgy kérdeznek, hogy állásfoglalásra vegyenek rá. Ilyenkor az a legjobb, ha semleges marad a múzeumpedagógus. Nem könnyű egyébként megszólaltatni a gyerekeket egy-egy foglalkozás alatt, azért is dolgozunk csoportban, hogy a kevésbé nyitottak is bekapcsolódhassanak az aktívabbak mellett.

A kamaszoknál talán a motiváció felkeltése a legnehezebb.

Segít persze, hogy nem az iskolai térben vannak, de nagyon kell dolgozni azért, hogy fenntartsuk a figyelmüket. Ha a múzeumpedagógia túl frontális, akkor bizony előkerül a mobil, és elvesztettük őket. Nálunk ezért interaktív minden foglalkozás.

Drámapedagógia is van nálatok?

Korábban volt drámapedagógiai foglalkozásunk, pillanatnyilag épp nincs, de a nyári táborokban megjelenik. A múzped foglalkozás típusa főként a foglalkozást tartó pedagógustól függ – én mindig szabad kezet adok, hogy mindenki olyan módszert választhasson, ami közel áll hozzá. A társművészeteknek amúgy nagyon fontos szerepe van a foglalkozásokban. Az irodalom a Kölykök+Képregények kiállítás kapcsán került elő, a drámajáték két korábbi, víz- és hídtémájú kiállításunknál. A Bartók135 tárlathoz pedig a zenén keresztül közelítettünk, amikor hangzó szobrokat készítettünk.

Szerinted melyik a legsikeresebb kamaszoknak szóló foglalkozás nálatok?

Mindenképp a filmes foglalkozást emelném ki ebben a korcsoportban. Direkt nekik szól ugyanis a már több éve folyamatosan futó Gyerekfilm Akadémia filmjátszó műhelyünk, amivel filmes alapismereteket szerezhetnek. Egy külsős csoport vezeti Lakos Nóra filmrendezővel az élén, akik más helyszínen is tartanak filmes foglalkozásokat különböző korosztályoknak. Ide, a Deák 17 Galériába kifejezetten a kamaszokat hozzák. A féléves workshop keretében a gyerekek megismerkednek a stop motion technikával, operatőrködnek, kisfilmet forgatnak itt vagy külső helyszínen, ehhez forgatókönyvet írnak, majd megvágják a filmet. Mindent ők csinálnak, a felnőttek csak vezetik a folyamatot, asszisztálnak hozzá. Fontos, hogy belekóstolhatnak riporteri feladatokba is, amikor három-négy perces kisfilmek készítésének keretében interjúznak egy-egy kiállítás kapcsán egymással vagy az aktuális kiállítókkal. Azért itt elég gyakran előfordulnak kamaszos kérdések, a maguk bájos naivságával. Forgattak a Kölykök+Képregények, a Párhuzamos valóságok kiállításokon, és fognak az aktuális anyagról is. Ez a három mind olyan kiállítás, ami leginkább az ő érdeklődési területükre van szabva, de mindig figyelünk arra, hogy legalább két generációhoz szóljunk egyszerre.

Így van ez a jelenlegi kiállításotoknál is?

A most látható – Az utca nem játszótér – A gördeszkázás története Budapesten, 1978–2019 – kiállításunk negyven évet ölel fel, és nagyon másképp nézi egy felnőtt, mint egy kamasz. Az előbbi inkább nosztalgiázik, míg a fiatalok életében ez a kultúra nagyon is jelen van. A kamaszok a leginkább aktív gördeszkások, ezért cél volt, hogy megmutassuk a közeli Erzsébet téren összegyűlő deszkásoknak is, hogy ennek az egésznek milyen kulturális jelentősége és történeti előzménye van. Nemcsak sport és szabadidős tevékenység, de egy életérzés is, aminek komoly művészeti vonatkozásai vannak, és története több mint négy évtizedet ölel fel.

Ez nem az első deszkás kiállításotok.

Gördeszkás kiállítással nyílt meg a galéria négy és fél évvel ezelőtt, 2014. december 17-én. A Talajfogás című kiállítás egy kortárs képet adott arról, hogy a gördeszka mint felület milyen művészeti alkotásoknak tud helyet adni. Ezt én rendeztem, mert nagyon érdekelt, hogy ez a platform, amit egyébként sportoláshoz használnak, kommunikációs felületként is szolgál, és a gördeszkások különböző üzeneteket közvetítenek vele. A Talajfogás ennek művészi megfogalmazásaként a deszkákat teljesen megfosztotta eredeti funkciójuktól, már nem voltak alkalmasak arra, hogy gördeszkázzanak rajtuk, csak maga a forma maradt meg. Ez egy nagyon népszerű kiállítás volt, nem megismételni, de valami hasonlót szerettem volna létrehozni. És azért éppen most, mert ennek a tárlatnak a zárása pontosan az elsőnek a nyitódátumára fog esni, tehát kerek lesz az ötödik évfordulónk.

Petrányi Zsolt művészettörténészt kértem fel a kiállítás megrendezésére, aki maga is gördeszkás, az első budapesti deszkás generációhoz tartozik. A kiállítás most történeti szempontból dolgozza fel a témát, és Zsolt nagyon alapos kutatómunkát végzett hozzá. Összegyűjtötte az újság- és médiamegjelenéseket, megkereste a Budapesten alkotó-sportoló gördeszkásokat, gyűjtőket, filmeket, videókat válogatott össze, és azokat a társadalmi hatásokat is bemutatja, amelyek a háttérben húzódtak és húzódnak ma is. Mindezt Stark Attila grafikus értelmező ábrái egészítik ki, amik gördeszkás trükkökre vezetnek rá, vagy megmutatják, hogy hol lehetett régen gördeszkázni – rámpán, pályán, a Hősök terén vagy épp itt, a Deák téren, ahol az egyik legkorábbi deszkás közösség működött.

Mit tapasztalsz, hogyan állnak a kamaszok a kortárs művészethez? Könnyebb vagy épp nehezebb a kortárs művészetet átadni ennek a korosztálynak?

Tapasztalatom szerint sokkal fogékonyabbak a gyerekek és így a kamaszok is a kortársra, mint a felnőttek. Gyorsabban is ismerik fel az absztrahált dolgokat.

Még nem alakult ki bennük az a gát vagy a tanulmányokból hozott, sémákban való gondolkodás, ami megakadályozza, hogy egyszerűen dekódolják az üzenetet. Rögtön felismerik a művek működését, és a saját rendszerükben sokkal gyorsabban tudják elhelyezni és értelmezni.

Maga a kortárs művészet persze nagyon szerteágazó, és mi itt, a Deák 17 Galériában a legváltozatosabb formáinak bemutatására törekszünk – a legabsztraktabbtól kezdve a graffitin át a recycled, újrahasznosított munkákig számos formában találkozhatnak a látogatók kortárs művészettel nálunk.

Úgy látod, hogy a nem hagyományos műfajokkal még inkább fel lehet kelteni a kamaszok érdeklődését?

Igen, jobban megszólíthatók, mondjuk, egy képregényes kiállítással. Aztán a graffiti és a street art is a kamaszokhoz közeli téma. Két évvel ezelőtt volt egy lengyel urban art kiállításunk, ahol sok graffiti is szerepelt. Az említett Párhuzamos valóságok tárlat pedig megmutatta, hogy egy okostelefonra készült applikáció a virtuális világba is kiterjesztheti egy műalkotás terét.

És ha nem a műfajokat, hanem a témát nézzük?

Érzékenyebb témákat is be tudunk hozni egy-egy kiállítás kapcsán. Ilyen volt például az iskolai kirekesztés: a Kölykök+Képregények kiállításon volt egy erről szóló képregény, és a foglalkozás során ennek kapcsán lehetett erről beszélgetni. Ata Kandó gyerekfotói, amelyeket ’56-os menekültekről készített, olyan témák tárgyalására adtak alapot, mint a háború, a szegénység vagy hogy milyen egyedül, család nélkül felnőni. Beszéltünk a Gaudiopolisról is, hogy hogyan lehet kialakítani egy gyerekköztársaságot, egy felnőttek nélkül működő társadalmat. Ezeket az alkalmakat nem feltétlenül a művészeti foglalkozások közé sorolnám, inkább osztályfőnöki órához hasonlónak tartom őket. De nagyon megérintették a diákokat, még a legkevésbé figyelő csoport is bele tudott mélyedni a témába. Ezért is fontos nálunk, hogy a kiállítás rendezője és a múzeumpedagógus kéz a kézben dolgozzon. Én magamat inkább kurátornak tartom, bár tanultam és vezettem is múzeumpedagógiai foglalkozásokat, de vallom, hogy az igazán hatékony foglalkozás csak közösen előkészített kiállításokon jöhet létre.

Mit láttok, milyen aktuális problémákkal küszködnek a mai kamaszok, amit mi még nem tapasztaltunk meg?

Nehéz ezt leszűrni néhány együtt töltött alkalom alapján, de azt látom, hogy a telefon komoly probléma. Függenek tőle, amint megkapják, nem nagyon rakják el, és ez már a kiskamaszoknál, sőt akár nyolcéves kortól jellemző. Ebből fakadóan sokan figyelemzavarossá válnak, kevésbé tudnak nyugodtak maradni és koncentrálni egy adott feladatra. Én azt látom az utóbbi négy-öt évben, hogy egyre kevésbé tudnak fókuszálni a gyerekek.

Nemcsak kortárs művészetet, de gyerekek által készített alkotásokat is bemutattok időnként a galériában. Mit láthatunk most tőlük?

Leginkább budapesti művészeti általános és középiskolák tanulóinak a munkáit állítjuk ki a galéria egyik különtermében. Szeptember 18-án nyílt meg a Mesél a múlt, beszél a jelen című tárlat, ahol a Palotás Gábor Általános Iskola diákjainak alkotásai szerepelnek. Ez egy nagyon különleges iskola, ahol beszédfogyatékos és súlyos tanulási zavarral küzdő gyerekek tanulnak, és persze a művészeti megnyilvánulásuk is teljesen eltér a többiekétől. A Deák 17 Galéria egyik vállalása, hogy időről időre művészetterápiás keretek között készült alkotásokból megrendezésre kerülő kiállításoknak is helyet ad.