Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Egy hiperűrsztráda építése – kritika Lackfi János Van tüzed? című kötetéről

2019.09.17 — Szerző: Szigeti Bálint

A mindenről való beszéd nem azonos a mindenségről való beszéddel. Ez tulajdonképpen evidencia kellene hogy legyen, mégis sokan összetévesztik a kettőt. A Van tüzed? mintapéldája e tévedésnek, ez azonban koncepciójának szerves része, önmagát feláldozva mutatja be, mekkora kárt okoz a minden és a mindenség fogalmának egybemosása.

Lackfi János
Lackfi János
Fotó: Raffay Zsófia

A kötet nyitóverse egy olyan vallásos élményről szól, amelyet az egyház közegén kívül – szinte annak szabályai ellenére – egy profán, nagyvárosi térben él át a versbeszélő. Ez a nem várt epifánia a vallásos embert összezavarja: ráébreszti, hogy egyháza olyan intézmény, amely előírja az Istennek, milyen legyen, hogyan viselkedjen, így próbálván megragadni őt, ám épp így szalasztja el. Mert Isten fütyül rá, hova akarják épp beszuszakolni, mennyi díszes templomot építenek neki: „És miután rózsaszín babaszobádat ilyen / szépen berendeztük, Uram, / nehogy találkoznod kelljen a valósággal, / te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz” (A hajlakkészítés zsoltára). A felismerés a hívőben hiányt szül, Isten helyét a világban instabillá teszi. Ez a vákuum húzza Lackfit a mindennapok felé, s kergeti abba a képrombolásba, amely sorra borítja fel az istenes versek és az irodalom hagyományait: „afféle aranyborjú ez is, / össze kell törnöm, hogy mögötte megpillantsalak” (Zsoltár-képeslap a töredelemről).

A kötet vallásos irodalmi kánonnal való leszámolása több ezer évet fog át az Énekek éneke parafrázisától kezdve Esterházy Pál 17. századi nyelvezetén keresztül egészen a vadonatúj szabadvers-zsoltárokig – hol a jelen feszíti szét a múltat, hol a múlt a jelent. Az időkezelés nem lineáris, a költő ide-oda ugrál az idősíkok között, nemcsak az emberiség, de az ember fejlődési szakaszait is érintve. Ez a váltogatás akkor válik igazán érdekessé, mikor maga a kötet leplezi le saját montázstechnikáját mint isteni tevékenységet: „Azóta is űzi velünk kétes és elbűvölő játékát. Az ember / Hol nemzedékekkel korábbi létben találja magát, / Hol gyerekkorát éli újra” (Az idő ura). Ebben a pillanatban Isten és ember viszonya, valamint a költő és az olvasó relációja egymással megfeleltetésre kerül, a költő az Isten mintaképévé válik: sokszínű kiszámíthatatlanságával és a szavakkal való teremtéssel őt utánozza.

A Van tüzed? több helyen reflektál így önmagára, mely által belső tere térképszerűvé válik. A sajtóérzékeny pápa-paradigma című vers például értelmezhető úgy, mint Lackfi afelett való meditációja, hogy miért jelentette meg könyvét az apostoli szentszék kiadója: „És ha mindez csupán reklámfogás / [...] a Vatikán végre észre tért és gerillamarketinggel akarja feljavítani [...] [az] egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott imidzsét?” Továbbá, hogy őt mint szerzőt miként fogadják manapság, és hogyan fogják a Van Tüzed? megjelenése után: „miközben körberajongják, radikálisoknak túl kevés, konzervatívoknak túl sok / [...] mindig eleven, nem lehet beskatulyázni” A vers Ferenc pápa és Isten hasonlóságairól beszél, de befurakszik a költő személyes hangja is.

Ez nem jelenti azt, hogy Lackfi Istennek képzelné magát – a párhuzam felállítása azon igyekezetének tudható be, amellyel egységgé akarja olvasztani a világot a Teremtővel, miközben egy nagyon izgalmas, többrétegű, félfikciós teret hoz létre, amelyben minden mindennel összekeveredik.

Isten bármiben megjelenhet és elrejtőzhet, hiszen minden az ő műve, és ő minden művében ott van, bújócskázik az emberrel, a költővel: „Lohol, messzebb a csillagoknál, / ám ha megfordulsz, máris ott áll” (Bújócska). Épp ezért Lackfi merész hasonlataival és témáival mintegy az egész világot szakralizálja. A mindenről való beszéd jellemző költészetére, de itt ez a stílus- és témakavalkád az Isten megragadására tett kísérlet eszközévé válik.

Lackfi János
Lackfi János
Fotó: Raffay Zsófia

Nagy hangsúlyt kap az asszociáció is, ami azt az érzést kelti, hogy az írás önmagát formálja meg, mintha Isten beszélne a szerzőn keresztül, aki vele szemben és őróla csak dadogni tud: „ha zárak vasa kattan / ajtón át jössz lakatlan / nem marad itt sziget se / belenősz a kövekbe” (A sírnál).

Az asszociáció segítségével az ember ki tud lépni azokból a megszokásokból, amik nem engedik, hogy Istent meglássa, hiszen nem ő választja a kutatás irányát.

A technikának csak az a hátránya, hogy könnyen fecsegéssé válik, amely nagyon jól illik a mindenről való beszéd koncepciójába, de néha kicsit fárasztó. Belefárad ebbe mind a költő, mind az Isten, s a kötet nagy felismerése, hogy hiába lépünk ki az egyházi keretek közül, a mindenről való beszéd kavargásában nem találunk Istenre, és ő se ránk, mert a sok dolog között arra sem marad elég ideje, hogy „összevarr[ja] az összes szatír ballonkabátját” (Az összekeverés zsoltára) vagy „kive[gye] az összes gyilkos / puskájából a töltényt” (Az összekeverés zsoltár), holott mindez épp az ő kifogására szőtt hálót alkotná.

Így ássa alá Lackfi saját költészetét, nagyon is tudatosan.

Jó keresztényi módon az egész művön végigvonul az önostorozás, ahogy a keresés során újra és újra felépíti azt, amit elítél. Állítása szerint mindig csak azt önti Isten elé, amiről az már úgy is tud, de eközben egyre gyűlnek a versek, a dolgok, nő a zavar és a rendetlenség.

A költőszerepből mégsem képes kilépni, mert már nem csak magáért kell felelősséget vállalnia – ott a család, az olvasók, nem hagyhatja abba a mindenről való beszédet, hiába van kiábrándulva belőle:Görget amim van, görgetem én / forgok e vásár görgetegén: / Hord a tulajdon, mint lavina, / Mert csupa vant szül, mind ami van” (Lavinda dal).

A kötetvégi, Hernádi Mária által írt tanulmánytól, mely elmondja nekünk, hogy a Van tüzed? miért is jó, s ezzel összefüggésben olyan pontokat érint, amelyek nem hanyagolhatók el a könyv céljainak feltárásakor, e szöveg elkészítésekor sem lehetett teljes mértékben eltekinteni. Ellentétben a korábbi vallási tematikájú Lackfi-mű, az Öt seb végéhez csatolt Hernádi-írással, amelyet jó szájízzel nevezhetünk tanulmánynak, ez a mostani inkább elemzésnek tűnő ajánló, pozitív kritika. Miközben Lackfit újító jellegéért dicséri, szépen visszaintegrálja abba a vallási dogmatikába, ahonnan a költő kilépni szeretett volna. Olyan értékekről beszél mostani „tanulmányában”, ami a kötetben sokkal vitathatóbban jelenik meg, mint ahogy azt Hernádi beállítja.

A Hálaének című ciklus például nem a megelégedettségről szól, hanem a „van, de mégsincs” gondolatát viszi tovább: az arra való rácsodálkozást teszi témájává, hogy a nyugalom nem következett be, hogy a kétely, a mozgalmasság továbbra is ott van, s ezzel a házasság és család intézményének szilárdságát, magától értetődőségét kérdőjelezi meg.

Persze érthető, hogy miért kapott helyet Hernádi tanulmánya a könyvben, ha belegondolunk, hogy a Szent István Társulat vásárlói nagyobbrészt keresztény emberek, akik valószínűleg nem szívesen olvasnak egyházuk ledózerolásáról.

Lackfi a Van tüzed?-ben költészete alá olyan gondolati dúcot épít, amely a mindenről való beszéd fecsegését Isten megismerésének eszközévé finomítja, s ugyanazzal a lélegzettel érvényteleníti is, amely mozzanat fontos lépés lehet Lackfi János életművében.

Lackfi János: Van tüzed? Szent István Társulat, 2019

Lackfi János: Van tüzed?

További cikkek