Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „A történelemnek a jelenünkkel van dolga” – beszélgetés Szabó Réka koreográfussal, A létezés eufóriája című film rendezőjével

    2019.09.12 — Szerző: Soós Tamás

    Elfogadható támogatásra nem számítanak, pedig a 94 éves holokauszttúlélővel rendezett előadásuk, a Sóvirág már 4 éve fut, a próbafolyamatról szóló dokumentumfilmet, A létezés eufóriáját pedig több helyen is díjazták. Szabó Rékával történelemszemléletről, holokausztról és a függetlenek sanyarú sorsáról beszélgettünk.

  •  

    Szabó Réka
    Szabó Réka
    Fotó: Czirják Pál

    Teljes őrültség.” Fahidi Évának írott e-mailedben jellemezted így az ötletet, hogy táncelőadást csinálj a kilencvenéves holokauszttúlélővel, aki soha nem játszott színházban. Miért izgatott ez az őrültség?

    Olvastam Éva A dolgok lelke című könyvét, és hallottam egy közönségtalálkozón nyilvánosan beszélni. Az olyan mély benyomást tett rám, hogy úgy éreztem, ezt a nőt mindenkinek látnia kell. Nem a holokausztnak szólt az érdeklődésem, hanem Évának, aki mindenféle szentimentalizmust nélkülözve, szikáran és bölcsen dolgozik a traumáival.

    Meg akartam fejteni az élni akarásának és életörömének a receptjét, ami annak ellenére vagy talán pont azért dolgozik benne, amit Auschwitzban átélt.

    Mivel fogott meg azon a közönségtalálkozón?

    Egy túlélő leszármazottja arra kérte Évát, tegyen igazságot, hogyan történt egy bizonyos eset a koncentrációs táborban. Ő pedig ahelyett, hogy kijelentette volna, márpedig így történt, azt mondta, minden túlélőnek megvan az igazsága. Döbbenetes példája erre 1944. augusztus 2., amikor kiirtották a roma tábort Auschwitz-Birkenauban. Már korábban is elmentek értük az SS-katonák, de a romák ellenálltak, kövekkel dobálták meg és verték vissza őket. Ezért augusztus 2-án éjjel lángszórókkal hajtották a gázkamrákba és mind egy szálig legyilkolták a roma családokat. Éva úgy meséli, hogy a sikítás, a rimánkodás és az imádkozás borzalmas egyvelege maradt meg az emlékezetében. A vele egy barakkban lévő Brott Erzsi pedig azt látta az ablakból, hogy a romák néma csendben, lehajtott fejjel vonulnak a vesztükbe. Hol van akkor az igazság? Erzsié itt, Éváé amott.

    Ez az elfogadás, nyitottság és többszempontúság volt az, ami Évában megfogott.

    Hogy azt mondja, a traumának, Auschwitz borzalmának, igazságának része az egyes túlélők emlékezete, még akkor is, ha az megcsal.

    Szabó Réka
    Szabó Réka
    Fotó: Czirják Pál

    A Sóvirág is felfakasztott ilyesfajta kérdéseket a nézőkben?

    Ehhez az előadáshoz egészen szerteágazó kérdések tapadtak. Milyen viszonyban vagyunk a testünkkel, az öregedéssel, az élni akarással? Lehet hatvan év távlatából beszélni a holokausztról? Mit ért meg egy mai fiatal a kilencvenéves ember sorsából és történelmi tapasztalatából? Nekünk még úgy tanították a kommunizmusban a történelmet, mint ami a régmúlt ködébe vész, és a II. világháborúval meg a dicsőséges kommunizmus eszményével be is fejezték azt. Holott a történelemnek a jelenünkkel van dolga. Én ezt sokára fogtam fel. Márpedig nem azért kell tudni a holokausztról, mert a történelmi műveltség megköveteli, hanem hogy felismerjük ezeket az ideológiákat és jelenségeket, és megértsük, honnan érkeztünk a mába. Milyen felelősségünk van nekünk, itt és most abban, ahogy alakulnak a dolgok, milyen cselekvési lehetőségek állnak előttünk?

    Az Évával folytatott négyéves munka a te személyiségeden, felelősségvállalásodon mit változtatott?

    Megerősített a függetlenségemben. Hogy nem tűröm a megalkuvást és az ideológiák kiszolgálását. De ez mindig is megvolt bennem. Azt is reméltem, rájövök majd, miért kelek fel reggelente az ágyból, mert Éva nagyon pontosan tudja, de ez sajnos nem ilyen egyszerű.

    Egy tánctársulat vezetőjeként azért te is tudod, nem?

    Néha igen, néha nem. A mai fiatalokon is sokszor látom, hogy nem ismerjük olyan pontosan az élet értékét, mint Éva, aki ott járt, ahol ez nagyon könnyen elveszhetett. Neki megvan az a tapasztalata, hogy az élet az egyetlen dolog, amit nem tudsz visszakapni. Semmi más nem számít. Nekem rengeteg nem fontos dolog is számít, amikben el tudok veszni.

    Talán ezt tanultam Évától: rálátást a fontos és kevésbé fontos dolgok közti különbségre.

    Amikor próbáltatok, még az előadás sikere sem volt garantált, locarnói és szarajevói díjakról pedig álmodni se lehetett. Volt, hogy úgy érezted, nemhogy film, de előadás sem lesz ebből?

    Két-három héttel a bemutató előtt jött egy hullámvölgy: az volt a kérdés, hogyan tud Éva ugyanolyan hiteles, manírmentes és őszinte lenni a színpadon, mint az életben. Hogyan tudjuk megtalálni az előadásnak azt a formáját, amelyben fel tudjuk fedni mindazt, ami egy kilencvenéves testnek nehéz, anélkül, hogy kellemetlen vagy szánalmas helyzetbe hoznám? Hogy jó érzéssel tudjunk nevetni azon, ami nem megy, ahogy Éva is nevet önmagán, amikor nehéz a földről felállnia, ugyanakkor meg tudjuk mutatni azt a repülést is, ami az ő lelkében máig megvan. És ne feledkezzünk el Cuhorka Emeséről, aki kiváló táncosnő, de kérdéses volt, hogyan tud egyenértékű előadóvá válni egy ilyen történettel és súllyal bíró ember mellett.

    Szabó Réka
    Szabó Réka
    Fotó: Czirják Pál

    És hogyan?

    Úgy, hogy Emese fantasztikus előadó, táncos és ember. És úgy, hogy Évában profi előadóművészeket megszégyenítő küzdeni akarás munkál, amit Emese is elképesztő energiákkal és finom érzékenységgel támogatott. Még így is bajlódtunk azzal, hogy Éva hiába friss szellemileg, a szövegtanulás gyötrelmes volt.

    Nehéz volt megjegyeznie a saját szövegét, amit a traumáiról mesél évek óta, de amit most dramatizált formában, szövegkönyvként kellett visszatanulnia.

    Végül embertelen erőfeszítéssel összeszedte magát.

    Attól nem féltél, hogy megsérül a próbákon?

    Dehogynem. Ez folyamatos súly volt rajtam, ugyanakkor Éva pontosan tudja, hol vannak a határai. Mindig meg tudta mondani, mikor mondjunk le előadást, ami négy év alatt mindössze kétszer fordult elő. Most, kilencvennégy évesen már kisebb intenzitással csinál néhány mozdulatot, de mivel az előadás Éva és Emese jelenlegi állapotából és érzéseiből táplálkozik, minden felvállalható benne. A baki is, a hullámzó állapot is.

    Szabó Réka
    Szabó Réka
    Fotó: Czirják Pál

    Meddig lehet folytatni az előadást?

    Amíg Éva ambíciót érez magában, és képes kiállni a színpadra, addig kísérni fogom az útján. Most a százat célozta meg.

    Száz évet?

    Száz előadást. Nemrég volt a nyolcvanhatodik, szóval tizennégy még biztosan lesz. Aztán lehet, hogy majd százötvenre módosítja. Nála sose lehet tudni.

    Miért tartottad fontosnak, hogy nyolcvanhat előadás, két könyv és számtalan iskolai szereplés után filmen is lássák az emberek Évát?

    A film teljesen más, mint az előadás.

    Amiről beszélni akartam Éva kapcsán, az nem írható le szavakkal: a gesztusaiból, az arckifejezéséből, az attitűdjéből derül ki.

    A próbafolyamat kezdete előtt arra is rádöbbentem, hogy Éva az utolsó tanúk egyike, ezért muszáj egy kamerának is megörökítenie a különlegesnek ígérkező próbafolyamatot. Szerettem volna, hogy Éva kivételes személye az utókornak is fennmaradjon.

    Úgy vágtál bele a filmrendezésbe, mint Éva a táncolásba: foglalkoztál már vele, de nem ez a szakmád. Mibe kellett beletanulnod?

    Mindenbe. Különösen skizofrénné tette a helyzetet, hogy én rendeztem az előadást is, és olyan bensőséges, érzelmekkel átmosott viszonyom volt a próbákon forgatott nyersanyaggal, hogy nehéz volt hátralépni egyet, és megbízni abban, amit más mond, mert én olyasmit is beleláttam egy-egy képbe, amit egy kívülálló nem.

    Nem merült fel, hogy bevonj egy filmrendezőt?

    Nem volt rá pénzünk. Sokan dolgoztak a filmért nyomott áron vagy ingyen. Voltak pontok, amikor úgy gondoltam, alkalmatlan vagyok megrendezni a filmet, de annyira az enyém volt a projekt, hogy nehéz lett volna elviselni, ha valaki más filmet csinál belőle, mint amilyet elképzeltem.

    Imposztorszindrómád volt?

    Azért nem villanyszerelőnek akartam kiadni magam, a színházrendezésben van tapasztalatom. És szerintem van valami filmszerű abban, ahogy előadást rendezek. Sok mindent fejezek ki képekkel, és húzok érzelmi ívet azok összefűzéséből. Néha elbizonytalanodtam, hogy képes leszek-e befejezni a filmet, de alapvetően bíztam benne, hogy menni fog. Még akkor is, ha annyira sokrétű és gazdag volt a nyersanyag, hogy a producertársaim szerint bárki megszenvedett volna vele.

    Több verziónk is volt, egy dokumentumfilmben ugyanis az élet írja a történetet, mi csak követjük egy kamerával, és a vágóasztalon találjuk ki, hogyan nézzen ki a film.

    Azt mindig is tudtuk, hogy a próbafolyamat és a bemutató közeledése adja a dramaturgia gerincét, de azt például már sokkal nehezebb volt elérni, hogy a két hónapon keresztül gyakorolt tánc ne váljon unalmassá. Több órányi felvételünk van arról, ahogy ugyanazokat a mozdulatokat gyakoroljuk, ami unalmas lehet a nézőnek, ugyanakkor a próbák őrjítő monotóniájában és küzdelmében számomra ott rejlik valami nagyon fontos abból, aki Éva, és ami igazából Auschwitz.

    Szabó Réka
    Szabó Réka
    Fotó: Czirják Pál

    Éva egészen nyíltan beszél a történetéről, de volt mégis olyan, amit akár etikai okok miatt, akár Éva kérésére nem akartatok elmondani filmen se?

    Volt. Ezek olyan feldolgozatlan dolgok Évában, amikről túl fájdalmas lett volna beszélnie. A traumafeldolgozás folyamatos, véget nem érő munka, amiben a próbafolyamat is sokat segített. Az apamonológ például a Sóvirágban még nem szerepelt, a filmhez vettük fel. A Senki, ez a fekete ruhába burkolt, arctalan figura, akit Emese játszik, egész korán megszületett, és az egyik forgatási napon megkértem Évát, hogy tegye fel neki azokat a megválaszolatlan kérdéseket, amiket az Auschwitz-Birkenauban meghalt apjának, anyjának és kishúgának nem tudott. Ebből született az a monológ, amely már egyáltalán nem kérdések sora volt, hanem az apuka kemény számonkérése, amit Éva szerintem azelőtt nem mondott még ki hangosan.

    Kicsit úgy raktátok össze ezt az előadást, mint egy pszichodrámát.

    Abszolút. A Tünet Együttesben általában a szereplők személyiségéből, emlékeiből dolgozunk és formálunk meg egy attól már eltartható szerepet, ami az általános emberit tudja kifejezni úgy, hogy hiteles, személyes tapasztalás rejlik mögötte. A Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadásunkban például négy táncos érezteti át a nézőkkel, milyen érzés szülni. Közülük hárman megosztják a saját szüléstörténetüket, de úgy, hogy az egy általános, mentális és fizikai határhelyzetről, a megszületésről és a halálról is szóljon. Valahogy úgy képzelem, ezek hasonló állapotok.

    Hogyan tudtok életben tartani egy kísérleti táncegyüttest a mai kultúrafinanszírozási körülmények között?

    Nehezen. Megcsináltuk tavaly A tünetegyüttes című előadásunkat, amelyben az ország tünetegyütteséről beszélünk. Ebben is tetten érhető a dokumentarista vonal, mert a független előadóművészet történetét dolgozzuk fel a rendszerváltástól napjainkig, amelybe beleágyaztuk a Tünet Együttes személyes történetét.

    Ami velünk történik, az leképezi azt is, ami a társadalomban, az egészségügyben vagy az oktatásban zajlik.

    Az idei évre tűztük ki, hogy átgondoljuk és eldöntsük, mit, meddig és milyen áron csinálunk, mert nem akarunk megkeseredett művészekké válni, akiknek iszonyú alacsonyan van az önbecsülése, mert a függetleneket nem kezelik az értékükön. A létezés eufóriája nyert díjat egy A kategóriás filmfesztiválon, de nem gondolom, hogy a többi munkám ne lenne hasonló színvonalú.

    Naivitás azt hinni, hogy egy rangos fesztiváldíj változtathat a helyzeten?

    Ha filmrendező lennék, elképzelhető, hogy megnyitna lehetőségeket. A reggeli tornámra jár Szamosi Zsófi színésznő, aki az Oscar-gálán ott állt a színpadon, de nem változott meg az élete. Mi lenne a lehetőség? Egy kőszínház adna helyszínt és művészi szabadságot, hogy csináljunk előadásokat? Kapnánk normális működési támogatást, amiből normális fizetést tudnék adni azoknak az embereknek, akik rengeteget és magas minőségen dolgoznak? Mert a jó helyre becsatornázott kollégáik két utcával arrébb ötször annyit keresnek most. Én nem látom magam előtt ezeket a példákat. Hacsak nem döntök úgy, hogy külföldön építek karriert – és nem döntök, mert öregnek érzem magam hozzá, és ragaszkodom Magyarországhoz, mert ez a hazám –, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy itthon nem működnek a szakmai mércék. Le vannak osztva a lapok, és a rendszer rendkívül nehézkes, egyáltalán nem követi a színházi szakma változásait.

    A táncszínház ráadásul még nehezebb helyzetben van, mert senkinek nem volt érdeke, hogy a rendszerváltás óta beemelje a kőszínházi struktúrába, és közönséget neveljen, így erre a komplex színházi nyelvre máig nincs igazán fogadókészség.

    Abból az életkedvből, ami Évából sugárzik, a független társulati lét nehézségeinek elviseléséhez is tudsz erőt, inspirációt meríteni?

    Sok társulat feladta már, de a Tünet Együttes tizenöt éve működik. A múlt feldolgozása és a jelennel való szembenézés új energiákat hozott a csapatba. Keserűnek hangzik, amit az előbb elmondtam, de pontosan látjuk a független lét másik oldalát is. Hogy szabadon dolgozhatunk, azt és úgy csináljuk, ahogy akarjuk, és ez még mindig akkora adomány, ami miatt megéri kitartani.


  • További cikkek