Tiszta színek nyelvén – Beszámoló a SzínPhonia című kiállításról

„Ott, a Mecsek lejtőin mégiscsak bimbódzik valami: nemcsak levendula meg szőlő, hanem más is” – reflektált Bullás József társkurátor a pécsi művészeti szcéna sokszínűségére, és egyben a tárlat fő célkitűzésére. A HAB művészeti központban megrendezett SzínPhonia – A Pécsi Iskola című kiállítás nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy válasz(oka)t találjon arra, mi teszi a pécsi művészeti életet, illetve a pécsi művészeket különlegessé.

Idén éppen harmincéves a pécsi Művészeti Kar, részben ez adja a kérdés aktualitását: mi is az a „pécsiség”? Elsőként mesterek és tanítványok, stílusok és törekvések színes, folyton változó kaleidoszkópja juthat róla eszünkbe. A jelenség a város határain jócskán túlmutat: hogy csak egy példát említsünk, a budapesti acb Galéria az elmúlt évtizedek alatt nem egyszer állított ki a Pécsi Műhely alapító tagjainak munkáiból, sőt 2020-ban ugyanezen alkotók egy szabadtéri tárlat erejéig a Budai Arborétumot is belakták. Haladjunk hát szépen sorjában, ahogy azt a kiállítás terei sugallják nekünk: kezdjük vizsgálódásunkat az EREDET címszó alá rendezett teremben.

Ha valamiféle családfát szeretnénk megrajzolni a Pécsi Iskolához, biztosan Martyn Ferenc jelentené a kiindulópontot: az 1899-ben született művész Rippl-Rónai-tanítvány volt, nem mellesleg valódi ír lovagok leszármazottja. Évtizedeket töltött Párizsban, tagja volt az Abstraction-Création csoportnak, azonban itt látható munkái is arról tanúskodnak, hogy a francia hatást szinte teljesen felülírta saját, egyéni látásmódja. A szigorú, geometrikus ábrázolástól haladt egy sokkal líraibb, organikus absztrakció felé: jó példa erre a Hangyák emlékműve című bronzból készült kisplasztikája.

A képzeletbeli családfán a következő állomás Martyn két tanítványa: Keserü Ilona és Lantos Ferenc. Két művészi hozzáállásában nagyon is különböző alkotó.

A teremben fokozódik a hangulat: a nézői tekintetet egyfelől lekötik a tulipános zománctáblák, másfelől a merész, robbanékony színpárosítások.

Érdekesség, hogy Lantos műve épületburkolatnak készült, azonban eredeti funkciójából kiszakítva is életképes: a mester egyébként a hatvanas-hetvenes években több helyütt nyilatkozott arról, hogy a táblakép megújításának lehetőségét látja az iparművészeti funkcióval bíró zománctechnikában.

A pécsi geometrikus absztrakt hőskoráról szólva természetesen megkerülhetetlen az idén 120 éve született Victor Vasarely kinetikus művészete: most kisebb méretű, ám annál izgalmasabb szitanyomatokat láthatunk tőle a Bartók-mappából. Említettük már, hogy jelen kiállítás kurátora Vékony Délia mellett Bullás József: ő mint pécsi mester a kiállító művészek között is szerepel. Az EREDET szekcióban a számítógépes képkultúrából merítő 260606 című munkájával találkozhatunk. A méretben és színben egyaránt bátor alkotás fókusztalanság és élesség oda-vissza csatolásával teremt a befogadóban mozgásérzetet, kapcsolódva ezzel a Vasarely-féle kinetikus hagyományhoz.

Organikus absztrakció

A lépcsőkön felfelé menet furcsa káprázat marad a szemünkben: nem tudjuk biztosan, hogy vajon Keserü szokatlan színpárosításai, Bullás hunyorgó „pixelei” vagy Vasarely ravasz rácsszerkezetei felelősek-e ezért. A HAB felső szintjén azonban tovább folytatódik a kiállítás, elsőként az organikus absztrakció útját választó pécsi művészekkel. A besorolás persze nagyvonalú, de tény, hogy olyan alkotásokat helyeztek el itt, amelyek a geometrikus, a figurális és a konceptualista vonaltól egyaránt távolságot tartanak. Az ábrázolt téma nem szükségszerűen a természeti világból merít ihletet: ebben a szekcióban találunk különböző traumákat, belső vívódásokat feldolgozó munkákat is. A történetmesélő szándék szikrája mégis gyakran magából a tájból indul ki. A növényzet válik csendes főszereplővé Ernszt András rétegekből felépülő, elvont tájképén, amely a szélben susogó nádast idézi különböző évszakokban. Szintén tájképi elemekre bukkanunk Bóbics Diána – Bullás Józsefet idézve – „gátlástalanul gyönyörű” szín- és formatobzódásában. Ő saját bevallása szerint a hajósi művésztelep emlékeit szőtte bele energikus, gesztusos vonalaiba (lásd First Piece és Three Moths in the Vineyard).

Nemcsak ismerős tájak, hanem folklorisztikus motívumok köré is szerveződhet a kompozíció: ennek nyomát látjuk a néhány éve elhunyt Ádám Zoltán képein. Vele együtt a szabadság keresésére indulunk a cigánykendők feszes libbenését követve, elhaladunk Valkó László fájdalmat izzadó, kifacsart festékestubusai mellett (Horror a műteremben – akár ez is lehetne a kép címe, Valkó nem volt ennyire hatásvadász, így maradt a prózai Műterem I.), majd elmerülünk Tolvaly Ernő pasztózus faktúrájának meditatív, napszínű mélységeiben. Akár a színes korallzátonyok között úszkáló halak, úgy sétálgatunk ide-oda a kiállítótérben.

A figurális művészetnek szentelt következő blokkban szobrászokat és festőket egyaránt találunk: utóbbiakat a kolozsvári születésű Nyilas Márta képviseli, aki jelenleg a pécsi Művészeti Kar oktatója. Izgalmas megfigyelni, hogy mint egy nagy közös nyelv elemei, úgy jelennek meg a pécsi alkotók munkáin a színek. Nyilas Márta a képein éppen szó szerint magára ölti, magára húzza a színeket, így örökíti meg saját magát, eszünkbe juttatva egyes őslakos kultúrák rituális testfestését (Festő életbe festve sorozat). Gyenis Tibor táblakép és szobor határmezsgyéjén járva falapokra kasírozott, majd linómetszővel visszavágott fotóit reliefszerű művekké fejlesztette, ezt látjuk az olaszországi bányát perspektivikus torzítással ábrázoló alkotásán is (Matera II.).

Fényből és mozgásból

A szobrászokat sem elhanyagolva először a műfaj két nagy öregjének, Bencsik Istvánnak és Rétfalvi Sándornak a munkáit szemlélhetjük. Utóbbi a villányi szobrász szimpózium egyik alapítója és szervezője, valamint a viaszveszejtéses eljárás első hazai alkalmazója. Absztrakt, táji világot idéző kisplasztikáiban (Táj felhőben, 1982) összeérnek az organikus, természeti elemek és az emberi formák. Bencsik István a kocka geometrikusan határolt alakját házasítja gömbölyded női idomokkal (Nagy formák, 1976): még a ‘60-as évek végén, a Korányi Tüdőszanatóriumban kezdett kockákkal kísérletezni, mert megbízták, hogy készítse el egy légzőgyakorlat illusztrációját. Bencsik eszközök hiányában fakockákból építette meg a modelleket, majd visszacsiszolással alakította őket tovább. A sorozatot később kőből, illetve márványból is folytatta, és itt egy téma különböző anyagokban történő körbenjárása is zajlik.

A szobrok kapcsán felmerül a kérdés, vajon szükséges feltétele-e a műnek a térbeli kiterjedés mellett az időtállóság.

Előd Ágnes, akár a mesebeli okos lány, furfangos választ ad a kérdésre, mikor szilárd anyag helyett fényből és mozgásból hoz létre alkotásokat. A drónok által bejárt pályák egymást követő, egymást keresztező fénypontjai a hosszú expozíciós fényképen lenyűgöző fényszobrokká válnak.

A KONCEPT szekció létjogosultsága nem is lehet kérdés, hiszen a konceptualista vonal mindig nagyon erős volt Pécsett. A Pécsi Műhely (1968–1980) néven működő csoport tagjai – Ficzek Ferenc, Hopp-Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjgyártó Kálmán – úttörők voltak emellett többek közt a hazai land art történetében is. Szellemiségük ma töretlenül él tovább: Pinczehelyi és Kismányoky mára legendássá vált alkotásai mellett (Sarló és kalapács, 1973, illetve
Ön-arc jel, 1976) most a HAB-ban fiatal kortárs alkotók jelen politikai helyzetre vagy akár személyes élethelyzetre reflektáló munkáival is találkozhatunk. Lengyel Péter War Pigs sorozatában a pantheon eredeti funkciója fordul ironikusan visszájára a huszadik század háborús tapasztalatainak tükrében, Palatinus Dóra az embert saját mulandóságára emlékeztető kórházi és ápolási kellékeket gyúr egybe gyászmunka gyanánt (Olyan vagyok, mint anyám), míg Pinczehelyi Sándor ismételten visszanyúl legkedveltebb motívumaihoz, hogy megénekelje kelet és nyugat találkozását (Szétszedve és összerakva V.).

Végezetül szó szerint belebotlunk egy tárgyba, amely első ránézésre, sőt másodikra is földön felejtett női táskának tűnik. Mielőtt reflexből leadnánk a recepción, vessünk egy pillantást mellé a földre: Gaál Tamás, Történelmi átiratok / Ariadné fonala, 2025, szól a leírás, igen, jól megtréfáltak bennünket, az elhagyott tárgy valójában a kiállítás része. A cím által sugallt labirintusmotívum mellett ez a kifejezetten játékos-humoros, vegyes technikával megépített installáció a Vasarelyvel jó barátságot ápoló Fajó János művészetpedagógiai céllal készült Nyitott mű (Csúszó játék) című 1969-es festett fa munkáját is felidézheti a szemfüles nézőben.

Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez: végül mi is az a titokzatos pécsiség? Olyan messzire azért nem mennénk, mint 2019-ben Lévai Balázs és stábja tette vicces (ál)dokumentumfilmjében, a Pécsi szálban: ők a pécsi művészeti élet sokszínűségének magyarázatát részben a genius loci, valamint részben a közeli uránbánya sugárzásának egymást erősítő hatásában vélték felfedezni, de sajnos nem állt módjukban tudományosan bizonyítani ezt az álláspontot. Arról nem is beszélve, hogy a filmeseket (állítólag!) többször látták a Pécsi Sörfőzde kiváló, több száz éves múltra visszatekintő termékeivel közelebbi kapcsolatba kerülni. A hiábavaló küzdelmet meghagyjuk tehát a jövő kutatóinak. Jobb, ha elfogadjuk: a csodák ritkán magyarázhatók, ellenben néha átélhetők – például most a HAB SzínPhonia kiállításán.