• Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

    2022.04.20 — Szerző: Cserna-Szabó András

    Cikksorozatunkban magyar alkotók kevésbé ismert vagy régóta nem emlegetett szövegeit elevenítjük fel. Cserna-Szabó András egy olyan könyvről írt, amelyet a magyar irodalom mellőzött remekművei között tarthatunk számon. Esszé Gozsdu Elek Tantalus című novellafüzéréről.

  • Gozsdu Elek nevét ritkán hallani még az egyetemi oktatásban is, a tájékozottabbak esetleg ismerik egy-két elbeszélését, és talán el tudják helyezni őt a múlt századforduló kismesterei, ködlovagjai között. Ezeket a kismestereket (Papp Dániel, a Cholnokyak, Csáth, Lovik, Tömörkény, Petelei, Ambrus stb.) illik lenézni (már ez a kismesterezés is elég ciki), de soha ne felejtsük el, hogy ők újították meg tizenkilencedik századi prózánkat, ahogy azt például Márai is észreveszi (A tegnapok ködlovagjai, 1942), és Németh László is megállapítja: „az az irodalmi forradalom, melyet mi a Nyugat folyóirat nevével jeleztünk, két részben folyt le, s első fele a század első éveiben a novellában, a második Ady fellépte táján a lírában” (Emlékezés Tömörkény Istvánra, 1966). Sőt, Gozsdu példája mutatja, hogy ez a forradalom már jóval a századforduló előtt elkezdődött. A ködlovagok nagyrészt kisprózában utaztak, a Kemény Zsigmond- vagy Jókai-féle grandiózus formák apró szilánkokká törésével mintegy előrevetítve az ország sorsát, Nagy-Magyarország apró részekre hullását.

    Szívesen mondanám, hogy Gozsdu Elek a kedvencem a ködlovagok közül, megérdemelné, tényleg briliáns író, de nem mondhatom, mert oly’ annyira imádom Tömörkényt, Csáthot vagy éppen Cholnoky Lászlót, hogy még egy blikkfangos felütés miatt sem tudom őket elárulni. Maradjunk annyiban, ők mind zsenik voltak. A modern magyar próza úttörői. Ennek megfelelően – Csáthon kívül – mindőjük elmerült a magyar kánon mélységes mély süllyesztőjében.

    Gozsdu az aradi vértanúk kivégzése utáni hónapban született, és nagyjából két hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után hunyt el.

    Gyakorlatilag Világostól Trianonig tartott az élete. Született Ercsiben, a Habsburg Birodalomban, élt az Osztrák–Magyar Monarchiában (Temesváron, Budapesten, Fehértemplomban, Zomborban, Karánsebesen), meghalt az éppen szerb megszállás alatt álló Temesváron. Családja macedón származású volt, dédapja a mai Albánia területéről települt át Lengyelországba, nagyapja továbbjött Miskolcra, aztán szépen elmagyarosodtak. Máshol román és szerb származást is olvasni Gozsduval kapcsolatban. A lényeg, hogy igazi k-európai korcs volt, ahogy mi mindannyian errefelé. Nem volt főállású zseni, jogot végzett Pesten, aztán firkász lett, később visszatért a jogi pályára, ügyvédként, hivatalnokként, bíróként, ügyészként működött. Lassan írt, olyan lassan, ami már-már a nem-íráshoz közelít. Ez a flaubert-i vagy ottliki sebesség. Olyan is ez a próza, kidolgozott, végtelenül finomra csiszolt.

    Gozsdu Elek, a temesvári Tantalosz  Kép forrása
    Gozsdu Elek, a temesvári Tantalosz
    Kép forrása

    Pályakezdése azonban még viharos gyorsasággal zajlott, szinte berobbant a magyar irodalomba. Hat év alatt (1880–1886) három kötet: két regény (Az aranyhajú asszony, Köd) és egy novellaciklus (Tantalus). Aztán majdnem húsz évig semmi, majd még egy novelláskönyv (Sámson madara, 1905), végül két színdarab (A félisten, 1907; A kárier, 1911). Az ügyész úr addig forgatta-bújta Baudelaire-t, Turgenyevet meg Schopenhauert, addig reszelgette tökéletesre a Nagy Magyar és Általános Emberi Kiábrándultságról szóló novelláit, amíg végül az írásból és saját magából is kiábrándult. Alkotás helyett tíz éven át küldözgette leveleit egy temesvári gazdag kereskedő feleségének, Annának, aki hol válaszolt neki, hol nem, de inkább nem. Ahogy a régi fotográfiáról néz le ránk: sovány vállak, kopasz fej, bajusz mögé bújt arc és elképesztően szomorú szemek. Szinte sírnak a szemei. Kernstok Károly 1905-ös portréfestményén még Gozsdu kezei is szomorúak. Halálkezek, mintha a sírból nyúlnának ki. Arca pedig ködös spleenben úszik.

    Minden szakirodalom szerint Gozsdu főműve a Tantalus, ez a kilenc elbeszélésből álló ciklus vagy füzér vagy novellaregény. Sajnos e műfajnak nincs jó neve magyarul, pedig a magyar próza egyik húzóágazata. Személy szerint nekem olvasóként (Mikszáth: A tót atyafiak, A jó palócok; Bródy Sándor: Rembrandt; Krúdy: Szindbád; Kosztolányi: Esti Kornél; Lázár Ervin: Csillagmajor; Bodor Ádám: Sinistra körzet; Parti Nagy: A hullámzó Balaton stb.) és íróként (Félelem és reszketés Nagyhályogon, Puszibolt, Az abbé a fejével játszik stb.) is az egyik kedvenc műfajom. A regénynél kissé vagy sokkal lazább, a novelláskönyvnél jóval vagy kicsit szorosabb szerkezetű hibrid műfajról van szó. A látszólag különálló történeteket valami mindig összerántja: például a novellák közös tere, a főhős személye vagy az írásokon keresztül-kasul közlekedő szereplők. Ebből a szempontból a Tantalus rendhagyó szerkezetű, mert a kilenc novellát leginkább a cím tartja össze. Vagyis egy filozófiai, metafizikai tétel: az ember tantaloszi létező.

    Tantalosz (latinul Tantalus) a görög mitológia szereplője, Argosz, Korinthosz, Szipülosz, Lüdia vagy Phrügia királya. Apja Zeusz vagy Tmólosz, anyja Plutó vagy Omphalé, esetleg Atlasz egyik leánya. Valószínűleg hérosz, vagyis félisten, aki egy isten és egy ember nászából született, mint például Héraklész. Rossz hírem van, a héroszok halandók. De néha hajlandók erről elfelejtkezni (lásd: hübrisz). Szóval Tantalosz, a dúsgazdag uralkodó Zeusz és az istenek kegyeltjeként rendre meghívást kapott az olümposzi lakomákra. De a hálátlan nem bírt magával, lelke dölyfös volt, nyelve féktelen, kifecsegte az embereknek az istenek titkait, nektárt és ambróziát lopott, hogy halandó barátainak adhassa, elcsórta Zeusz krétai templomából az aranykutyát (ez az eb őrizte a csecsemő Zeuszt, mikor Rhea nem ért rá), hamisan esküdött, azt kérte az istenektől, hogy őt is tegyék istenné, elcsábította és elrabolta a csodaszép Ganümédész királyfit (pedig Ganümédészt elrabolni isteni kiváltság, lásd: Éósz és Zeusz), valamint azt merte mondani, hogy a nap nem isten, hanem tüzes tömeg. De ez még hagyján! Meghívta Zeuszékat vendégségbe, és saját fiát, Pelopszot tálalta fel vacsorára. Szóval jócskán túlment az elégen. Hübrisz után mindig jön az até (elvakultság), így Tantalosz az alvilágban tantaloszi kínokat kénytelen elszenvedni. Egy tiszta vizű tóban áll nyakig, de inni nem tud a vízből. A tó körül gyümölcstől roskadozó fák, de ahányszor feléjük nyúl, a szél felemeli az ágakat, így enni sem tud. Feje fölött szikla, mely bármelyik pillanatban lezuhanhat, és agyonlapíthatja.

    Cserna-Szabó András  Fotó: Farkas Norbert
    Cserna-Szabó András
    Fotó: Farkas Norbert

    Az új oroszokon és a német pesszimistákon szocializálódott temesvári Tantalosz így látja az emberi létet: romlottságnak, büntetésnek, magánynak, hasztalan és reménytelen vágyódásnak, vagyis boldogtalanságnak és folytonos félelemnek. Eszünkbe jut az Ördögök Kirillovja, aki azt állítja, a fejünk fölött háznyi kő lebeg, és az ember hiába tudja, hogy nem fog fájni, ha rázuhan, mégis fél. Mindenki fél. „Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan.” A messianisztikus Kirillov szerint lesz majd emberi szabadság, boldogság és büszkeség, konkrétan akkor, ha majd „mindegy lesz, élni vagy nem élni” – az új ember legyőzi a fájdalmat és a rettegést, és Isten lesz. (Szegény Kirillov szerint a hübrisz bűnébe esett, az istenek által megbüntetett ember számára csak egyetlen egérút létezik: egy újabb hübrisz. Nincs ennek vége, az ember nem lakhat jól saját lehetőségeivel, folyton isten akar lenni.)

    Gozsdu nem Kirillov, vagy csak félig az. Látja az istennek vágyódó, félő és fájó embert, de nem lát kiutat (vö.: „Ez őrült sár, ez istenarcu lény! / Nincsen remény!”). Tantalosz az alvilági tóban áll nyakig: étlen és szomjan, fájdalommal és félelemmel telve, egyedül. És még csak sajnálni se lehet, megérdemli sorsát: romlott, hálátlan, geci és aljas gyilkos. Persze nem velejéig gonosz, csak éppen istent akart játszani…

    A Tantalus című kötet 1886-os első kiadása után többet nem jelent meg.

    Különböző válogatott kötetekben szerepel néhány vagy az összes darabja mindenféle sorrendben, de úgy, ahogy Gozsdu megszerkesztette, többet nem jött ki a nyomdából. (Úgy is fogalmazhatnék, a mű ellen filológiai orgyilkosságot követtek el.) Külön-külön is zseniálisak az írások, de csak ezzel a címmel és a Gozsdu-féle sorrendben tökéletes az alkotás. Szerencsére a Központi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár is rendelkezik egy-egy 1886-os, eredeti Tantalusszal („kilenc elbeszélés, Bp. Kiadja Aigner Lajos”). Csakis ezt szabad olvasni, semmi mást!

    Gozsdu egyik legerősebb novellájával, Az étlen farkassal indítja a kötetet. Repülőrajt! A csordultig kiábrándult exjogász, egy hajléktalanná züllött egzisztencia, egy fölösleges ember, egy rablás előtt álló magyar Raszkolnyikov a főszereplő, akit már csak nagyon vékony szálak kötnek az élethez. Hiszen rádöbbent, hiába tehetség, munka és rátermettség, a vágyott érvényesülést, karriert és életélvezetet megtagadja tőle a sors, az csak a kiváltságos osztálynak jár, azoknak, kiknek van „összeköttetése”. Az Egy néma apostolban egy tudós tűnik fel előttünk, aki szerint a világot nem a szeretet, hanem az önzés működteti, az ember állat, a szerelem pedig fajfenntartás. A tudományra éhes férfit kiközösíti a társadalom, elhagyja gyermekének anyja, s ő csak fájdalmasan és némán ordítja, hogy az emberiség szekerének kereke négyezer éve homokba süllyedt, új kerekek kellenének. De nem meri felemelni hangját. „[M]ég kevesen vagyunk, – agyonütnének az utasok, ha a kerekekhez nyúlnánk. Majd, a jövő! Én néma vagyok!” Egy falusi mizantróp – a szövegből csöpög Schopenhauer és Darwin. A harmadik novellában hősünk lelövi a Varjúkirályt, de a többi varjúval nem bír. Halálba kergeti a megye urát, de a hivatalnokokkal nem bír, azok éhesek, mint a varjak – a korrupciós pénzekre. Magányba és embergyűlöletbe süllyed. A martirban a francia forradalom eszméitől fűtött szerb lázadó persze nem lesz mártír. Nem halhat az eszméért. A szabadság fája túl messze van, az ágakat nem éri el. A bánáti szerbeket nem érdekli a forradalom, inkább esznek, isznak, mulatnak, verekednek, az összeesküvést besúgók teszik nevetségessé. A Márta szerelembe szerelmes Bertije nem ihat a szerelem tavából. Mire végre megtalálja az igazit (Mártát), kiderül, hogy egy közönyös, önmagáért rajongó nőbe esett bele, aki megcsalja, még közös gyermeküknek sem ő az apja. Ezek után nem lepődik meg az olvasó, hogy a hatodik novellában, a Nirvanában a kicsapongásait és feslett életmódját megbánó, vidékre vonult, vallásba menekült idős, özvegy grófné se kaphatja meg, amire szinte már őrülten vágyik: gyermeke szeretetét. A veréb falusi tanító, aki szintén embergyűlölő lesz, családi zsarnok, gyűlölködő bolond, tőle a Művészet Szentélyébe való belépést tagadja meg a Sors, nem lehet világhírű zeneköltő, mint a Liszt Franci. A Nemes rozsda elszegényedett nemesei kénytelenek borba és kártyába fojtani bánatukat, ennyi maradt őseik jussából. Végül, mintegy koronaként jön az utolsó elbeszélés, Gozsdu legismertebb és talán legjobb novellája, az Ultima ratio. Az öreg sírásót már-már megirigyeljük diogenészi létformájáért, független, szabad, természetközeli életéért, amit nem rontott meg a civilizáció, a politika, a hatalom, a pénz utáni loholás – de hát végül kiderül, ő sem lehet boldog, ő is Tantalosz, kétségbeesetten retteg a feje fölött lebegő sziklától, mely bármelyik pillanatban lezuhanhat, és agyonlapíthatja. A szép élet sem véd meg a rút haláltól – vágja optimizmustól pirosló arcunkba végül a gaz Gozsdu –, nincsen remény, nincsen remény.

    Kernstok Károly portréja Gozsdu Elekről  Kép forrása
    Kernstok Károly portréja Gozsdu Elekről
    Kép forrása

    Valószínűleg jó és hasznos mulatság lenne mind a kilenc elbeszélést összevetni a Tantaloszról szóló mítoszokkal. Például a Nirvana anyáját azzal a Tantalosszal, aki megöli és feltálalja a fiát. Vagy az Egy néma apostol tudósát azzal a Tantalosszal, aki kijelenti, hogy a nap nem isten, hanem tüzes tömeg. Vagy a kezdő novella, Az étlen farkas lopni induló Ordas Gidáját azzal a Tantalosszal, aki nektárt, ambróziát és aranykutyát lop az istenektől. És így tovább…

    Gozsdu éppúgy számol le elbeszélésről elbeszélésre az emberiség összes „vívmányával” (igazsággal, karrierrel, tudománnyal, morállal, vallással, szeretettel, szerelemmel, filozófiával, becsülettel, ízléssel, társadalommal, történelemmel, eszmével, művészettel és a többivel), ahogy pár évvel azelőtt tette fejezetről fejezetre Flaubert a Bouvard és Pécuchet-ban. És teszi ezt szinte flaubert-i stilisztikával. Minden mondatán érződik, hogy napokig, hetekig csiszolta őket tökéletesre. Pszichológia és stílus kéz a kézben, tömör, mégis precíz jellemzések, elképesztően intenzív hangulatfestő tájleírások. Egy zenélő mocsár a Gozsdu-próza. Pompás színekben, hangulatokban és hangokban tobzódó szomorú mocsár. „Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden, halk decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang. A messze síkságba nyúló legelőkről és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi. A nap a nyugatról fölkavarodó ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, sás, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak ki a barna sártömegek közül. Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júniusban, jellemzi, hanem volt benne valami a lemondó, a félénk nyugalomból – midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett-sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sástarlók által. Szomorú és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tikkasztó melegnek reszketeg hullámai. Minden való, igaz színében mutatkozik; és az a mély szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja meg azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat.”

    bb

    Már-már giccsbe hajló szecesszió, hangulati túlfűtöttség, az élet minden borzalma ellenére a szépség ajnározása, végtelen finomság, keleti érzemények, jelzőhalmozás, kígyóként tekergő mondatok, allegóriák… Gozsdu a Szomory-, Szép- és Krúdy-féle óriásstiliszták apukája, és a nagy (a legnagyobb) Gustave Flaubert magyar gyermeke – na jó, öccse. (Volt-e valaha a magyar irodalom és az európai szellemi fősodor között ilyen szinkronitás? Flaubert tizennyolc évig, haláláig írja a Bouvard és Pécuchet-t, 1881-ben jelenik meg. Nagyjából ekkor kezdi írni Gozsdu az addigi magyar prózát felforgató novelláit.)

    Mindezek mellett ne felejtkezzünk el arról, hogy a Tantalus korkép és kórkép is. A Monarchia, a soknemzetű, sokvallású Nagy-Magyarország, a „boldog békeidők”, az utolsó magyar aranykor tablója. De valahogy ez a tabló sokkal sötétebb és zordabb, mint ahogy ezt a teret és időt látni szoktuk. A kiegyezésen túl vagyunk, gazdasági fellendülés, Budapest és a nagyvárosok épülnek, a kereskedelem, a kultúra felpörög, vasút és gyárak és bankok… A nagy csihi-puhi még messze. Ez az a kor, ahová Krúdy hősei édes nosztalgiával vágyódnak vissza. Gozsdunál viszont egy szomorú, boldogtalan és reménytelen országot látunk, melyet a kiváltságos osztály ural, elsősorban nem is pénzzel vagy hatalommal, jóval inkább összeköttetései révén. A régi nemesség utolsó holdjait mulatja el, akinek pénze van, pusztító hedonizmusban és létfelejtésben él, estélyek és bálok és vacsorák folynak végestelen végig, hogy az összeköttetések megköttessenek, a megye, a város, a közigazgatás minden szintje belefullad a korrupcióba, alispánok és főispánok kártyázzák el a nyomorgók állami segélyét, tudással, erénnyel nem lehet kilépni a társadalmi osztályból. Degenerált dzsentrik koptatják a kártyaasztalt, szegény tollas zsidók ballagnak az út porában, szakadt szerbek kéredzkednek fel a szekérre, jogvégzett lumpenek fekszenek a Ligetben a bokor tövében.

    Szóval Gozsdu minden szempontból kellemetlen: metafizikailag kilátástalan, hangulatai, idegei túlfeszítettek, pszichológiája kíméletlen, társadalomkritikája maró. Ki is sepertük hamarjában a kánonból, az oktatásból, a hagyományból.

    Azért Gozsdu teljesen nem hagyja magát.

    Fel-feltünedezik, elő-elődugja pesszimista buksiját. Az utóbbi évtized egyik legjobb regényében, Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című krimijében például a monarchiás Zomborban tűnik fel szereplőként. Dr. Gozsdu királyi ügyészt Fábián nyomozó azért hallgatja ki, mert egy gyilkosság áldozatának kártyapartnere. Elek úr persze kihasználja, hogy hosszú mellőzés után végre rivaldafényhez jut: jókora részeket szaval el Ultima ratio című klasszikusából (ha már engem nem olvastok, majd én felmondom nektek!), majd dedikálja a Tantalust a nyomozó úr nejének, Amáliának.

    Amália pedig remek ízléssel bír, így azután biztosan tisztában van azzal, hogy milyen kincset birtokol. A magyar irodalom elfelejtett, elsikkasztott, mégis egyik legnagyobb novellafüzérét. A modern magyar próza egyik első remekművét. Ráadásul annak első és mindeddig utolsó kiadását.

     

    Cikksorozatunk további részei:

    Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről


  • További cikkek