Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Lehetne licitálni, hogy a magyar írók, költők közül kinek osztotta a sors a legrosszabb lapokat. Vajon József Attilának, Petőfinek korai halálukkal? Aranynak, Osvátnak gyerekük elvesztésével? Vajda Jánosnak, Hamvas Bélának mellőzöttségükkel? Vagy éppen Márai Sándornak, akinek egész életművét és írói szerepvállalását folyamatosan félreértették és félremagyarázták kortárs kritikusai, pályatársai?

Márai úgy halt meg 1989. február 28-án hazájától távol, hogy csak nagyon halvány sejtései lehettek arról, hogy számos kötete és újságcikke alapján kap-e helyet a magyar írói panteonban, vagy idővel végleg a felejtés hullámsírjába merül. Szilárd elhatározása, mely szerint amíg a megszálló orosz csapatok Magyarországon tartózkodnak, nem jelenteti meg itthon könyveit,

minden erkölcsi dicsősége mellett eltávolította életművét a magyar közönségtől, de még ennél is fontosabb, hogy a kötetek folyamatos értelmezésétől, újraértelmezésétől fosztotta meg a hazai olvasókat.

Az emigrációban töltött évek alatt véglegesen rádermedt, rámerevedett a „polgári író” elnevezés, pedig mint azt Író esőköpenyben című monográfiájában Fried István szépen körülírta, éppen a polgári minőség, a polgári jelző társadalmi, esztétikai, kulturális hagyományt meghatározó viszonylatai nagyon bonyolultan és összetetten érvényesültek Márai pályáján és műveiben – korántsem lehet alkalmazni rá ezt a jelzőt olyan egyértelműen, mint korábban gondoltuk. Az Egy polgár vallomásai című regénye alapján kortársai gyorsan kikiáltották a magyar polgári írónak, „a” polgári értékrendszer képviselőjének és megformálójának annak ellenére, hogy a mű mindkét része nagyon erős, sokszor ironikus vagy szarkasztikus kritikája a századforduló polgári világának akár a kassai, akár a fővárosi időszakot tekintjük. A regény a maga vallomásos jellegével tehát éppen azt mondja el, hogy a narrátor szerint miért nem lehetett már akkor sem úgy élni, hogy valaki a lényeges elemekben – tehát nem csak a felszínes formákban – folytatni tudja a polgári életmódot és kulturális viselkedésformát.

Az európai polgári minőség átalakulása, lassú felőrlődése és eltűnése egészen változatos formákban bukkan elénk több Márai-műben. Ebből már rögtön leszűrhetjük, hogy igen erősen kísérletező alkatú szerző volt: pályájának szakaszaiban mindig másképp próbálta megragadni az egyén és a társadalom kapcsolódásának folyamatait, és ezekhez különféle műfajokat választott, a szépirodalmiak mellett a publicisztikaiak széles tárházát is.

Egészen különös szerkezetet ajándékozott A gyertyák csonkig égnek című regénynek, amely 1942-ben, voltaképpen pályája csúcsán jelent meg. A mű első fele az egyik főszereplő, a tábornok, Henrik gyerek- és fiatal koráról szól, de a fókuszt olyan erősen szűkíti az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód, hogy úgy érezzük, mintha maga a tábornok mesélné el a történetet. A regény második részének elbeszéléstechnikai újítása és egyben kísérlete, hogy a két főszereplő, Henrik és Konrád párbeszédéből ismerjük meg az eseményeket, de olyan módon, hogy lényegében csak a tábornok beszél, a másik fél többnyire hallgat. Hogyan lehet fenntartani az olvasó érdeklődését egy ilyen hosszú, egyszemélyes beszédben? Általában már a klasszicista drámák hosszú monológjait is unjuk, ellehetetlenítik a darab előadását. Bessenyei Ágis tragédiáját ha vannak is néhányan, akik olvasták, csak maroknyi lehet azok száma, akik színpadon látták.

Márai nyilván tisztában volt a kihívás nagyságával, hiszen nem az ínyenc irodalmároknak szánta a könyvet, hanem az átlagos olvasóknak. A feladat megoldására két lehetőség kínálkozott, és mindkettőt kihasználta. Az egyik a retorikai, stilisztikai bravúr, hogy a szöveg könnyen érthető, jól olvasható, de egészen magas stílusminőségű legyen. Néhol talán túl emelkedett a mai olvasó megszokásaihoz, stilisztikai érzékéhez képest, de a szépen szerkesztett mondatok és a megjelenő líraiság még mindig lenyűgöz bennünket: „Oly merev testtel ültek a zongora előtt, kiegyenesedve, megfeszített és kissé hátrahajtott felsőtesttel, mintha a zene láthatatlan, mondabeli paripák tüzes fogatát röpítené, s a világ fölötti szélviharban és rohanásban ők ketten tartják, merev testtel és kemény kezekkel, az elszabadult erők gyeplőit.” A folytatásába már irodalmi asszociációt emel be: „Az esti nap egy sugara behullott a szárnyas ablakon, a fénycsóvában aranypor keringett, mintha a zene messze iramodott mennyei fogatának táltosai után porzana az égi út, mely a semmibe és a pusztulásba vezet” – és itt nem lehet nem észrevenni Kosztolányi Hajnali részegségének fogatát: „amíg vad paripái futnak / a farsangosan lángoló Tejutnak / arany konfetti-záporába sok száz / batár között, patkójuk fölsziporkáz”.

A szerző másik lehetősége a figyelem fenntartására egy kriminalisztikai izgalmat rejtő cselekmény lassú, részletenkénti elővezetése a regény szövegében. A két férfi, Konrád és Henrik gyerekkoruk óta barátok. Életükben volt egy fordulópont egy korai hajnalon, amikor egy vadászat során Konrád majdnem lelőtte barátját és katonatársát, Henriket. Az eseményeket a tábornok előadásában hallgatjuk végig, az ő nézőpontja érvényesül a narrációban, és mint a legjobb Agatha Christie-krimikben, apránként derülnek ki az összefüggések, a cselekményelemek kicsiny részletei, az el nem dördült lövés előtti este eseményei, majd a másnap történései. A tábornok szemszögéből hallunk mindent, és az ő verziója az, hogy Konrád le akarta lőni őt, csak mégis meggondolta magát, másnap gyávaságból elutazott, és az eltelt negyvenegy évben nem tudtak egymásról semmit. Az okok felderítésére lenne hivatott ez a kései tisztázó beszélgetés. Az okok között természetesen első helyen állhat a tábornok felesége, Krisztina, akinek a tábornok véleménye szerint titkos viszonya volt Konráddal, és a szerelmi háromszög egyszerű megoldása lett volna a gyilkosság. Ám ez mégsem történt meg. Az akkori események okainak keresésében ugyanolyan súllyal esik latba, hogy Konrád végül is miért nem húzta meg a ravaszt, miért engedte le a fegyvert, és ha így tett, miért utazott el másnap búcsúszó nélkül.

Nem spoilerezzük a történet végét, de Márai igen gyönge író lenne, ha volna mit spoilerezni. A regény éppen attól kiváló, hogy természetesen a végén sem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy miért nem dördült el a lövés, sőt azt sem, hogy valóban volt-e viszony – és ha igen, milyen – a barát és a feleség között. Innentől már sokkal fontosabb kérdéssé válik a megtörtént események indokainak megtalálása: hogy azokat miként lehet értelmezni, és ezen értelmezések alapján hogyan lehet viszonyulni hozzájuk, miként alakítják életstratégiáikat. Konrád elutazott, a tábornok kiköltözött a vadászházba, és amíg élt a felesége, nem állt többé szóba vele. Eltelt közben egy élet, míg a két férfi megérkezett az utolsó találkozáshoz.

A két öregember, Henrik és Konrád ábrázolásába Márai kellő iróniát is vegyít, amikor a főhősöket a mohó vacsorázással, a rövidlátó pillantásokkal, a már reszkető kezekkel és rekedtes hanggal állítja elénk. Sőt lehetne ettől komikus is az egész beszélgetés, ha ők tényleg megragadnának az egykori események feltárásánál, és nem lépnének tovább az általános emberi kérdésekig. Továbblépnek, és ettől válnak inkább heroikussá, mint komikussá. Igaz, az eltelt nyolcvan év talán abban a viszonylatban érzékelhető leginkább, hogy kit és miért tartunk heroikusnak manapság. Ha a történetet napjainkba helyezzük, és elképzeljük, hogy egy Balaton-felvidéki nyaraló árnyas teraszán egy rendszerváltás előtti párttitkár és egy szebb napokat is megélt, egykor nagy művészeti ambíciókkal bíró középiskolai tanár tereferél fiatalkori szerelmi bonyodalmaik konfliktusain, abban igen nehéz lenne észrevenni a hősiességnek még csak csíráját is. Fontos számon tartanunk, hogy

a regény 1940-ben játszódik, a második világháborúval végleg lezáruló egykori világ végnapjaiban, ahol az utolsó mohikánok keresik a választ saját élettörténetük értelmezési kereteire

– miközben már megkezdődtek a harcászati akciók, sőt, Európa egyik része lángban áll. Igaz, ettől igyekszik távol tartani magát a tábornok, aki sem telefont, sem rádiót nem engedélyez saját kastélyában: nem hagyja, hogy a napi hírek beszivárogjanak életébe.

Márai nemcsak a két főhőst, de a nőalakokat is mesterien ábrázolta, akik közül nem Krisztina kiemelkedő, hanem a tábornok dajkája, aki meglepetésünkre még mindig él. Nini kilencvenegy éves elmúlt, végigkísérte a tábornok egész életét, hiszen születése után ő szoptatta, majd gyerekkorában ő gondozta. Nini élettörténetéről szól a regény második fejezete onnan kezdve, hogy tizenhat éves korában várandós lesz egy ismeretlentől, a gyereke meghal a születésekor, elzavarják otthonról, és a kastélyban talál menedéket dajkaként. Jellemzésében sokszor egészen lírai hangot üt meg Márai. Rövid, de igen pontos mondatokban írja le különös, a regény idejében már hetvenöt éven át tartó kapcsolatát a tábornokkal, akinek ekkorra összes lelki és testi kínját ismeri. Márai néhány cselekedettel és alig egy tucat párszavas megszólalással tudja jellemezni ezt az önfeláldozó, saját sorsát egy másiknak élethossziglan alárendelő nőtípust, aki visszahúzódó, csöndes, de állandó reflexiós síkot képez minden történéshez. A regény kettejük záró jelenetével végződik, amint a hosszú beszélgetés után Nini aludni kíséri a tábornokot.

Míg Nini a megtartó nőiség szimbolikus alakja, a tábornok anyja és felesége egyaránt a művészetre, a szépre érzékeny és ebből következően a lelki szenvedésre is igen fogékony alkat, akiknek tragikus sorsa (fiatalon meghalnak) ismétlődik az egymást követő generációkban. Mindkettőjüket a tábornok zárt, kicsit érzéketlen szemszögéből ismerjük meg, míg Nini esetében a narrátor egy saját nézőpontot vesz fel a regényben.

A gyertyák csonkig égnek cím szép metafora, sokféleképpen értelmezhető a mű szövege felől. Megmutatja, hogy életünket az igazi szenvedélyek ugyanúgy pusztítják, mint a görcsös rögeszmék, az elvekhez való szigorú ragaszkodások, de mindezekkel együtt is jobb, ha a gyertya csonkig ég, mint ha felébe hagyva áll egy szobában egyedül.

Cikksorozatunk további részei:

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje