×

Ottlik-kalauz
Thimár Attila: „Budának szemtanúja vagyok”
Hende Fruzsina
2016 // 05. 17

Thimár Attila nemcsak egymás mellé ren­dezte, hanem újra elő­vette Ottlik­ról szóló írásait, s átdol­gozva-ki­egé­szítve pár­be­széd­be állí­totta őket. Új kérdé­seket fel­vető, azok tovább­gondo­lására ösz­tönző szöveg­együt­tes szü­letett, amely arra össz­pon­tosít, hogy miért tart­hatjuk még min­dig újító­nak és olva­sásra érde­mes­nek Ottlik Géza prózáját.
„Ajándék, ha az embernek új Ottlik-könyvet hoz a postás. (Többször nem hoz.)”, írta Horkay Hörcher Ferenc a Buda megjelenése után pár évvel. Hasonló ajándékokat azonban azóta is kaptunk életműkiadás, hangoskönyv, műfordítás vagy épp Ottlikról szóló tanulmánykötet formájában. Ez utóbbinak egyik tavalyi példája Thimár Attilának, az Ottlik Emléknapok szervezőjének, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensének nyáron megjelent könyve.



A kötetet alkotó nyolc fejezet szövegeinek egy része már korábban megjelent folyóiratokban, szakkönyvekben. Ellentétben azonban a hasonló gyűjteményes kiadásokkal – gondolhatunk itt az Ottlik-olvasókönyvre vagy az Ottlik kadét történeteire –, Thimár nemcsak egymás mellé rendezte, hanem újra elővette írásait, s átdolgozva-kiegészítve párbeszédbe állította őket, így adva új látásmódú, koherens megközelítését az Ottlik-műveknek s a velük kapcsolatos irodalmi folyamatoknak. Nem összefoglaló monográfia született – ez nem is volt célja a szerzőnek –, inkább új kérdéseket felvető, azok továbbgondolására ösztönző szövegegyüttes, amely főleg arra összpontosít, hogy az új évszázad problémái, viszonyai között miért tarthatjuk még mindig újítónak és olvasásra érdemesnek Ottlik Géza prózáját.

Válaszainak sokszínűsége mind a formában, mind a tartalomban megmutatkozik. Stílusában a szakmai szólamok mellett helyet kapnak a szépírói, olykor a személyes hangok is, ezek váltakozása mégis harmonikus egészet alkot. Thimár ottliki gondolatvilága végig mozgásban van szövegen belül és a szövegek között is. A könyv szövetében a szálakat végig lehet követni, egy esszében elejtett gondolat fonalát egy tanulmányban újból felveszi, kibontja. Ennek egyik példája a Csillagszórók az éjszakák egy idézett mondatának – „[a csillagok] Nem idegesek és szenvedélyesek, mint a vers vagy a szép szeretőnk, hanem unalmasak és prózaiak, mint anyánk, feleségünk: igazán létezők” – magyarázata. Az érdeklődő olvasók számára az Ottlik és a csillagok könnyedebb stílusban fejti ki a fenti különbséget: „Nem alá-fölérendeltségi viszonyban, nem pusztán egymás mellé rendelve, hanem egymást kölcsönösen feltételezve léteznek. […] Egyszerűbben, ha nincsen vers, nincsen elbeszélés és regény, és megfordítva.” A szakmai közönség részére pedig az Ottlik és a vers sorai kínálnak részletesebb megfejtést: „Nem az a fontos ebben elsődlegesen, hogy a metafora valóságreferenciális értelmezésében a kép egyes részleteit logikailag szétbontva hogyan magyarázzuk, azaz mit jelent nekünk anyánk, feleségünk, szeretőnk, hanem az, hogy a műfajokat leíró kategóriákat egy funkcionális, méghozzá az élethez rendelődő rendszerből alkotja meg a szerző.”

A könyv további érdeme, hogy az életmű olyan darabjait is előtérbe állítja, amelyekről eddig kevés szó esett, ugyanakkor az Ottlik-elemzések fontos szempontjai mentén, az életrajziság, líraiság és a vizualitás tekintetében is új értelmezését adja az egyes műveknek. Az első három fejezet közös gyökerét a líra és epika közti határeltolódás, Ottlik művészetszemlélete adja, kitérve arra is, hogy tükröződnek Ottlik felfogásai a költészetről, valóságról és az élet fontos dolgainak kifejezhetőségéről a regényeiben, akár még műfordításaiban is. Mindezek értelmezésében fontos szerep jut Tandori Dezső és Nemes Nagy Ágnes írásainak is. A harmadik szöveg, Tandori és Ottlik már előremutat a következő fejezetre, hiszen mindkettő az Ottlik-recepció alakulását tekinti végig: az egyik az összefoglaló kötetekből kimaradó Tandori mellőzöttségére keresi a választ, míg utóbbi azokat az eseményeket (Ottlik halála, a Buda és a Továbbélők posztumusz kiadása, az Ottlik-kultusz alakulása) veszi górcső alá, amelyek a befogadást befolyásolhatták. A legenda és a tények mentén halad tovább Az életrajz fogságában fejezet, amely a referencialitással, az elidegenítés és hitelesítés eszközeivel, valamint a regények között átjáró figurákkal foglalkozik. Az utolsó előtti két fejezet Ottlik kevésbé tárgyalt szövegeivel, a rádiózásról szóló tanulmányaival és a hozzájuk köthető, A Valencia-rejtély címet viselő hangjátékkal, valamint a Hajónaplóval foglalkozik. Ez utóbbi esetében az elbeszélhetőség mikéntjére vonatkozó szemantikai-grammatikai elemzést olvashatunk. Visszaérkeztél hát Budára… címmel szerepel a zárófejezet, amely egy, a bevezetés állítása szerint fiktív dialógus a városról, Budáról, Pestről, Ottlikról, kortárs irodalomról és írói magatartásról. Egy-egy szöveg tehát adott problémát, témát jár körbe, azonban az egymásra utalások és következetes, visszatérő gondolatok, valamint az összefoglalásnak is tekinthető utolsó párbeszéd révén nem érezzük azt a távolságot, amely az eredeti szövegek között húzódhatott.

„Én a rajongók táborába tartozom, sőt, ott is azok közé, akik Ottlik szerepét, irodalmi kérdésfelvetéseit kiemelkedően fontosnak gondolják. Ez a könyv e tisztelet, szeretet okán született”, olvashatjuk a bevezetőben. Tisztelet és szeretet – Ottlik kapcsán gyakran felmerülő fogalmak, amelyek visszaköszönnek a róla írt emlékkönyvekben, képeskönyvben, dolgozatokban: egyik vagy másik nélkül talán nem is lehet róla szólni. Olvasva e könyvet, és figyelmesen megnézve a borítót, tudjuk, hogy itt mindkettő érvényesül.

Thimár Attila: „Budának szemtanúja vagyok” – Tanulmányok Ottlik prózájáról, Holnap Kiadó, 2015.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben