• Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

    2022.03.29 — Szerző: Förköli Gábor

    Cikksorozatunkban magyar alkotók kevésbé ismert vagy régóta nem emlegetett szövegeit elevenítjük fel. Kezdésként az autonóm, önmagából táplálkozó szövegvilágú Tolnai Ottó első, 1969-ben megjelent Rovarház című regényét vesszük elő Förköli Gábor segítségével.

  • Tolnai Ottó  Kép forrása
    Tolnai Ottó
    ​​​​​Fotó: Zátonyi Tibor

    Vannak szerzők, akik évtizedek óta mintha ugyanazt az egy könyvet írnák. Stílusuk nem téveszthető össze máséval, ugyanakkor köteteik egymáshoz képest legfeljebb csak apró elmozdulásokat jelentenek ugyanazon a jellegzetes poétikán belül. Tanulságos lehet elővenni az ilyen alkotók első műveit, hiszen jogosan remélhetjük, hogy azok, ha ügyetlenebbek voltak is még, önfeledtebben kísérleteztek. Szakmai ártalomból a kritikus persze rögtön borzadni kezd a túlságosan célelvű olvasat csapdáitól: nehogy az újraolvasás során eltűnjenek a korai szövegek önértékei, elvégre érdekességük nem merül ki abban, hogy előre jelzik a későbbi életmű tendenciáit. Azt azonban nem lehet megakadályozni, hogy önkéntelenül is egy folyamat egészébe illesszük olvasatunkat. Inkább fordítsuk meg a dolgot, és kérdezzük meg, mi az, amit a most ismerősnek tűnő életműből a korai szövegek tükrében át kell értékelnünk.

    Ilyen autonóm, önmagából táplálkozó szövegvilág Tolnai Ottóé is. A vajdasági Palicson élő szerző már évtizedek óta fáradhatatlanul építi azt a magánmitológiát, amely amőbaszerűen kebelezi be a vajdasági kisvárosok és falvak tereit, anekdotakincsét, a törékeny életek olykor groteszk, olykor megható epizódjait, a képzőművészet és a költészet ismert és kevésbé ismert, globális és lokális vonatkozásait. Sokszor leírták már, hogy Tolnai univerzuma enciklopédikus. Ezt ő is tudja, ezért hivatkozik folyton a névrokona által jegyzett klasszikus lexikonra.

    Bár szemre is jól meg lehet különböztetni Tolnai verseit és prózáját, ez a fajta írás nem tiszteli a műnemek és műfajok, sőt még a fikció és az esszé határait sem.

    Tolnai Ottó  Kép forrása
    Tolnai Ottó
    Kép forrása

    Ehhez képest egyik korai regénye, az 1968-ban írt és a következő évben publikált Rovarház határozottabban jelöli ki a maga körvonalait. Nem szokványos próza, annyi biztos, ám a későbbi egymásra nyíló, egymás ismeretét is feltételező Tolnai-szövegekkel szemben önmagára zárt egységnek tűnik. Ebben egyébként hasonlóságot láthatunk Tolnai költészetének alakulásával, hiszen a régebbi versesköteteket, amilyen például még a zseniális Világpor (1980) is volt, nemcsak a ráérős, bőbeszédű hosszúvers jellemezte, hanem a lehatárolt formákra és a sűrítésre való törekvés is.

    A Rovarház regénynek karcsú, nincs kétszáz oldal. Szokványos elbeszélő prózának sem nevezhető, nincs benne szigorúan vett ok-okozatiság, és a személyes motivációk társadalmi-lélektani kibontása is hiányzik belőle. A mesélés menetét szabad asszociációk vezetik. Versszerű hatást kelt, és az olvasást is lassítja a központozás teljes hiánya, ugyanakkor a játékos tipográfia és a szedéstükör vizuális tagolása irányítja az olvasó figyelmét. De mi az, ami nagyjából kihámozható a könyv cselekményéből? A regény egy fiatalemberekből álló baráti társaságról szól, amelynek vezérét Jézusnak hívják, míg a többiek próféták és apostolok nevét viselik. Jézus a Máté evangélista nevére hallgató elbeszélőnek azt tanácsolja, hogy vezessen naplót egy pornográf zsebnaptárba: lényegében ennek a notesznak a lapjait reprodukálja a regény. A társaság tagjai, amennyire ki lehet venni, diákok, útkereső művészek és tollforgatók, illetve valamilyen Kína-párti – alkalmasint maoista – mozgalom tagjai. Valamire készülnek, az elbeszélőről megtudjuk például, hogy pisztolyt rejteget. A könyv elején Jézusék elküldik Mátét egy városba, ahol fel kellene vennie a kapcsolatot egy másik Kína-barát mozgalommal. Ehelyett az elbeszélő látogatást tesz a helyi állatkertben, és naplójában részletesen beszámol egy svájcisapkás lánnyal való találkozásról, valamint a rovarházban szerzett élményeiről. Miután visszatér Jézusékhoz, a társaság megnéz egy tévéközvetítést Mao Ce-tung híres úszásáról: a kínai pártfőtitkár ugyanis szerette azzal demonstrálni tettrekészségét, hogy nagy nyilvánosság előtt leúszott egy hosszabb szakaszt a Jangcéban. Ez többször is előfordult, de Tolnai valószínűleg az 1966-os esetről ír, ezután kapott nagyobb lendületet Mao véres kulturális forradalma.

    Tolnai Ottó  Fotó: Árvai András
    Tolnai Ottó
    Fotó: Árvai András

    Máté tehát minderről naplót vezet, és ha az olvasó elfogadja a fikció játékszabályait, akkor elfogadja azt is, hogy amit a kezében tart, az magának a naplónak a szövege. Ugyanakkor azt is tudnia kell, hogy nem ilyen egy igazi napló, és hogy a Rovarház minden ízében irodalmi mű, még akkor is, ha Tolnai néhol egyenesen úgy tesz, mintha kihullott volna néhány lap a noteszből, és a hiányt rendre fel is tünteti. Ami azonban a legkevésbé naplószerű, az az elbeszélés módja. A fent ismertetett lineáris eseménysorozatot ugyanis olyan kitérők bontják meg, amelyeket külön-külön itt számba venni nem lehet. Az elbeszélőnek egy-egy tárgyról vagy hangulatról emlékek jutnak az eszébe, és ezek nagyon gyakran a gyerekkorát idézik. Az olvasót leginkább talán az a rész ragadja meg, amikor Máté az apjával kenyeret süt. A naplóvezetés és a hektikus időrend összeegyeztethetetlenségét maga a könyv is szóvá teszi. Minden egyes fejezet ugyanis – egy-egy nap története – egy műalkotás reprodukciójával és leírásával kezdődik. Éles ellentétben a Máté által használt erotikus naptár képeivel, ezek az emberiség történetének különböző időmérő eszközeit ábrázolják, csillagászati műszereket, azték és egyiptomi naptárakat, az idő és a bölcsesség középkori allegóriáit és hasonlókat. Ám az elbeszélő nem egyszerűen azért elégedetlenkedik a naplóformával, mert az a kronologikus haladást követelné meg, hanem azért is, mert az önkényesen jelöli ki azt az időegységet, amelyet egy-egy szövegrésznek át kell fognia. Egy zsebnaptár a napokat különíti el, és azokon belül is legfeljebb csak az órákat, ám Máté többre vágyik: „utána kellene nézni van-e olyan zsebnaptár amelyben külön rubrikája van minden pillanatnak”. A Rovarház, ahogy a regény egyik értelmezője, Csányi Erzsébet megfogalmazta, az idő elleni lázadás a spontaneitás jegyében. Az elbeszélés technikája egyúttal szinte elrejti azokat a témákat, amelyek a cselekmény gerincét alkotnák, és az olvasónak éppúgy erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy megértse, mi a tétje az egész szétzilált eseménysornak, mint ahhoz, hogy belássa, miért volt a maga idejében olyan fontos regény a Rovarház – túl azon persze, hogy avantgárd esztétikájával legalább egy évtizeddel megelőlegezte a prózafordulatot, de az ilyen elbeszéléstechnikai csemegék tényleg csak a szakértők legszűkebb csoportját lelkesítik.

    A dolog nyitja abban áll, hogy az elbeszélésnek ez a kuszasága, a cselekmény szétforgácsolódása, az olvasó figyelmének folyamatos elterelése mintegy leképezi a szereplők lézengését, célvesztését.

    Amiként a cselekmény rekonstruálásában és a témák azonosításban is segített a történelem, most is bátran fordulhatunk az 1968-as évszámhoz. Már láttuk az alternatív balos mozgalmak jelenlétét. A bibliai nevek egyik lehetséges magyarázata a mozgalmárok világmegváltó szándékában rejlik, valamint az általuk képviselt nonkonform életmódban, ahol hedonizmus és aszkétizmus nem mindig megkülönböztethető. A forradalmi mozgalomról szólva tegyük hozzá, hogy a regény időnként megjeleníti ennek különféle frakcióit is, így nemcsak maoistákkal találkozunk, hanem a csehszlovák törekvésekkel szimpatizálók is említést kapnak. Jugoszláviában, ahol a mű játszódik, a ’68-as pezsgésnek testközelből lehetett érezni a hatását. A Tolnai által szerkesztett irodalmi lappal, vagyis az Új Symposion történetével foglalkozó irodalom közhelye, hogy hála a magyarországinál időnként megengedőbb kultúrpolitikának, Jugoszláviában könnyebb volt követni a létező szocializmuson túlmutató baloldali filozófiákat. Tolnaiék részben meg is élték azt, ami Nyugat-Európában történt, Zágrábban például olyan diáktüntetésre került sor, amellyel még Tito is kénytelen volt érdemben foglalkozni. Bár konkrétumok híján a regényből elsőre talán nem látszik, de fiatal szereplői komolyan terveznek valamilyen akciót, és bohém életmódjuk ellenére nem egészen naivak. Az elbeszélő néha utal mozgalmának konspiratív jellegére, sőt, a titkosszolgálati megfigyelés lehetőségétől sem tud eltekinteni – emiatt valóságos üldözési mánia alakul ki benne. A ki nem mondással és az elhallgatással való játék tehát, amely miatt a cselekmény nehezen követhető, és amelytől olyan kevéssé hasonlít a Rovarház hagyományos történelmi regényre, nem csupán az avantgárd regény absztrakciós igényéből fakad (vagyis hogy ne legyen a világa egyértelműen megfeleltethető a miénkkel), hanem történelmi valóságban gyökerezik. Ez derül ki ebből a pár sorból is: „a naptárba való firkálás nem az ártatlan dolog és vigyáztam is nehogy eláruljak kifecsegjek benne valamit sőt még csak azt sem jegyeztem fel hova utaztam”.

    Tolnai Ottó  Kép forrása
    Tolnai Ottó
    Kép forrása

    Az viszont kérdéses, hogy tekinthető-e Tolnai Ottó könyve mozgalmi regénynek. Ha valamiről, akkor inkább a forradalom zsákutcájáról szól. Máté pisztolya nem bizonyul csehovi kelléknek, mert egyszer sem sül el. Az irodalomtörténeti visszatekintésekben a beatirodalom vajdasági magyar párhuzamaként leírt „farmernadrágos próza” olyan művei mellett emlegetik a Rovarházat, mint Végel Lászlótól az Egy makró emlékiratai (1967) vagy Domonkos Istvántól A kitömött madár (1969). Végel könyvének hőse például nonkonformista lézengő, mégsem lesz belőle lázadó, főleg nem forradalmár, hanem a maga sajátos kívülállásával is belesimul a korrupt társadalomba, és kerítővé – francia eredetű szóval tehát makróvá – válik. Ha hihetünk Tolnai életútinterjújának, egy időben ő maga is élt ilyen lébecoló, bűnöző életmódot folytató alakok között: „Egész nap együtt voltunk kávéházakban, udvarolgattunk, beszélgettünk, sportoltunk, hülyéskedtünk, és hazamentünk lefeküdni. Néhányan viszont a barátaim közül még csak akkor indultak akcióba, biciklire ültek, és kiraboltak egy templomot vagy egy raktárat. Fegyverük is volt. Szóval életveszélyes kalandokba bocsátkoztak” (Tolnai Ottó: Költő disznózsírból – Egy rádióinterjú regénye, kérdező: Parti Nagy Lajos).

    bb

    A rebellis energiáknak ez a céltévesztése nem meglepő: van úgy, hogy nincs, aki lázadjon, és nem tudjuk, hogy mi ellen kellene lázadni, csupán a meg nem alkuvás szükségességét érezzük. Ezt az Új Symposion és más folyóiratok hasábjain kibontakozó vitákban is érzékelték. Ma sem lehet diszkomfortérzet nélkül olvasni az arra vonatkozó kérdésfelvetéseket, hogy vajon lázadhat-e a forradalmi ember a győztes forradalmi berendezkedés ellen, amely őt képviseli – vagyis, mint a cikk sugallja, a kapitalizmusban lehet lázadni, a szocializmusban viszont nem ilyen egyszerű a dolog. Ne legyünk azonban igazságtalanok: ezek a szerzők nem a megvalósult szocializmus feltétlen dicséretét hirdették, hanem jelezték az ellenállás elméleti és gyakorlati megoldatlanságait.

    Amire viszont ez a gondolatmenet nem lát rá, az az, hogy a nyugati ’68-asok is ilyen bizonytalanságban érezték magukat.

    Guy Debord, az utolsó nagy teoretikus, akinek mozgalma is volt, pontosan megfogalmazta, hogy korának kapitalizmusában nincs forradalmi szubjektum többé, a proletariátust már nem lehet rávenni az ellenállásra. Sőt, maga a mozgalom is problémás lehet, azon belül is jelentkezhet a konformizmus. Debord baloldali csoportosulása, a Szituacionista Internacionálé igazán megtett mindent saját intézményesülésének megakadályozása és az önfelszámolás érdekében: szinte minden tagot kizártak, olyan eljárások keretében, amelyek sokszor a magukat halálosan komolyan vevő mozgalmak tudatos paródiái voltak, végül pedig Debord bejelentette a mozgalom megszűnését. Tolnai jól ráérzett itt is a korszellemre: Jézusék tevékenységét legalább annyi humorral, mint amekkora rokonszenvvel szemléli. Mi a Mao Ce-tung úszását kísérő vitájuk, ha nem a fontoskodó mozgalmi értekezletek paródiája? Olvassunk csak bele: „kár hogy nem éjszaka úszott az öreg faszi éjszaka lehűl a víz szólt közbe józsef kínában nem mondta mózes nem szólalt meg határozottan jézus éjszaka nem lett volna semmi effektusa publicitása a dolognak nem láthatták volna az újságírók viszont az imperialisták és a revizionisták ráfogták volna hogy csalt hogy a sötétben békaemberek tartották a lábát de azért biztosan nappal is úszkáltak alatta körülötte békaemberek mondta lukács az természetes mondta márk különben az imperialisták és a revizionisták krokodilusokat engedtek volna a folyóba”.

    No de mi indokolja a Rovarházban ezt a pontosan nem körvonalazott, végül a kivitelezésig el sem jutó szervezkedést? Mit mond ez a regény az esetleges lázadás okairól? Nyíltan nem sokat. Ismét egy ’60-as évekbeli francia párhuzam jöhet a segítségünkre: Georges Perec 1965-ös regénye, A dolgok. Ez a könyv sajátos társadalomkritikát fogalmazott meg, amennyiben a címben jelölt dolgokat, a megszerezhető árukat a fogyasztói mennyország ígéreteiként mutatta be. Tolnainál ez a kritika nem ennyire direkt, bár az a jelenet, amelyben az elbeszélő apjának régimódi vegyeskereskedését az állam kisajátítja, pontosan jelzi a vásárlással és fogyasztással kapcsolatos attitűdök rohamos átalakulását. Később Tolnai Áruháznovellák című sorozatában (Prózák könyve, 1987) az iparilag előállított árukból valóságos mitológiát alakított ki. Annyi biztos, hogy Máté nem érzi jól magát a tárgyak között, de hogy ez mitől van, arra nem kapunk egyértelmű választ. Mániái, kényszerei mindig tárgyakkal állnak kapcsolatban, például amikor hotelszobájában az éjjeliszekrényen hagyott pohárnyomokat figyeli, vagy amikor fallikus szimbólummá váló pisztolyát rejtegetve szorong. A tárgyaknak azért is fontos a szerepe, mert általában azok indítják be az emlékezést – aminek azonban hátulütője is van: ez akadályozza meg a főszereplőt abban, hogy emberi kapcsolataira koncentráljon. Valamiért például mindenképpen meg akarja szerezni az állatkertben megismert lány micisapkájáról az antennát, ám reményében csalódik: „hova lett a kis piros kukac ez az a pont ahol biztosan sikerült volna a közelébe férkőznöm talán üldözi valaki az a valaki aki letépte sapkájáról a kukacot”. Megint csak az elbeszélő üldözési mániájánál vagyunk: ki vagy mi üldözné ezt az ismeretlen lányt, ki az, aki pont a sapka kukacára vágyik? Kimondatlanul is arról van szó, hogy valami nincs rendben a világunkkal.

    Visszaérkezünk a kiinduló kérdésünkhöz: hogyan olvassuk a Rovarház tükrében a szerző újabb szövegeit? Hajlamosak vagyunk azt gondolni az utóbbi évtizedek Tolnai Ottójáról, hogy amiképpen a kisvárosi csavargók és hihetetlen történetmondók felmagasztalásán fáradozik, úgy képzeletbeli múzeumát építve puszta érzelmességtől és nosztalgiától hajtva igyekszik az irodalomba átmenteni egy letűnt korszak tárgyi kultúráját. Azonban ez csak a fele a teljes képnek: Tolnai ember és anyag viszonyát a maga olykor rémületes, olykor felemelő oldaláról, ellentmondásaival együtt akarja megmutatni.

     

    Tolnai Ottó: Rovarház

    Forum (Újvidék), 1969

    Tolnai Ottó: Rovarház

  • További cikkek