Közel s távol – A Bibliamúzeum „Kapcsok és kötelékek által…” című időszaki kiállításáról

„Kiállításunk alkotásai abban a korban készültek, amikor két ember kapcsolata a valós találkozásban, a szemtől szembe látásban és az együttlétben fogalmazódott meg. Ugyanakkor emlékeztetnek egy kapcsolatra, amelynek kötelékei egyre inkább meglazulnak és feledésbe merülnek: ez az ember és Isten kapcsolata” – olvasható a Bibliamúzeum új, időszaki kiállításának kísérőfüzetében. A tárlat a Dunamelléki Református Egyházkerület újjáépült és nemrég átadott Ráday utcai terében nyílt meg 2022. szeptember 30-án, és egészen december 17-ig látogatható. A teljes egészében egy magángyűjtemény festményeiből, szobraiból készült összeállítás olyan alkotókkal enged találkozni, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovits Gyula, Vaszary János, Berény Róbert, Patkó Károly, Vörös Géza, Kernstok Károly, Ámos Imre vagy Bernáth Aurél.

Nem szokványos, hogy egy bibliamúzeumnak időszaki képzőművészeti kiállításai legyenek – azonban a budapesti intézmény immár évtized óta ad helyet tárlatoknak, mi több, saját bemutatókat készít és szervez. A tematikus összeállítások, a hozzájuk kötődő programok és nem utolsósorban az azokat gondozó szakértőgárda (Bán Boróka művészettörténész és Molnár László muzeológus, valamint Timár Gabriella igazgató) az elmúlt években komoly rangot vívtak ki a múzeumok és a magángyűjtők körében. A közönség is kettős: egyrészt meg tudják szólítani az egyházi közegből érkezőket, megmutatva nekik a nem feltétlenül egyházi művészeti kincseket, másrészt a világi közönség is rácsodálkozhat egy egyházi intézmény elkötelezett szakmai munkájára. A „Kapcsok és kötelékek által…” című tárlat mindkét kihívást magas színvonalon teljesíti,

élvonalbeli alkotásokból álló, alaposan megtervezett és végrehajtott koncepció mentén berendezett, izgalmas válogatást láthat, aki a kiállítótérbe lép.

A tervezéskor a keresztyén világnézet szerinti kapcsolati rendszerekre fókuszáltak a kurátorok. Az Isten–ember, az ember–ember, az ember és a teremtett világ közti kötődések sokféle perspektívából mutatkoznak meg. A tárlat ezzel együtt a járványos évekre is reflektál. A kísérő kiadványban Martin Buber klasszikus művéből, az Én és te-ből vett idézettel világítják meg a szervezők a kötelékek fontosságát: „Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja ki az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S ahogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet: találkozás.” „Jelen lenni a másik életében. Szent kötelékek tesznek felelőssé minket egymás iránt” – teszi hozzá a kiállítást kísérő kiadvány.

Az egymás mellett élés öröme és kihívásai mindenestül hozzátartoznak az emberi léthez, és a fizikai közelségnek az elmúlt években megtapasztalt korlátozottsága sok dologban megmutatta ennek jelentőségét. Érdekes, hogy mindez mennyire igaz a művészetekkel való valós találkozásra is. Mert hiába lehet ma már szinte bármelyik képzőművészeti alkotással virtuálisan is „érintkezni”, egészen más egy közös fizikai térben lenni egy festménnyel vagy szoborral, mert másfajta, erősebb érzéki tapasztalatot lehet szerezni egy művel kapcsolatban annak valódi közelségében. Nádas Péter írja, igaz, nem a kiállítás kapcsán, hogy a „psziché (lélek) nélkül fűzisz (anyag) sincs, az érzékelés mikéntje hozzátartozik az ember sorsához”.

Még egy fontos szintje, megvalósulási tere van a kapcsolatoknak a kiállítás egészét nézve, ez pedig az alkotások egymáshoz való viszonya. Mind nagyjából egy korszakban, a 20. század elején készültek, de stílusukban és használt művészeti eszközeiket tekintve sokfélék, így az elrendezésnek köszönhetően maguk is új kapcsolatba lépnek egymással, ami szintén ad egyfajta élményt a látogatóknak. A most létrejött kiállítás kiemelkedően magas értékű, ez igaz a művek színvonalára és ezzel együtt a képek eszmei értékére is, de a fentiek külön hozzáadott értéket jelentenek. Ráadásul azt a tényt, hogy a múzeum nem elsősorban képzőművészeti galériaként működik, tehát a kiállítótere – mely bár minden szempontból alkalmas erre – csupán egy teremből áll, a kiállítás előnyére használták: mondhatni, az egy térbe rendezés nemcsak adottság, hanem koncepció. Akár szűkösnek is érezhetnénk a teret, hiszen egy valóban nem túl nagy helyen épült fel a kiállítás, mégis, talán épp a tematika miatt, az lehet a szemlélő benyomása, hogy 

a művek egymás közelségében nem elnyomják, eltakarják, hanem egymás mellé rendelődve erősítik, hangsúlyozzák, kiegészítik egymást.

A tematikus kiválasztás is hordozhat némi veszélyt magában, hiszen előfordulhat, hogy egy ilyen válogatás didaktikus, túl direkt üzenetekkel operáló, hatásvadász lesz, de ez a bemutató nem lett az. A tematika fel van kínálva, a vezetés fel van ajánlva számára, de a látogatót senki nem tereli. Ahhoz és úgy kötődik a néző, szemlélő, amihez és ahogyan akar. Mindezt bibliai és irodalmi idézetekkel megtámogatott minimális, de épp elegendő információ segíti a képek mellett és a kiadványban.

Ahogy arról már fentebb szó esett, a kiállítás számol a transzcendenssel is, amikor mind az Isten–ember, mind pedig az ember–ember kapcsolatról mesél. Ádám és Éva történetétől a bűnbeesésen, az elszakadáson, majd az utolsó vacsorán át egészen Jézus mennybemeneteléig számos bibliai epizód, jelentős történeti és vallási esemény művészi elképzelése látható. A kiállítás egyik tengelye Ferenczy Károly nagyszabású festménye, a Tékozló fiú. A jól ismert, művészetileg gyakran feldolgozott jézusi példázat ábrázolásában megrázó módon rajzolódik ki mind a kapcsolatoknak, mind azok hiányának tragikussága. A kép egy komplett bibliaóra-sorozatot rejt magában. Külön érdemes szólni a három szereplő elhelyezkedéséről: egy asztalnál az asztalfőn ülő apa, középen, a nézővel szemben a testvér, míg az asztaltól jobbra, távol, elfordulva és meztelenül a tékozló, de visszatérő fiú. De ugyanígy a gesztusokról: az apa ül, de karjait kitárva fordul a tékozló felé, miközben kézfeje éppúgy van megfestve, hogy az ölelésébe a testvér is egészen beleférjen, ahogy a tékozló lehajtott fejű alakja. Megint másképp a képen látható tárgyakról, a színes ruhákról – szemben a tékozló mezítelenségével, és a fehér, úrvacsorára megterített úrasztalát idéző nagy asztalról. Másképp ragadja meg az isteni erő és szeretet megjelenését Kmetty János Mennybemenetel című alkotása, ahol a központi Krisztus-alak mindent lebíró ereje és lendülete magához és ezzel együtt felfelé vonzza a körülötte lévő alakokat – mintha csak képpé formálná Jézusnak ezeket a szavait: „ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok”.

Ebben a vonzásban – nem is annyira rejtve – benne van a kapcsolat mint téma két szintén nagyon jól ábrázolható aspektusa: a hiány és a távolság.

A kapcsolatokhoz tartozó érzések, az emberi interakciók hiánya is kiemelten fontos téma a kiállításon. Minderről az a néhány szobrászművészeti alkotás is mesél, amely szintén megtalálható a közös térben. Kövesházi Kalmár Elza kecses táncosai, Schaár Erzsébet hajszálvékony, törékeny, de határozott alakjai mutatják be a magány és a társas élet figuráit és tereit. Az egymással is párbeszédbe lépő képeken külön-külön fogalmazódik meg a vágyakozás. Iványi-Grünwald Béla Nyár című festményén egy férfi egy házban ül, pipázva, kalapban és a nyitott ajtón kifelé néz, tekintete – ez a festmény legpontosabban kidolgozott részlete – fókuszált, egyértelműen valamit vagy valakit látni akar, nem csupán a tájat bámulja. Pipázása nyugodtságot, öltözéke a felkészültséget üzeni. Másképp vágyakozik Bernáth Aurél képének (Nő az ablakban, macskával) főszereplője: a reményt sugárzó zöld spalettás ablakban könyöklő nő magányos, hiába van ott még egy élőlény mellette, és az alakok elrendezése is azt üzeni, ide még fér valaki. Vaszkó Ödön Bérház című festményén az ablakokban elhelyezkedő alakok ugyancsak magányosak, s míg a nagy ház előtti téren, egy padon két ember ül meghittségben, egymáshoz közel, az ablakból mintha sóvárogva nézné őket valaki, nem is konkrétan valakit várva, hanem az emberi közelséget vágyva. A kapcsolatokat mutató képeken megjelenő harmónia szembetűnő. Derkovits Gyula művén (Mi ketten) szinte nem lehet elhatárolni egymástól a két arcot, Tóth Menyhért Madonnájának két alakja pedig (egy felnőtt és egy gyermek) mintha egy végtelen spirál része lenne. A kiállítás legértékesebb (és bizonyosan a leghíresebb) darabja Csontváry-Kosztka Tivadar Szerelmesek találkozása (Randevú) című festménye, ami mindenen túlmenő harmóniát áraszt. A két szerelmes figurája a majdnem szimmetrikusan kettéosztott tér világos felén áll, és mintha egyenesen kettősük adna fényt a kép ezen részének, vagy mintha kézfogásuk és egymásra tekintésük borítaná virágba az út menti fákat, de akárha a felkelő (vagy lenyugvó) nap vörös izzása is csak visszatükröződése lenne mindennek.

„Soha nem volt olyan közlékeny az ember, mint korunkban” – olvashatjuk szintén a kiállításról szóló kiadvány bevezetőjében. „Ezért könnyen tűnhet olyannak a világ, ahol mindenki elérhető és mindenki jelen van… mintha nem is lennének határai az emberi kapcsolattartásnak.” Pedig ezek a határok éppen magában a határtalannak gondolásban vannak, a mindenhatóság ugyanis az ember számára nem adatott meg. Az ember törékeny és véges, kapcsolatai is sérülékenyek, óvandók. A kiállítás címét adó bibliai idézet – hiszen a címben szereplő „Kol 2,9” jelzés a bibliai textusra (Kolossé levél 2. rész 9. vers) mutat – teljes szövege a revideált Károli-fordításban így hangzik: „…ragaszkodván a Főhöz, a Kiből az egész test, a kapcsok és kötelek által segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik az Isten szerint való nevekedéssel”. Az eredeti szövegben ezek a kapcsok és kötelek biológiai szakszavakként is olvashatók („ínak és ízületek”), és beszédes, hogy a kifejezés jelenthet sérülést szintén, azaz ami összekapcsol, az megkarcol, meghorzsol, ami érint egy felületet, az egyszersmind meg is változtatja azt, pont úgy, ahogy az embert a másikkal való kapcsolata.